Az Erdélyi Helikon és az „erdélyi gondolat”

Nemzeti történelmünknek és kultúránknak van egy – tulajdonképpen alig emlegetett – tradíciója, ez egyszersmind a történelmünkben ritkán tapasztalható stratégiai sikerek megalapozója is. A kompromisszumok stratégiájára gondolok, amely általában (bizonyíthatóan) az eredményes politikai döntések megalapozója volt. Ha távolabbra nézek, Szent István vagy IV. Béla, Mátyás király vagy Bethlen Gábor államvezetési stratégiája szinte mindig ilyen kompromisszumokra épült, és hasonló kompromisszumok voltak eredményesek a kulturális, az irodalmi fejlődésben is: Kazinczy Ferenc mozgalmára, a Vörösmarty Mihály neve által fémjelzett magyar romantikára, a Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór és Kemény Zsigmond munkássága által igazolt „nemzeti klasszicizmusra” vagy éppen az Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula és mások életművében kibontakozó „klasszikus modernségre” (a Nyugat körül kibontakozó irodalmi irányzatra) gondolok. Valójában hasonló: összefoglaló és egyeztető szellemi stratégiát alapozott meg és képviselt a marosvécsi Helikon írói közössége, illetve az Erdélyi Helikon című folyóirat és az Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadó is.

Soó Zöld Margit: A víz csendje

Irodalmi koalíció

A marosvécsi Helikon mint íróközösség, különféle (eredetileg egymással többé-kevésbé szembenálló) irodalmi és világnézeti irányzatok megegyezése révén jött létre; koalíciós jellege tartózkodó és türelmes irodalompolitikát követelt. „Az az erdélyi írói közösség – nyilatkozta 1928-ban Kuncz Aladár a Helikonról a budapesti Literatura című folyóiratban –, amelynek magam is tevékeny tagja vagyok, az irodalmi szabadság elvét testesíti meg. Politikai és világnézeti kérdésekben a legnagyobb türelemmel vagyunk egymás iránt, közös célunk az erdélyi kultúra ápolása: ebben egyek vagyunk valamennyien.” A politikai és világnézeti türelem vetette fel az irodalom önelvűségének gondolatát. A Helikon írói általában elhatárolták magukat a politikailag irányzatos művészettől, s azt hangoztatták, hogy az irodalomnak elsősorban esztétikai és erkölcsi érdekeket szabad képviselnie. Mindennek természetesen volt politikailag értelmezhető jelentősége is: a demokratikus és nemzeti értékeket vállaló és képviselő irányzatok összefogására utalt.
Kuncz Aladár, aki az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként foglalta össze a helikoni irodalomszemlélet lényegi karaktervonásait, elvetette az irodalomban kifejezésre jutó világnézeti harcokat, a művészet egyesítő ereje mellett tett hitet. „…nem szabad mást – szögezte le Erdély az én hazám cínű írásában az Erdélyi Helikon 1929-es évfolyamában –, csak az irodalmi és művészi szempontokat tekintetbe venni […], amikor az elárult, háborútól és forradalmaktól kisajátított szabad irodalmi szellem visszahódításáról van szó, alacsony szempont volna nézni irodalmi megítéléseknél, hogy ki milyen politikát vagy vallást követ, ki milyen világnézet szerint látja megoldhatónak a szociális bajokat.” Az érdekek egyeztetése, a liberális művelődéspolitika és az önelvű irodalom gondolata a Nyugat-mozgalom erdélyi magyar társává és szövetségesévé tették az Erdélyi Helikont. Kuncz Aladár lényegében ugyanazt az irodalomszemléletet képviselte, mint az „írástudók árulása” ellen hadakozó Babits Mihály.
A Helikon önelvű irodalomeszménye nem jelentett öncélúságot, a transzilván irodalomszemlélet ugyanúgy elutasította az öncélú művészetet, mint a közvetlen politikai pártosságot. Ezzel az irodalom mibenlétéről és feladatairól kialakult hagyományos nyugati felfogást követte. Az irodalom célja, a helikonisták szerint, sohasem lehet pusztán a szórakoztatás vagy a kísérletezés, mint ahogy nem lehet a napi politika érdekeinek szolgálata sem. A Helikon írói a nemzetiségi lét feltételeiből indultak ki, midőn az irodalom értelmét keresték. Makkai Sándor az erdélyi magyarság szellemi egységének és nemzetiségi öntudatának kialakítását várta az irodalomtól. „Az, amiről nálunk szó van – jelentette ki Közönség és irodalom című 1927-ben keletkezett írásában –, az erdélyi magyarság lelki és szellemi életének szervezett, öntudatos, egységes kialakítása, az erdélyi magyarság műveltté tétele, nemzet és egyetemesen emberi szempontból, az intézményes módok folytonos csökkenése következtében elsősorban és legfőképpen az irodalom eszközeivel történhetik meg.”

