Az ideológiát kijátszó poétika1 Fodor Sándor Fehérfenyő című kötetében

Daczó Enikő: Átlényegülés
A magyar irodalom második világháború utáni, pontosabban az 1948-as évet követ időszakát a magyar irodalomtörténet-írás egy jelentős része Kulcsár Szabó Ernő kifejezésével élve a „megszakított folytonosság” korszakaként jellemzi: „A kontinuitás tudatán alapuló irodalmiság alakulástörténetében ezért nem klasszikus értelmű »korszakváltás« következett be, hanem a folytonosság megszakítása. Nem 1945-ben közvetlenül, hanem 1948/49-ben, amikor nemcsak az addigi intézményrendszer gyökeres átalakítása történt meg, hanem az irodalom élete is egy eladdig ismeretlen faktor: a politikai totalitarizmust megtestesítő irodalompolitika alá került.”2 Az irodalomtörténész megállapítása elsősorban ugyan a Magyarországon született irodalomra érhető, azonban nem állítunk semmi újat akkor, amikor mindezt részben a Romániában születő magyar nyelvű irodalomra is vonatkoztatjuk. Ahogyan azt Balázs Imre József is megállapítja, tekinthetünk az ekkor napvilágot látott művekre „jelentéktelen zárójelként, az irodalmi hagyományból kiiktatandó/kiiktatható epizódként a Gheorghiu-Dej korszak propagandisztikus hangvételű” termékeiként, de vizsgálhatjuk „olyan hagyományrétegként is, mint amely meghatározza egy-két nemzedék irodalomértését, illetőleg látens módon mindmáig jelen van néhány generáció irodalmi emlékezetében.”3 Amennyiben az irodalmi hagyomány részeként foglalkozunk a korszak irodalmával, sokkal lényegesebb annak felmutatása, milyen érvelésrendszerben és érvelési logika alapján születtek ezek a művek, mintsem annak taglalása – pontosan fogalmazza ezt meg Balázs Imre József –, hogy melyik író mit is írt például az 1950-es években.4
Fodor Sándor az 1950-es években lépett írásaival a publikum elé, és szövegeivel az utána eltelt ötven esztendőben a Romániában születő magyar nyelvű irodalom egyik meghatározó alakja lett. Éppen ezért érdemes megvizsgálni legelső kötetét, mely voltaképpen a fentebb jellemzett korszakban született, és mint ilyen magán viseli ezen időszak irodalompolitikai elvárásainak több jegyét is. Azonban mindemellett azt is állítom, hogy Fodor korai novellisztikája nem egyértelműen a korábbi hagyományokkal való szakítás jegyében fogant, elbeszélő szövegeiben erőteljesen jelenik meg a kor elvárásai mellett a két világháború között magyar próza hagyományára való visszautalás, és így voltaképpen annak folytatása/folytonossága is terítékre kerülhet.
„Bosszankodott Váta Jeremiás aznap este nagyon, de magán kívül senki mást sem okolhatott, éppen ezért nem is igen fitogtatta a gyermek előtt hangulatát. Hogyne! Itt volt az alkalom, hogy megtudja szépen, megbeszélje azzal a nadrágossal, aki a pionírokkal volt, hogy hát mi is a helyzet a fürdővel, az egészből pionírtelep lesz-e vagy csak egy részéből, s hogy a gyermekeknek milyen az ellátása, hogy a szülők látogatják-e majd a gyermekeket, s hogy kirándulók jöhetnek-e a telepre. Mindezeket a dolgokat meg kell hogy tudja, mert ettől függ aztán, hogy miképpen rendezi később a dolgokat. Mert jó-jó, hogy a gyermekek nem vásárolnak sajtot, de hát van mellettük felnőtt személyzet, aztán ugye a szülők, esetleg kirándulók, ha arra járnak; csak egy-két jóismerőse legyen az embernek a pionírtáborban, aki megmagyarázza nekik, merre lehet jó sajtot kapni…”5
A fentebbi idézet több szempontból is iránymutató lehet Fodor Sándor korai novellisztikáját, konkrétabban az első kötetét, a Fehérfenyőt illetően. Az 1954-ben megjelent novelláskötet hét novellát és elbeszélést tartalmaz, melyek – amellett, hogy különálló szövegek, mégis – egyetlen aspektus köré rendezhetők: hangsúlyosan jelenik meg a gyermek nézőpontja, és ezen nézőponton keresztül teszik Fodor szövegei megtapasztalhatóvá a negyvenes és ötvenes évek társadalmi problémáit. A gyermek előtérbe kerülése nem csupán a szocialista vagy kommunista társadalom tekintetében és ennek reprezentációja felől releváns, érdemes megvizsgálni azokat a szituációkat, melyekben ez a nézőpont érvényesülni tud, vagy: melyek ennek a nézőpontnak köszönhetően jönnek létre. Ez utóbbi hozzájárul ahhoz, ahogyan a különböző helyek kapcsolatba kerülnek egymással, és ez a gyakorlatba vonás alakítja ki vagy alakítja át a falu terét, melyben kiemelt szerephez jut a nyilvánosság, továbbá a gesztusban, tehát a kialakítás és átalakítás tevékenységének ellenőrző gesztusában a hatalom térnyerését is tetten érhetjük.
