Az idegenség otthonossága

November 14-én kezdődött a tizenegyedik alkalommal megszervezett IFESZT (Interetnikai Színházi Fesztivál, a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje). Szatmárnémeti harmadjára adott otthont a fesztiválnak (2016 és 2022 után).

Napi két-három előadás, ezeket követő szakmai beszélgetések, könyvbemutatók és afterpartik váltották egymást tizenegy napon keresztül, négy színpadon, huszonöt társulattal és huszonhét előadással. S ami a lényeg: nagyon sokszor telt házzal.

Egy interetnikai fesztivál megértésen alapul. Miközben járjuk a magunk megértéséhez vezető utat, ilyen eseményeken lehetőség nyílik találkozni más kisebbség másságával, idegenségével. Az idegenség otthonossá válik, a távolság csökken, a színházi tér összehoz, hasonló tematikák rétegződnek egymásra: átélni a megéltet, szembeszállni az igazságtalansággal, szavakkal játszani, megszegni a tízparancsolatot s bűnhődni, belátni végességünket, kiállni az élet viharát, kitartani igazunk mellett, elfogadni kripliségünket, szembenézni a bennünk lakó sárkánnyal, kiutat találni az útvesztőből, kapzsiság és becsvágy áldozata lenni, a történelem fekete foltjait toldozgatni, kiutat találni a káoszból, falra festeni angyalt és ördögöt, halottat feltámasztani, örök szerelmet fogadni, a zenében feloldódni és Isten kegyeltje lenni, mások emlékezetében élni, mesevilágba pottyanni, okkal s ok nélkül gyűlölni, világo(ka)t menteni, szavak helyett a zene nyelvén szólni, s mint a szarvas, a tiszta forrást keresni, reményt nyújtani, kiszakadni a mindennapokból s megtalálni régi önmagunkat, eltűnt falvakat megeleveníteni, belesni a kulisszák mögé, testben és lélekben táncot járni – minden előadás hozzátett egy darabot az egészhez.

A cél minden társulatnál azonosnak bizonyult: fenntartani a figyelmet és beszippantani a nézőt – ennek a kihívásnak próbáltak megfelelni a rendezők és társulati tagok egyaránt. Ebben a bő hétben láttam olyan előadást, ahol a sok kevesebbnek bizonyult és a kevés pont elegendőnek. Elmédiásodott világunkban megtalálni a középutat nem kis feladat. Kreatív, teremtő, kölcsönható közegben alkotni kulcs. Ezzel a kulccsal néztem meg az előadásokat s figyeltem, melyik milyen zsigeri érzést vált ki s milyen belső ajtót nyitogat.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása, az Andrei Șerban rendezte Doktor nyitotta az előadások hemzsegő sorát. A 21. század minden komoly problémája felszínre kerül, míg a színészek egy több szegmensre osztott forgószínpadon játsszák mindazt, mi élet – és halál. A forgószínpad pulzáló dinamikája, mint egy mágnes, magával rántja a nézőt; a szereplők néha kipörögnek, s egy szellem is bekerül a képbe, míg az élet-halál harcot elvesztik s az élőn verik le a veszteséget. Mert könnyű bűnbakot találni a mai világ társadalmi-politikai viszonyai között. Több feldobott labdát leütnek, legyen az vallási nézet, gender, nemi identitás vagy (ön)gyilkosság. A főszereplőt játszó Éder Enikő hatásosan alakítja az orvost. Minden rezdülése, mimikája azt sugallja, hogy ebből nem lesz happy end. Lassan a higgadtsága is elszáll, s felszínre kerülnek a múlt sebei. Hova vezet a lelki terror és a kirekesztés? Csak az Isten tudja. S ezzel már nyitom is tovább a titkok ládáját a kulcsommal, s kattan a zár.

Székely Csaba két drámáját, valamint egy monológját is elhozták a fesztiválra. A tíz magányos ember története mellett (Székely Csaba: 10, r. Rusznyák Gábor, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadása) Az igazság gyertyái is fellobbantak a fesztivál utolsó előtti napján, valamint záróakkordként meghallgathattuk Fekete Zsolt előadásában a Perkucigót. Ismét tudatosodott bennem: egy jó előadáshoz elengedhetetlen a jól megírt dráma.

József Attila sorai rezdültek meg bennem, ahogy többször visszatapsoltuk a székelyudvarhelyi színészeket – „Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van”.