Az irodalom mint nemzetnevelés

Az irodalomra, ezek szerint, „nemzetnevelő” feladatok hárultak, és az irodalom ezeket a feladatokat csak erős közösségi felelősségtudattal és magas művészi színvonalon végezhette el. Makkai organikusan egységesnek tekintette az irodalom morális és esztétikai karakterét. „Az igazi szépirodalom – folytatta előbbi gondolatát – nemcsak szórakoztatás, hanem öncélú ábrázolása s ezzel bár érdektelen, de hatalmas propagátora az igazságnak és a jónak a szép tükrében.” Az irodalom erkölcsi hivatásának tudatában Kosztolányi Dezső művészetszemléletével is vitába szállt. A „homo aestheticus” magatartásával szemben a „homo moralis” magatartását fogadta el; azt az írószerepet, amelyet Babits képviselt. „A lélek emberének – írta Aisthesis című 1933-ban írott kis tanulmányában – éppen az ízlés nevében nincs joga meglépni az élet küzdelme elől […], a művészi lelkiismeret megköveteli a művészi igazságot, melynek éppen olyan szigorú áthághatatlan törvényei vannak, mint a gondolkozásnak vagy a cselekvésnek. A művészet ereje a művész lelkiismeretének mélységében, érzékenységében, fogékonyságában és tisztaságában rejlik.”
Az irodalom „nemzetnevelő” és erkölcsi hivatása a Helikon körében dolgozó radikálisoknál határozottabb elkötelezettséggel párosult. Ennek az elkötelezettségnek már szociális tartalma és politikai távlata volt. Ligeti Ernő Az irodalom társadalmi funkciója című 1932-es írásában az ítélő bíró közéleti felelősségéhez hasonlította az író felelősségét, s a művészi, valamint erkölcsi igényességet a közügyekben nyilvánított határozott állásfoglalás kötelességével egészítette ki. Kós Károly Tamási Áron Énekes madár című mesejátékának méltatása során arra hivatkozott, hogy a nemzetiségi irodalomnak az „új sorsú magyar közönséghez” kell szólnia, és ennek a közönségnek az életével kell számot vetnie. Szentimrei Jenő arról beszélt, hogy az erdélyi magyar irodalomnak nem szabad megelégednie a polgári közönség elismerésével, tovább kell lépnie, a nemzetiségi társadalom dolgozó rétegeihez kell utat találnia, „…ha Petőfi Sándor meg tudta írni – jelentette ki Levél Erdélyből című, az Erdélyi Helikon 1931-es évfolyamában közölt írásában – A farkasok dalát és A kutyák dalát, ha Ady Endre meg tudta írni a Proletár fiú versét és az Álmodik a nyomort, minden valamirevaló magyar költő klaviatúráján megszólalhatna egy hang a magyar munkásságért, egy hang legalább a nem-nacionalista pártkeretek között is magyar magyarért, aki kétszeresen kiszolgáltatott Erdélyben: magyarként is, munkásként is…” Tamási Áron, ahogy Gondolat és árvaság című 1935-ös írásában olvashatjuk, az irodalom nemzetiségi elkötelezettsége mellett már megkívánta az egyetemes emberi elkötelezettséget: „Olyan gondolatkört kell adnunk, amely ne csak magyar legyen, hanem emberi is. Amely ne csak praktikus legyen, hanem erkölcsös is. Amely ne csak bátor és útmutató legyen, hanem igaz és megbízható is.”
A Helikon irodalomszemléletében a művészet humanista és erkölcsi hivatásának volt kitüntetett szerepe, a marosvécsi közösség radikális szellemben munkálkodó tagjai ezen túl hitet tettek az irodalom szociális és közösségi felelőssége mellett is. A helikoni irodalompolitika általában megengedte az irodalmi gondolkodás egymástól eltérő változatait, sőt: a belső vitákat. Ám abban, hogy a kisebbségi irodalomnak a maga önelvű művészi céljai mellett szolgálnia kell a nemzeti, illetve nemzetiségi érdekeket, következetesen egyetértettek a helikoni irodalomszemlélet alakítói és hívei. Az írói erkölcsnek ez a közösségi dimenziója az Erdélyi Helikon egész írótáborának munkásságában érvényesült – hasonlóan a két világháború között kibontakozó magyar irodalom más közösségeihez és táboraihoz.