A fentebbi idézet rávilágít Váta Jeremiás gazda környezetének megváltozására, arra a tényre, hogy a közeli fürdőtelep immáron nem a hagyományos módon működik tovább, hanem pionírtelepként fogják használni, és ez a használat természetszerűleg átalakítja Váta Jeremiás megélhetési forrásait, mintegy veszélyezteti is ezeket. Ugyanakkor érdemes felfigyelni arra, hogy a változást elsősorban a használat alanyainak megváltozása idézi elő: a fürdőtelepet a továbbiakban is kikapcsolódás, szórakozás céljára fogják használni, azonban akik ezt teszik, azok egyrészt nem rendelkeznek pénzzel, másrészt nem felnőttek, hanem gyerekek. A közvetített gondolatmenet révén kirajzolódik Váta Jeremiás alakja is, akit elsősorban az anyagi haszon, haszonszerzés érdekel, és ennek szempontjából értékeli a helyzetet.
A rövid részlet alapvetően modellértékű az ötvenes évek romániai magyar rövidprózáját tekintve is. Ahogyan Balázs Imre József az Antropológiai szempontok a Gheorghiu-Dej koraszak rövidprózájának megközelítéséhez című tanulmányában utal rá, e korszak egyik „legjellegzetesebb stílusalakzata az ellentét volt. Elsősorban a múlt és a jelen hierarchikus oppozíciója szervezte ezeket a szövegeket, a jelennek (a jövő távlatában) mindannyiszor pozitív szerep jutott.”6 Váta Jeremiás a Keserűgomba című elbeszélés antihőse, és a történet a legkevésbe sem illeszkedik a korszak prózáját jellemző megtérésmodellekbe, sokkal inkább arról van szó, hogy a gazda a múltat jelképezi, míg a pionírok immár a jövőt jelentik. Az ellentét nagyon kézenfekvő, ez kiderül az idézett részletből is, hiszen Váta világos törekvése, hogy helyreállítsa a pionírok, tehát az új rendszer felbolygatta rendet, és saját logikája alapján kísérli meg felmérni a terepet, azaz megszokott tevékenysége számára és nem utolsó sorban ezen tevékenység által visszahódítani a fürdőtelepet. Váta Jeremiás alakja mellett feltűnik az esztenán az apja mellett dolgozó Antika alakja, aki egyidős a fürdőtelepre érkező pionírokkal. Így a kép árnyaltabbá válik, és nem csupán a régi és új megszokott szembenállása szervezi a szövegben megjelenő ellentétet, ez kiegészül a dolgozó és vakációzó gyermek ellentétpárosával.
Ez utóbbi szembeállítás a kötet további szövegeiben is megjelenik. A címadó és egyben kötetnyitó novella elbeszélt ideje a második világháború idejére kalauzolja olvasóját, és így a könyvbe került írások sorrendisége sem véletlen, hiszen így a Fehérfenyő a köteten belül a múltat reprezentálja. Azt a múltat, melyben a háborúban lévő apának a családja nem tud csomagot küldeni, mivel az egyedül családfenntartó édesanya nem keres eleget, hogy összeállíthassanak egy élelemiszercsomagot. Ezért a novella alapkonfliktusa az, hogy a gyerekek erejükön felül kívánnak teljesíteni, és elmennek a téli erdőbe fenyőfát vágni, hogy eladják. A szöveg nem dolgozik ellentétpárokkal és szembeállításokkal, sokkal inkább a háttérország szegénysége kerül az ábrázolás centrumába. A gyermekek nézőpontja és cselekedetük a kilátástalan helyzetet, a családért, az apáért történő áldozatvállalást állítják a középpontba.