Nem isteni, hanem igazi emberi színjátékot láthattunk: lecsupaszított életeket, kiélezett sorsokat, bűnöket és bűnhődéseket. A közös eredendő bűn fogalma s a tízparancsolat egyenkénti megszegése sorsról sorsra szemünk elé tárul. A Szakszervezetek Művelődési Házának színpadán előadott játék a nézőnek isteni magaslatot nyújtott. A tágas nézőtér kicsit eltávolította a színészeket a nézőktől, de ezáltal egy mindenütt jelenvaló perspektívából nézhettük, ahogy a diffúznak tűnő cselekményszálak végül keresztezik egymást s minden mindennel összefügg. Szinte mellékesnek tűnő szegmensekre is rázoomolunk, a végén ott dereng a kérdés: hol marad a feloldozás?

A Derengés (r. Rusznyák Gábor) a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum stúdióelőadása. Szobányi tér. Kevés bútor. Billentyűktől megfosztott zongora. Egy fél pár kesztyű. Színészi játék. Manír sehol. Négy szereplő s egy múltbeli brutális gyilkosság. Négy szereplő s egy valóság – mindenkinek más valóságképpel és emlékdarabokkal. Az őrület határa. Bezártság. Londoni köd. Kérdések. Zajok. Furcsaságok. Nem véletlenek. Ki- és belépések. Keret. Pszichoterror. Verbális bántalmazás. Manipuláció. Elejtett mondatok. A vélt igazság otthonossága. Szinte az őrületig elmenő játszma az emberi elme útvesztőjében. Közben megszólal a füstriasztó, de ez sem zökkent ki színészt, nézőt. Már rég bekerültünk a bűvkörbe, s mint szemfüles detektívek, rájövünk az igazságra. A halott nem jár vissza szellemként kísérteni. Vagy mégis?

„Aki él, az életben él. / Aki holt, nem él soha már. / Aki él, a halálban él. / Aki holt, nem hal soha már.” Nem véletlenül idézem Weörös Sándort. Ellentétek című verse mondhatni az előadás gerinceként szolgál a Csíki Játékszín előadásában (Halottember, Kányádi Szilárd rendezésében). Innen indul, ide tér vissza versszakról versszakra Dálnoky Csilla, aki számomra az egyik legintenzívebb alakítást nyújtotta a fesztivál alatt. Mikrofon. Hangfal. Fények. Háy János élményszerű narratívája és az élőbeszéd varázsa. Sötétség. Gyász. S egy nő. Benne emlékek, végeláthatatlan sorok, sorsok és sorstalanságok. Mintha a teljesség felé indulnánk, ahogy egyre inkább magához ránt a történet, de keretbe zár az élet s a végére belátjuk: halálból halál a kiút. Kilépni az áldozati szerepből? Nem illik. De akkor mi illik? Szenvedni? Elviselni? Tűrni? Az igazság odaát van. De hol van az az odaát?

Nekem az igazság Rappert-Vencz Gábor szemében van, ahogy szinte négy órán keresztül átszellemülve beszél hol Istennel, hol emberrel a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásában (Raszputyin – Sardar Tagirovsky rendezésében). Néztem, ahogy minden átfut rajta, s közben a történelem (i)gazságai pörögnek a háttérben, kivetítve. Mindenre árnyék vetül, közben az erős színek, a lüktető zene nem hagyja, hogy az emberi psziché összeomoljon. „Nem lehet büntetlenül ujjat húzni a Mindenhatóval” – az óra vészjóslóan ketyeg, majd lejár.

A harmincadik Raszputyin-előadást vastapssal ünnepelte a közönség, majd ünnepi díjátadó következett: a Csíky András Alapítvány kuratóriumának tagjai, Köllő Kata, Laczkó Vass Róbert és Somai László József a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának ítélték a Csíky András-díjat. A Kossuth-díjas Csíky András (sokak szeretett és tisztelt Bandi bácsija) a Szatmári Állami Magyar Színház (később Északi Színház) egykori igazgatója, az intézmény alapító tagja volt, így az első alkalommal kiosztott díj mondhatni kicsit hazatalált. A színház művészeti tanácsa kiválasztotta azt a két (35 év alatti) fiatal társulati tagot, akik a díjban részesültek: Budizsa Evelynt és Orbán Zsoltot.

A kripliben (r. Bélai Marcel), a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásában Budizsa Evelyn levetkőzi minden finomságát, és hozzáidomul a kis ír sziget hidegségéhez, durvaságához és merevségéhez. Igazi színészbarát előadást láthatunk, ahol minden szereplőnek lehetősége van megmutatkozni. A rendezői megoldások közelebb hozzák a megjelenített világot a nézőkhöz, de ugyanakkor időnként el is távolítják, kirántják a valóságból.