A liberalizmus határai

Mindemellett a helikoni irodalomszemlélet tartózkodó liberalizmusának is megvoltak a maga határai, jobb és bal felé egyaránt. A kommunista, illetve szociáldemokrata elveket hangsúlyozó irodalom és a nemzeti elfogultságot képviselő konzervatív irodalom tulajdonképpen kívül esett a helikoni liberalizmus különben meglehetősen tágas körén. Az Erdélyi Helikon ugyan időnként teret adott olyan írásoknak is, amelyek nem vágtak egybe a transzilvánista ideológia elveivel. Így Tamási Áron nagy elismeréssel fogadta Szi­lágyi András Új pásztor című regényét, amely az osztálytudatos és -harcos proletárirodalom lázadó hangját szólaltatta meg. Tamási regényét, a Címereseket azonban, miként ezt Berde Máriának az Erdélyi Helikon 1931-es évfolyamában olvasható kritikája mutatja, már visszautasította a Szépmíves Céh, és a helikoni kritika is bírálattal fogadta nyíltan megfogalmazott arisztokráciaellenessége miatt. Ez az elhatárolódás természetesen összefüggött azzal, hogy Erdélyben a magyar arisztokráciának, miként azt gróf Bánffy Miklós és báró Kemény János tevékenysége is mutatta, határozottan nemzeti közösségi és kulturális vezető szerepe volt. Hasonló sors érte Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Balázs Ferenc Rög alatt című műveit. A bírálat és elhatárolódás azonban jobb felé is érvényesült: a Székely Mózes álnéven író Daday Loránd elkeseredett hangú, nemzeti sérelmektől és elfogultságoktól fűtött regényét: a Zátonyt Kós Károly az Erdélyi Helikon 1931-es évfolyamában közölt írásában határozott elutasításban részesítette. Kós Károly írásában a következők olvashatók: „Nem vállalhatjuk, mint magyarok és nem vállaljuk, mint erdélyiek. Mi csak az igazságot vállalhatjuk, mert ez a mi legnagyobb erőnk, és nem vállaljuk ezt az írást, amely az igazság látszatát a rosszul értelmezett művészet szuggesztív erejével akarja valóságképpen elfogadtatni.”
Az Erdélyi Helikon szabadelvű türelemmel hajolt az irodalmi élet fölé, mindenekelőtt azonban óvni próbálta a transzilvánista eszményeket. Ezeknek az eszményeknek a jegyében kívánta védelmezni a kisebbségi erők összefogásának stratégiáját, és akarta elkerülni a nyílt összecsapást az erdélyi magyar nagybirtokos osztály reformokra hajlamos csoportja és a népi érdekeket képviselő radikálisok között. Ugyanakkor őrizni kívánta a nemzetiségi megbékélés kezdeti eredményeit, s nem engedte veszélybe sodorni a magyar–román megértés ügyét.
A Helikon írói érdeklődő szeretettel hajoltak az erdélyi magyar kultúra múltja fölé, a transzilván eszmék köré oda szerették volna rajzolni a művelődésben gazdag hagyományokat. Az alakuló szellemi életben nagy szerepet kaptak az irodalmi évfordulók; így Petőfi, Madách és Jókai születésének centenáris ünnepségei, amelyek természetesen az ünnepelt klasszikusok erdélyi kapcsolatait voltak hivatottak megvilágítani. Hasonló ünnepségek folytak Apáczai Csere János születésének háromszázadik évfordulóján 1925-ben, ekkor született Áprily Lajos népszerű verse: a Tavasz a házsongárdi temetőben. Az erdélyi irodalmi tudat kialakításának szándéka tartotta ébren olyan írók emlékét, mint Tótfalusi Kis Miklós, Apor Péter, Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond és Petelei István, akit a transzilvánista elbeszélő irodalom közvetlen elődjének tekintettek, nemcsak regionális törekvései, hanem a társadalmi lét mélyvilágába hatoló művészi módszere következtében is. A helikonisták előzékenyen pártolták azokat az idősebb írókat és irodalmárokat: Jékey Aladárt, Kovács Dezsőt, Benedek Eleket, Gyalui Farkast, akik a századfordulón kísérelték meg, hogy erdélyi szellemben regionális irodalmat teremtsenek. A közvetlen hagyományra azonban nem épülhetett igazán korszerű és színvonalas irodalom. A születő nemzetiségi irodalomnak az anyanyelvi kultúra nagyobb mozgalmaihoz kellett csatlakoznia; a Helikon a Nyugat köréhez s az ebben a körben képviselt irodalmi áramlatokhoz csatlakozott.