Azonban a novellát kiemelt helyzete olyan pozícióba hozza, hogy a kötet többi írásának tükrében átértelmeződik. A már említett Keserűgomba című elbeszélés mellett A borvizes szöveget érdemes itt részben az elemzés terébe vonni. A történet egyik központi alakja Antal Ferenc, aki abból tartja fent családját, hogy minden nap borvizet visz a faluról a városra. Ebben mindig az éppen megfelelő korba érő gyermeke segít neki, és ez egyúttal azt is jelenti, hogy ezeket a gyermekeket kiveszi az iskolából.
„Így kerültek el sorra otthonról az Antal fiúk, hiszen Antal Ferencnek nem volt egyebe a házán kívül egy kétsoros borvízhordó szekérnél s két kornyadozó lovacskánál, amelyek már egyébre sem voltak jók, mint hogy reggelenként bekocogjanak a jó hamarfalvi borvízzel Szeredába. […] Öt fiút nevelt fel Feri bá’ ezzel a szekérrel; a legnagyobbik a háborúban maradt, a többiek pedig, ki itt, ki ott, mesterséget tanultak s elkerültek otthonról. De mielőtt elengedte volna az öreg, előbb megtanította őket saját „szakmájára”; mindenik segített neki két-három évig, sőt még tovább is a borvíz-hordásnál, aszerint, hogy a következő mikor váltotta fel.”7 (30.)
Az alapszituációt a gyermekek iskolából való kivétele határozza meg, és az, hogy ezek után – mint az később kiderül – már nem tanulnak tovább, hanem elmennek dolgozni. Az ellentétet, azaz az oppozícióra épülő modellt a dolgozni kényszerülő gyerek és iskolában maradó társai között fedezhetjük fel, mely kiegészül az önmagát és családját egyedül fenntartó borvizes és a kollektívgazdaságba belépett és ott boldoguló falusiak szembenállásával. Végeredményben Antal Ferenc kollektívába történő belépését értékelhetjük egyfajta megtéréstörténetként, hiszen az öreg borvizes a végén beadja a derekát, és a tanítónő unszolására – hogy gyereke tudjon továbbtanulni – belátja, nincs más út, mint a belépés. Látható módon a dolgozó és iskolás gyerek oppozíciója ráíródik a megszokott ellentételező sémákra, s így a Fodor-szöveg világában felmerülő kérdés tétje nem csupán a kollektívába való belépés lesz, hanem ez kiegészül a gyermek jövőjét befolyásoló problematikával, és a tanulás mint lehetőség hangsúlyossá válik.
Ez az ellentét kezdi szervezni a szövegben reprezentált tereket is: az iskola mint közösségi tér kerül itt szembe Lajcsika életterével, mely ezen kívül helyezkedik el, és melyet a munka határoz meg. Ennek párhuzamaként jelenik meg a kollektíva, mint a közös érvényesülés tere és közege és vele szemben a múlt hagyományaként az egyedül érvényesülni próbáló ember miliője. Fodor szövege tehát egy kettős és egymásra íródó szembeállítással dolgozik, melyek a novella végére átalakulnak, felszámolódnak. Antal Ferenc aspektusából az tekinthető elfogadottnak, hogy egyedül boldogul, a gyermekei segítenek neki és ezért kiveszi őket az iskolából. Ezzel szemben az új rendszert jelképező iskola és a kollektíva a közösséget és a közös boldogulást helyezi előtérbe, és ezt tekinti normának. Két norma feszül itt egymásnak, míg a végén természetesen a közösségi ideológia normája érvényesül, és ezáltal felszámolja a másikat. Azonban ezt onnan is meg lehet közelíteni, hogy az egyre erősebbé váló közösség felől elgondolt világkép szempontjából a régi és bevett gyakorlatok és eljárások normasértéssé válnak, fenntartásuk voltaképpen deviációs magatartásként értékelhető. Ennyiben nem állunk már messze attól, hogy Antal Ferenc hagyományos életmódját és tevékenységét deviációként értékeljük, és ennek következtében a teret, melyet munkája, életmódja és gondolkodásmódja határoz meg, a Michel Foucault meghatározta heterotópiaként kezeljük.8 Foucault úgy fogalmaz, hogy mára „azonban eltűnnek a válság heterotópiái és helyüket, úgy hiszem, a deviáció heterotópiáinak adják át: ahol azokat az egyéneket helyezik el, akiknek a viselkedése az átlaghoz, illetve a megkövetelt normákhoz képest deviánsnak minősül.”9 Antal Ferenc magatartása deviánsnak minősíthető az új rendszer szemszögéből, mi több, gyerekének munkára fogása voltaképpen a régi rendszer jelenből való megítélésében is deviációként tartható számon.