Egy másként másfajta világ tekint a nézőkre Bélai Marcel rendezésében, a Gyűlöletvarietében (a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület előadása), melyben kártevők szövetkeznek az emberek ellen. Közben mi pufulecet majszolunk, szavazunk, ha kell, színpadra is állunk. És nevetünk. Már aki szereti a fekete humort.

Hol a boldogság, s kinek mit jelent? – teszi fel a kérdést az Aradi Kamaraszínház előadása, a Shirley Valentin (r. Porogi Dorka). Egy- két pohár bor, sült krumpli és tojás mellett megtudhatjuk. Az egyszemélyes előadás szabad teret nyújt Kézdi Imolának az önfeledt játszásra. És szemmel láthatón élvezi ezt a játékot. Első pillanattól az utolsóig odavonzza a nézők tekintetét és figyelmét. Üresjárat? Nincs. Otthonosan mozog az Ács Alajos stúdió kis színpadán, mely most a világot jelenti. Egy belső női világot s a külső, beutazható helyeket. Folyamatosan nyílik s szűkül a tér. A jelenbe bekúsznak a múlt emlékei, megelevenednek helyzetek, emberek – belecsöppenünk egy utazásba, mely kiszakít térből és időből. Miközben egyre inkább a negyvenes éveiben járó nő keresései kerülnek fókuszba. Önmagát keresi, mint egy elhagyott kulcscsomót.

Egyik utazásból a másikba lépek. Áthelyeződöm a következő vágányra a kis forgószínpadot (ami zenedobozhoz hasonlít) körülölelő sínpár segítségével, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadásában a Liliomban (r. Albu István). Mi van a halál után? Hova jutunk? Választhatunk-e? Kapunk-e felmentést? – sok kérdés felmerül. Ez volt az az előadás a fesztivál alatt, amelynek a második felvonása olyan szépen kipörgette a cselekményszálat, hogy sokak szemébe könny szökött. Megelevenedik előttünk egy világ, ahol az érzelem, nem az értelem uralkodik. És a zene. Ezúttal Tankcsapda-­számokat csempészett bele a rendező, megfelelő érzékenységgel és odafigyeléssel. A dalok belesimulnak a jelenetekbe, minden és mindenki az előadást szolgálja. Végigjárjuk a mennyet és a poklot, majd amikor a Jóisten már nem tud megbocsátani, megbocsát az ember.

A vihar, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása (r. Bodó Viktor) két órába sűrített utazás, álom, interaktív játék, a végén (látszólagos) feloldozással, megbocsátással. Prospero, Pálffy Tibor kilép a szerepből, s mint színész visszatekint az eddigi vendettákra. Ezen a ponton statikussá válik az előadás, az eddigi viharos pörgés, dinamikus játék elcsitul. A Mágus monológja nem kis port kavar. Felmentést kér. Tőlünk. Az előadás alatt belső terek mozdulnak meg, nemcsak átvitt, hanem fizikai értelemben is. A színpadi nézőtér kialakítása folytán a színház belsejébe is belátást nyerünk, mialatt a színészek hol visszavonulnak kottatartóik mögé a kórusba, hol kilépnek. A vihar elül, a káoszból rend lesz. Minden elsimul.

A sárkány, a Temesvári Állami Német Színház előadása (r. Jurij Kordonskij) parabola, (tan)mesébe bújtatott kritika, amely ma is aktuális. Harc a disznófejű nagyúrral – mondhatnánk, de ez esetben egy sárkány az ellenség. Egy sárkány, amit etetnek, amit tisztelnek, amitől félnek, s amiért áldozatot hoznak. Ha kell, emberi áldozatot is. De valójában mi, vagyis ki ez a sárkány? Ellenség vagy szabadító? Vagy netán mindkettő? A megmentő egy idegen, aki rendet szeretne teremteni; elpusztítja a sárkányt, de nem jár érte megérdemelt jutalom. A sárkány újratermeli magát, és minden megy tovább. A díszlet és a jelmezek sötét tónusúak, minden rideg, merev. Ez a posztapokaliptikus világ csak azoknak ad otthont, akik belesimulnak s elfogadják helyzetüket.

Az embernek hinnie kell abban, hogy ez az élet nem csak annyi, amennyinek látszik, üzeni az Ifjú barbárok, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása (r. Ifj. Vidnyánszky Attila). Káosz csak a felszínen van, mindennek megvan a miértje – és a hogyanja. Nem egy cselekményszál fut, mégis minden összefut, egymásra talál. A szereplőkkel együtt tévelygünk az útvesztőkben, útra indulunk. Péntek este. Tervezem, hogy újranézem, egy közelebbi sorból, kipihenten, hogy be tudjak ásni a mélyrétegekbe.

Csitul, elcsitul a fesztiváli forgatag.

‍