A Helikon és a Nyugat

A marosvécsi írók közül többen is kapcsolatba kerültek a Nyugat-mozgalmával még 1918 előtt. Kuncz Aladár a háború előtti Nyugat állandó munkatársa volt, Bartalis János és Endre Károly is ebben a körben lépett fel, s a Nyugat vonzásába került Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Molter Károly, Olosz Lajos, sőt Reményik Sándor is, midőn szakított a Végvári-versek heves indulataival, s az „örök értékek” védelme alapján hirdetett költői programot. A Helikon már eleve nem érzett rokonszenvet a magyarországi konzervativizmus iránt; a hivatalos irodalom nemzeti elfogultsága, revansvágyó irredentizmusa és unalmas epigonizmusa egyaránt idegenkedéssel töltötte el. A transzilván ideológia liberalizmusa, türelmessége és európai tájékozódása a „nyugatos” irodalomban találta meg elsőrendű szövetségesét.
A Helikon nagyobb törések nélkül vállalhatta és követhette a Nyugat eszményeit, minthogy az ellenforradalmi korszak kihívóan jobboldali közhangulata Erdélyben nem kapott semmiféle szerepet. S az a kulturális fejlődés, amely a Nyugat-mozgalom és általában a modern magyar művelődés kialakulása nyomán országszerte megindult még a század első évtizedében, nagyjából töretlen maradt. Schöpflin Aladár Erdélyi irodalom című, a Nyugat 1934-es évfolyamában közölt írásában találó szavakkal jellemezte a romániai magyar szellemi életet: „Ők elkerülték […] az ellenforradalmat, tehát nem hat rájuk az a groteszk ellenforradalmi ideológia, mely a csonka-magyarországi elméket beködösíti, minden bajt a forradalom nyakába ró, és mindenkit anatémával sújt, aki bármi erőltetve is, kapcsolatba hozható a forradalommal. Ezenfelül ők nehéz helyzetükben nem érhetik be néhány konvencionális formulával, ha a magyarság dolgaiban való tájékozódásról van szó, nekik mélyebbre kell nézniök s jobban meglátniok a dolgok komplikált voltát. S ők sokkal messzebb estek a háború előtti időktől, ezeknek az intézményei rájuk nézve nem érvényesek többé, s jobban megszabadultak az ezekből folyó hagyományos, de aktualitásukat vesztett eszmemaradékoktól, és így jobban felismerték annak szükségét, hogy a magyarságnak történelmi helyzetében új eszméket, új célkitűzéseket, új gondolkodási módszereket kell váltani. Mindez bizonyos fiatalságot és rugalmasságot a gondolatuknak, s új fogalmak befogadására képessé teszi őket.”
Az új eszmék és az új gondolkodás kezdetben nem is voltak igazán újak: a Helikon a Nyugat klasszikus polgári humanista eszméit követte, természetesen alakítva, módosítva ezeket az eszméket a kisebbségi helyzet követelményei szerint. A Helikon és a Nyugat között szorosak voltak a kapcsolatok. A helikonisták: Bartalis János, Berde Mária, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza és Tamási Áron rendszeresen szerepeltek a Nyugat, a „nyugatosok”: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Schöpflin Aladár, Nagy Lajos és Révész Béla az Erdélyi Helikon hasábjain. Ez az együttműködés igen termékenynek és hasznosnak bizonyult: a Nyugat tábora határozottabban tudta kifejezni nemzeti elkötelezettségét, az Erdélyi Helikon tábora pedig erőteljesebben tudta érvényesíteni hűségét az irodalom egyetemes és európai eszmeisége iránt.
A helikoni irodalom, különösen a húszas években, a művészi látás és módszer, valamint a stílus körében is a Nyugat nagy nemzedékének vívmányaihoz ragaszkodott. A modernebb irányzatok, így az avantgarde törekvései alig hatottak rá, csupán az expresszionista szabadversnek volt Szentimrei, Bartalis és Olosz költészetében némi szerepe. Makkai Sándor és Kuncz Aladár ugyanakkor egyformán elutasították az avantgarde kísérleteket. A világháborút követő társadalmi változások és a nemzetiségi lét feltételei ennek ellenére módosították a „nyugatos” orientációt. A forradalmat és ellenforradalmat átélt Nyugat a húszas években, egészen az antifasiszta szellemi ellenállásban történő szerepvállalásáig, lényegében védekező helyzetben dolgozott, általában szakítva korábbi radikális eszméivel.