És ahogyan Antal Ferenc saját gyermeke érdekében belép végül a kollektívába, tehát a jövő biztosítása érdekében cselekszik, úgy válik hangsúlyossá a gyermek érdekében történő cselekvés A palatábla című novellában. Az idős Restás házaspár az egyedüli a faluban, akik nem tudnak írni, akiket nem sikerült megtanítani. A tanfelügyelőségi ellenőrzések és az analfabetizmus felszámolása keretében évente jelentenek kihívást a falu tanítóinak, azonban még az sem segít, hogy beültetik őket az iskolapadba és palatáblát nyomnak a kezükbe. Nem is lenne tétje ennek, ha az unokájuk nem az öreg Restásról venne példát. Így a tanítónő végül a gyermek jövőjét felvázolva és a fiú tanításába az öreg Restást is bevonva győzi meg a házaspárt az írás-olvasás fontosságáról. Itt is felfedezhető az ellentét, mely az analfabetizmus mint múlt és az írás-olvasás mint jövő között feszül, és ezt az ellentétet az iskola intézménye és a tanítás gyakorlata számolják fel. Emellett szintén lényeges szempont a gyerek nézőpontjának ráíródása az említett ellentétekre, mivel a változást a gyerek érdekének figyelembe vétele hozza meg.
A tanítás tehát – mely elsősorban a gyermek nézőpontjának érvényesítése kapcsán nyer kiemelt szerepet – olyan hangsúlyos kulturális gyakorlatként tűnik elénk, melyen keresztül a múlt jelenbe nyúló hatása és árnyoldala felszámolhatóvá válik, így egyértelműen a tanítás lesz a változás/változtatás eszköze. Ehhez szorosan kapcsolódik az iskola mint intézményrendszer, mely keretet és teret a tanításnak. Az iskola intézményével kerül szembe a munka, a fiatalkorúak kimaradása az iskolából a megélhetés érdekében. Ez jelenik meg mind A borvizes, mind a Keserűgomba szövegben, és a többi elbeszélésben, novellában az iskola és a tanítás szituációi tovább árnyalódnak.
Nem kérdés, hogy az iskolát és a tanulást tekintjük a lehetséges jövő megalapozásának, és A bakter című írás ennek a gondolatnak a további kifejtése. Miután a diákok egyedül maradnak az osztályteremben, a környéken történő vasútvonal felújítása és meghosszabbítása kapcsán megvitatják, ki milyen munkát fog vállalni a fejlődő infrastruktúrában. Itt az intézmény és a tanulás egyértelműen és ellentétpár nélkül mutatja a fel a gyermekek számára a lehetséges jövőt. Viszont nem lényegtelen a kérdés, hogy miként hatnak a kötet írásai A bakter című szövegre. Az iskolát és a tanulást nem tudjuk immár itt önmagában értelmezni, a könyv szövegei teremtik meg azt a kontextust, melyek ezen írás iskola- és gyermekképe mellé rendelik ellentétpárját is, az iskolából kimaradó, a megélhetésért dolgozó gyermek alakját, aki az iskolán kívüli világban, az elmúlt rendszernek tulajdonított berendezkedésben kénytelen boldogulni (például a Keserűgomba vagy A borvizes című írások gyerekszereplőit). Emellett az sem véletlen, hogy az osztályteremben zajló párbeszédek felvázolják azt a lehetséges jövőt, melyet éppen az aktuális helyszín alapoz meg. Így A bakter című írás önmagában ugyan nem mozgósítja a korábban felvázolt ellentétpárokat, viszont a kötet kontextusa a szövegben vázolt iskola- és gyermekkép mellé helyezi a láthatatlan ellentétpárt is, mely itt nincs jelen. Ez a séma, mely egyszerre mutat tematikus és poétikai elképzelést, olyan mintaként jelenik meg a Fehérfenyő szerkezete kapcsán, mely a későbbiekben visszaolvasható lesz más elbeszélésekre.
