.svg)
Az erdélyi férfi és a Tárgy olyan különös egységet képez, mely különös egységet – tudja ezt mindenki – legjobb nem bolygatni. Mert öröktől fogva az erdélyi férfi az ő tárgyai közepett teljesedett ki, melyek hozzá nőttek, lénye részévé váltak: létezése, biztonságérzete, önmeghatározása e tárgyak révén lett csorbítatlan mindig is a történelem során.
Egy kopott, de kiváló pót-ekeszarv, egy megismételhetetlen kalapácsnyél, egy alig lyukas pléhcsésze, egy sajátosan foghíjas csontfésű, egy kalapban kókadozó hatéves árvalányhaj csak néhány olyan tárgy, melyek láttán évekig sóhajtoztak letűnt idők asszonyai, de mindhiába. A férfi, az egykori, felhördült, majd kispej lován történelmi jelleggel elvágtatott inkább valamely közeli csatába, mert hallani sem akart a létről anélkül a kalapácsnyél nélkül. Ha épp nem volt közeli csata, távolabbra vágtatott el. Sőt, voltak olyan csaták, amelyek a kifejezetten a lomtalanítás elől menekülő férfiakból verbuválódtak akkoriban, el lehet képzelni. Pedig akkor még férfiakként csak két-három tárgytól kellett volna szabadulni, és mégis.
A mai erdélyi férfinak sokkal nehezebb.
A harcok és a csataterek zsebkendőnyi lakásokba költöztek, vagy ha nem is zsebkendőnyikbe, mindenképpen olyanokba, amelyekben időről-időre szűkülnek a lakóterek, mert óvatlanul halmozódnak a tárgyak, köztük az övéi. Merthogy időközben fogyasztói lett a társadalom, többszáz éves perspektívából remélhetőleg majd szintén történelmi jelleggel, de egyelőre a mardosó jelenidőben, melyben az összközösségi szokásvilág mozgatórugója a minél több és újabb tárgy megszerzése és felmutatása.
E kíméletlen kor igen érzékenyen érinti a férfit. Mert az erdélyi férfi nem feltétlenül olyan, mint e könyörtelen idők. Az erdélyi férfi nem feltétlenül olyan, hogy például más fésűvel is meg tud fésülködni. Pedig milyen sok fésű van ma már akár családon belül! Vagy nem olyan, hogy másik bögréből is ugyanúgy tud inni. Vagy nem olyan, hogy például másik ollóval vagy késsel is tud vágni. Vagy nem olyan, hogy másik székre is könnyedén le tud ülni otthon. Vagy nem olyan, hogy például másik kulccsal is be tudja zárni a bejárati ajtót. Ő csak azzal a fésűvel. Abból a bögréből. Azzal az ollóval, késsel. Arra a székre. Azzal a kulccsal. A férfi ezért sokat szenved, éveket, extrém esetekben évtizedeket áldoz arra, hogy élet- és lakótársaival megértesse: vannak tárgyak, amelyek pont olyanok mint más tárgyak, mégsem olyan tárgyak, mint a többi tárgyak. És ezeknek a tárgyaknak mindig elérhetőeknek kell lenniük számára. Mert ha nem: megvan a baj.
És az erdélyi férfi nem feltétlenül olyan, hogy például csak úgy hirtelen megváljon a régi ruhadarabjaitól.
Hogy csak úgy letegye az ő régi nadrágját. Vagy cipőjét. Vagy kabátját. Az erdélyi férfit mindig is meghatározták a ruhái. És sohasem divatozott feleslegesen. Kabátról, mellényről, zakóról már távolról megnyugtató biztonsággal felismerhető volt a szűkebb és tágabb környezetében. És bár ma már óhatatlanul is gyakrabban változnak a ruhatárak, azért mégiscsak fokozatosságra van szükség a nagy változásban. Hozzászokási periódusra. Ismerkedésre, barátkozásra az újjal. Mert az még nem a férfié. Azt még épp csak hazahozta. Az még olyan idegen. Személytelen. Jellegtelen. Szép persze. Minőségi. Kényelmes. De. Hazajön a boltból a férfi az ő új nadrágjával, kiteríti, nézegeti, gyönyörködik benne, esetleg fel is próbálja. Megállapítja, hogy klassz. Aztán megeshet, hogy másnap mégis az egyik régi nadrágot veszi fel. És harmadnap is. Negyednap végül pár órára felölti az újat. Kijelenti, hogy nem is rossz. Hetednapra aztán kiderül, hogy ez a nadrág sokkal jobb, mint a régi.