Az írástudók függetlensége és szolgálata

A kultúra és a szellem fölényét hirdette, az „írástudók” függetlenségét védelmezte, elutasítva azt, hogy az irodalom közvetlenül avatkozzék be a társadalom küzdelmeibe. A kisebbségi lét felté­telei között ez a magatartás semmiképpen sem lett volna célravezető. A helikoni irodalom konzervatív reformista vagy liberális ideológusai: Makkai Sándor és Kuncz Aladár természetes módon fogadta el azt, hogy a nemzetiségi irodalmat fokozott felelősség fűzi ahhoz a nyelvi közösséghez, amelyből ered, s erőteljesebben kell vállalnia a maga erkölcsi, közösségi feladatait. A helikoni irodalom transzilvánizmusának ilyen módon kiegyenlítő szerep jutott.
A helikonisták egy másik csoportja: Kós Károly, Szentimrei Jenő, Tompa László, Szántó György már határozottabban képviselte a művészi szolgálat és a közösségi felelősség gondolatát. A helikoni irodalom, akár a művészet morális felelősségét, akár közösségi feladatait tekintette vezérlő elvének, mindenképpen tárgyszerűbb ábrázolásra, közérthetőbb előadásra törekedett. A háború előtti Nyugat felfokozott személyiségkultusza és szubjektivizmusa idegen volt tőle, azt az eszmei fordulatot követte, amelyet a „nyugatos” irodalom néhány nagy egyénisége: Babits és Móricz, valamint a „második nemzedék” kezdeményezett a vesztett háború és a bukott forradalmak után. Erőteljesebben szólaltatta meg a kollektív érzéseket, nézeteket és erőteljesebben képviselte a művészi realizmus szemléletét. „A Nyugat-generáció nagy egyéniség-problémái helyett – hangoztatta Kovács László, az Erdélyi Helikon szerkesztője, Az Erdélyi Helikon antológiája című 1927-es könyvismertetésében – az erdélyi irodalom az egyéniségproblémákat is már hűvös kollektív hátterükkel hozta; a Nyugat-generáció egyéniség-forradalmáraival szemben az erdélyi írók és hőseik józan képviselők csupán.”
Különösképpen érvényes ez a megállapítás a Helikon úgynevezett ifjú székely csoportjának íróira. A székely fiatalok: Tamási Áron, Kacsó Sándor, Jancsó Béla, Balázs Ferenc, Kemény János és Maksay Albert egyértelműen népi elkötelezettséget hirdettek, első eszmélkedésük idején Szabó Dezső romantikus antikapitalista népiességét fogadták el. A fiatal írók korai mozgalomszervező kísérlete: az 1923-ban megjelent, később Tizenegyek címen emlegetett antológia határozott szakítást