A kötet második szövege Vonaton címmel egyedüliként használ keretes szerkezetet. Az alaphelyzet a vonaton egy fülkébe kerülő utazók. A könyv írásai közül itt egyedül megjelenő egyes szám első személyű elbeszélő útitársa az iskolás Andriska, aki Kolozsvárra igyekszik vissza a vakációról, a melléjük beülő apa és fia jelentik a társaságot. Miközben a gyerekek olvasási versenyt rendeznek, szóba kerül az újságban az 1933-as griviţai vasutassztrájk. A vonatutazás teremti meg az alapszituációt a történet elmesélésére, melyet a felszálló apa még sorkatonaként élt meg, és a történet szerint azon katonák közé tartozott, akik megtagadták a sztrájkolók közé való lövetés parancsát. A mesélés a két iskoláskorú gyermek szempontjából válik izgalmassá: a múltidézés mellett ismételten a tanítás helyzete kerül előtérbe, és az apa által elmesélt történet példabeszéddé válik. A szöveg a keretes elbeszélés szerkezete és a kialakított szituáció által úgy inszcenírozza a beékelt történetet, hogy az nem pusztán a felelevenített dicső múltra történő visszaemlékezésként működik, hanem a tanítás eszközeként a példázatként használt szöveg funkcióját is ellátja, amint ezt az elbeszélés végén a történetre reagáló kisfiú kijelentése meg is erősíti: „Andriska sokáig az ablak mellett maradt. Nem tudom, a hegyeket nézi-e vagy gondolkozik. Egyszercsak égőpiros arccal, csillogó szemekkel felém fordul: – Sándor bácsi! Én sem lőttem volna!”10
Ez utóbbi szövegben a szembenállás alapvetően nem múlt és jövő között feszül, hanem a beékelt történet tanúsága szerint részben a hadseregbe besorozott magyar és román ajkú sorkatonák között. Ezt a feszültséget oldja fel a hasonló sors felismerése, voltaképpen a griviţai sztrájk kiélezett szituációja, melyben a magyar sorkatona felfedezi a vele szemben álló anya és saját anyja közötti hasonlóságot. Mindezzel kiegészülve a griviţai sztrájkról szóló történet nem egyszerűen az elnyomás és kizsákmányolás ellen fellázadó nép emlékezethelye lesz, egyúttal az egyenlőség és a hasonlóság felismerésének helyzete is. Továbbá a beékelés a szöveg keretes elbeszélésének jelen idejéből olyan visszatekintésként értelmeződik, melynek problémáit, feszültségeit feloldották már a jelenben bekövetkezett változások.
Az oktatás, tanítás az eddigi szövegekben – kivéve ez utóbbit – elsősorban az iskola jelentette intézményben történt, és ezzel szemben bontakozott ki ennek ellentéte, tehát az új rendszer, a hatalom nem ellenőrizte és felügyelte tér, melyben a múlt valamiféle negatív nyomai okoztak zavart a rendben. Itt érdemes felfigyelni arra is, hogy a hatalom által nem ellenőrzött tér – az ellenőrzés elmaradása miatt – azonnal heterotópiaként jelenik meg. Így azt is megállapíthatjuk, hogy a terek megjelenítése és kategorizálása szempontjából a hatalomgyakorlás jelenléte vagy jelen nem léte járul hozzá ahhoz, hogy heterotópiaként tudunk-e értékelni egy a szövegvilágban megjelenő teret vagy nem. Ezt kiegészítendő a Tök a vizen című – a kötet leghosszabb – elbeszélésében felbukkan a korszakra jellemző belső ellenség képe is, mely tovább árnyalja a szövegvilág helyeinek egymáshoz való viszonyát, és így a létrejövő teret is. A faluba új tanár érkezik, aki mind módszereit, mind hozzáállását tekintve eltér a már hosszú ideje a falusi iskolában dolgozó Buntertől, aki közismerten az intézmény legjobb tanára és a közösség egyik hangadója, mivel jó kapcsolatokat ápol a tanfelügyelőséggel és a pártvezetéssel. Kettejük között bontakozik ki az ellentét, mivel Kovács László, az új tanár, kreatív és fogékony az újításokra, míg Bunter nem mer és nem is akar eltérni a már bevett és megszokott módszerektől és dolgoktól.