jelentett a „nyugatos” irodalommal. Szerzői, különösen a programadó cikkeket író Balázs Ferenc és Jancsó Béla népi tájékozódást képviseltek, a mitologikus „székely lélek” leírására törekedtek, a népi jellegzetességek, művészi kifejezésére szerettek volna vállalkozni. Csak később, már érettebb munkáikban fordultak elhatározó módon a plebejus demokratizmus és a művészi realizmus eszményeihez.
A romantikus indulás után valójában a népi törekvéseket képviselő fiatalok: Tamási Áron, Kacsó Sándor, Balázs Ferenc és a hozzájuk csatlakozó Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Bözödi György, Gagyi László és Kováts József, általában a „második helikoni nemzedék” kapcsolta a nemzetiségi irodalmat a korszerű realizmus áramlataihoz. Ennek a generációnak már a hazai „második nemzedék”: József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László és Kodolányi János voltak az igazi társai és szövetségesei.

Összekötő szerep

Az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh: a marosvécsi szellemi közösség irodalma valójában a huszadik század magyar (magyarországi) irodalmi kultúrájának minden igazán fontos nemzedékéhez és áramlatához utat talált. Ilyen utak kötötték össze a helikonistákat a Nyugat első és második, sőt harmadik nemzedékével (a harmadik nemzedék olyan íróival, mint Jékely Zoltán, aki természetesen a helikoni közösségnek is teljes jogú tagja volt), a népi írómozgalommal (például Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Kodolányi Jánossal) és a baloldali irodalommal (mindenekelőtt József Attilával, aki az Erdélyi Helikonnak is megbecsült szerzője volt). Mindez azt igazolja, hogy a Helikon irodalmi stratégiája azt az összefogó és egyeztető gondolatot képviselte, amelyet a magyarországi irodalmi életben például Babits Mihály és Illyés Gyula, illetve az ő szellemiségük körében működő Nyugat. A helikoni íróközösség átfogó elveket és biztos ideálokat képviselt – ez a képviselet tette lehetővé, hogy a két világháború közötti két évtizedben az Erdélyi Helikon írói mindig az egyetemes és egységes magyar nemzeti kultúra képviselői voltak, és ezzel termékenyítő példát mutattak az 1945-ös újabb történelmi fordulatot követő erdélyi magyar irodalomnak, kultúrának és közgondolkodásnak is.


Elhangzott Miskolcon, 2016. május 5-én, a Dsida Jenő Kör konferenciáján.