Kovács László alakjában a helyi viszonyokat és lehetőségeket az elsajátított tudással ötvöző tanár képe jelenik meg, aki például kihasználja az oktatásban Demeter Ferenc halőr természetrajzi tudását, emellett pedig támogatja az előbbit abban, hogy a kollektívát egy mellékgazdasággal, azaz egy haltenyészettel bővítsék. Ez utóbbi ügyben is szembekerül Bunterrel, aki korábban az öreg ellen beszélt a gyűlésen, továbbá oktatási módszereit tekintve is a lexikai tudás elsajátítására és annak szó szerinti visszaadására helyezte a hangsúlyt. A két tanár alakja két típust testesít meg: az közösségi ideológiát szolgalelkűen kiszolgáló közalkalmazott áll szemben itt ugyanazt az ideológiát magáénak tudó, de azt a gyakorlatban alakító tanárral.
Fodor novelláskötetében egyedüliként ebben a szövegben jelenik meg a gyűlésszituáció, mely jelen esetben kevésbé egy „megtéréstörténet-kompozícióval” kapcsolódik össze, ahogy erre a sematikus cselekményre Balázs Imre József is rávilágított korábban idézett szövegében,11 sokkal inkább a leleplezés kerül a középpontba: Kovács Lászónak köszönhetően lelepleződik Bunter kétszínűsége és gyávasága. A nyilvánosság rögzíti a leleplezést, a problémákat megbeszélik, és a mellékgazdaság ügye ismét napirendre kerül. Az iskola mellé így a gyűlés helyszíne rendeződik, és emellett bukkan fel a harmadik helyszín, mely részt vesz a falu terének felosztásában: a templom. A templom a hittanoktatás helyszíneként jelenik meg, ahová titokban járnak a gyermekek. Voltaképpen a templom és a plébánia az iskola mint oktatási intézmény ellentétpárjaként és nem utolsó sorban konkurenciájaként tűnik fel, mely ellentétet a gyermekek rejtőzködő mozgása is erősít. Amennyiben itt alkalmazzuk Michel de Certeau állítását, miszerint „tehát a tér a gyakorlatba vont hely”,12 látványos az is, ahogy a gyakorlat – a gyermekek az otthonuk vagy az iskola és a templom közötti rejtőzködő, bujkáló mozgása – hozzájárul a tér felosztásához és a két hely közötti feszültség kialakításához.
Emellett negyedik helyszínként emelhetjük ki a falu körüli természetet vagy vidéket, mely a korábbi szövegekben elsősorban a munka helyszíneként jelenik meg, és mivel itt főként gyerekmunkáról van szó, ez a hely alapvetően a múlt, a korábbi rendszer valamifajta reprezentációjaként jelenik meg. Ezt az ábrázolást és a hely ilyenfajta funkcióját bontja meg és gyarmatosítja voltaképpen az ideológia számára az új tanár, aki a gyermekeket tanóra alatt kiviszi a természetbe, és egyrészt itt felhasználja a korábban említett Demeter Ferenc halőr tapasztalati tudását, másrészt a tanítás révén végeredményben ellenőrzése alá vonja a természet eddig ellentétként működő és megjelenő helyszínét. A természet ilyenfajta (bejárás, tehát mozgás általi) ellenőrzés alá vonása figyelhető meg részben a Keserűgomba című elbeszélésben is, melyben a pionírok vezetője az esztenán besegítő kisfiú tudását vonja be a pionírok nevelésébe, ezáltal a kisfiút is a közösségbe, ugyanakkor fel is számolja a természet a munka terepeként való felfogását. Mindkét esetben annak lehetünk tanúi, hogy az új rendszer képviselői kivonulnak a természetbe, bejárják azt, és a korábban hangsúlyos helyzetbe hozott tanulás/tanítás gyakorlata révén mintegy gyarmatosítják/kisajátítják a hatalom számára.
Azt láthatjuk a Fodor-kötet elemzése során, hogy a bekerült szövegek szinte mindegyike megjeleníti valamilyen formában az új és a régi, az egyén és a közösség közötti ellentétét, és ebbe a gyermekek nézőpontjának érvényesítésével erőteljes szerephez jut a tanítás. Ez utóbbira elsősorban a gyermek nézőpontja és alakjának/alakjainak központi szerepe irányítja a figyelmünket, és így arra is felfigyelhetünk, miként válik egy társadalmi és kulturális gyakorlat, tehát a tanítás, az ideológiai beágyazottságnak és inszcenírozásnak köszönhetően a hatalom reprezentációjává és gyakorlatává.
Viszont éppen innen, a kötet szövegeinek ilyenforma összekapcsolhatóság felől tudunk visszatérni a könyv címadó novellájához, a Fehérfenyőhöz. A szöveg a kötet írásainak kontextusában egyértelműen a múlt reprezentációjaként olvasható, ráadásul a hiányzó ellentétek miatt ezt úgy is tekinthetjük adott esetben, mint egy olyan képe a múltnak, melyben a többi írásban már bekövetkezett reményteli jövő még fel sem sejlik. Azonban kiemelt pozíciója, tehát első helye és címadó szerepe fokozottan irányítja rá a figyelmet. Éppen a ellentétek és az úgynevezett reményteli jövő hiánya miatt az egyetlen olyan írása a kötetnek, mely alapvetően nem a hatalom térnyeréséről szól, és így csak kötetbeli kontextusában, tehát a szövegeket gyakorlatba vonó olvasás aktusában13 tud a kortárs közegben ideológiai jelentőségre szert tenni. Ebben az elbeszélésben a gyermek nézőpontja nem válik a hatalomábrázolás sem pozitív, sem negatív eszközévé, sokkal inkább a szegénység, kiszolgáltatottság felől olvasható, és mint ilyen a magyar próza – például a móriczi – hagyomány egyik kiváló folytatásaként olvashatjuk. Az olvasás során a kötet írásainak terében ez a novella mintegy hereotópiaként értelmeződik, hiszen egyáltalán nem felel meg – önmagában – az irodalompolitikai és a kor elvárásainak, „deviációs magatartást” tanúsít. Végeredményben így elkülönül, és ilyen értelemben, továbbá ebben az olvasatban az egész kötet ellenpontja tud lenni, hiszen egy olyan ellentétet épít a könyv szerkezetében, mely kétféleképpen is olvasható: egyfelől az ideológia feltételezte paradigmában, másfelől a korábbi hagyomány folytonosságaként, melynek problematikus voltára az elrendezettség irányítja a figyelmet.

Jegyzetek1 A tanulmány a MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák című projektjének keretében készült.Az Erdélyi Magyar Írók Ligája Fodor Sándor-emlék-konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.2 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest, 1993, 10–11.3 Balázs Imre József: Bevezető = A sztálinizmus irodalma Romániában, szerk. Balázs Imre József, KOMP-PRESS, Kolozsvár, 2007, 8.4 Uo.5 Fodor Sándor: Keserűgomba = Uő., Fehérfenyő, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1954, 51.6 Balázs Imre József: Antropológiai szempontok a Gheorghiu-Dej korszak rövidprózájának megközelítéséhez = A sztálinizmus irodalma Romániában, 66.7 Fodor Sándor: A borvizes = Uő., I. m., 30.8 Michel Foucault: Eltérő terek = Uő., Nyelvek a végtelenhez, Latin Betűk, Debrecen, 1999, 147–155.9 Uo., 151.10 Fodor Sándor: A vonaton = Uő., I. m., 28.11 Vö. „A gyűlésszituáció azért fontos a korszak prózairodalmában, mert összekapcsolódhat a megtéréstörténet-kompozícióval, azzal, ahogyan a »régi« »újjá« alakul. Az »átváltozást«, a felismerés megszületését a nyilvánosság rögzíti és hagyja jóvá. A gyűlésben a térhasználat és a beszéd rendje egyaránt bizonyos szabályok szerint működik: átlátható a hatalom számára.” Balázs, Antropológiai szempontok…, I. m., 70.12 Michel de Certeau: Térelbeszélések, ford. Z. Varga Zoltán = Uő., A cselekvés művészete, Kijárat, Budapest, 2010, 141.13 Vö. „Ugyanez a helyzet az olvasással, amely az a tér, amelyet az a gyakorlatba vont hely állít elő, amely jelek rendszerét – írást – konstituálja.” Uo.