Sok erdélyi férfi esetében különösen erős, mondhatni szimbiotikus kapcsolat fedezhető fel azon eszközökkel, melyekkel – egyszer, bármikor, ha eljő az idő – meg lehet szerelni valamit.
Márpedig sok mindennel meg lehet szerelni valamit.
Hogy milyen sok mindennel meg lehet szerelni valamit, az akkor derül ki, ha a férfi kislakásban kénytelen tárolni azokat az eszközöket, melyek nélkülözhetetlen darabjai lehetnek egy jövendőbeli szerelésnek. Mert az igazi szerelés saját eszközpark igénybevételével történik, erről írtunk is már, akkor is, ha az eszközök egyáltalán nem arra lettek létrehozva, mely funkciót majd a szerelés során be fogják tölteni. Az igazi szerelés a kreatív eszközhasználatból fakadó kis, hirtelen jövő, ötletszerű megoldások összességének verbális felharsanásokkal kísért egésze, különösen magyar nyelvterületen.
Nem is sorolunk több érvet, vázlatosan talán már sikerült is ismertetni, mily sok oka van annak, hogy az erdélyi férfinek nagyon nehéz megválni tárgyaitól. Márpedig ezt az embert próbáló, szomorú, vad elszakadást olykor át kell élnie. Rendszerint környezeti nyomásra. Él boldogan kedves tárgyaival az erdélyi férfi az ő nyugodt milliőjében, és egyszer csak felbolydul minden.
E közeg tisztulni vágy.
Lomoktól szabadulni. Viseltes ruháktól. Csorbult használati eszközöktől. Sosem olvasott régi könyvektől. Szekrények mélyén lapuló, elavult kütyüktől. Vagy kütyüdaraboktól. Fiókokból folyton kilógó kábelektől.
A kezdeti munkafázisban mélyreható tárgyalások, pontos érvek kitartó és következetes felsorakoztatása nyomán a férfi egyetért azzal, hogy a helyzet tarthatatlan, és valóban cselekedni kell. Igen, itt már környezeti károk. Igen, nyomasztó lakóövezet. Bezzeg annak idején egyetlen hátizsákkal költöztünk el otthonról! Legyenek átlátható terek. Lakáskultúra. Otthon magazin. Puritanizmus. Marie Kondo. Minimál. Igen, a japánok. Mit japánok, az afrikai törzsek! Semmi cicó, jöjjön a felszabadulás.
A második munkafázisban szelekciós gondok merülnek fel. A lakótér kidobandó tárgyakkal telik meg. Kiderül, hogy
az erdélyi férfi tárgyai révén tárulkozik fel igazán maga őszinteségében.
Mert valójában rendkívül emocionális alkat. Romantikus. Mélyérzésű. Gyengéd. Ragaszkodó. Amikor ő ezt a pólót vette! Milyen boldog volt akkor! És mennyit járt ebben a pulóverben! Ide is, oda is. Gyalog, önfeledten. Csúnya pulóver, valóban, de milyen szép idők voltak. Közben sütött a lágy erdélyi nap erre az ő régi táskájára. Huncut havak hulltak évekig erre az ő télikabátjára. Ezzel a csészével járta ki az sofőriskolát. Tanulta a kreszt románul, és kortyolt ebből a repedt csészéből. Rossz volt tanulni, jó volt kortyolni. És ez volt az ő első jogosítványa. Az első útlevele. Szabadsága letéteményesei. Érzelmekkel teli szemekkel néz az erdélyi férfi bele az ő drasztikus, rideg környezetébe, ahol még több pulóver, több póló, több nadrág, több papír, miegymás várakozik a végre.
Közben az is kiderül, hogy az erdélyi férfi rendkívül racionális alkat is. Mert erdélyi élet olyan, tudja ezt az erdélyi férfi, hogy abban mindent alaposan meg kell gondolni. Abban
nem herdálunk csak úgy el semmit.
És még a semmiért is sokat kell gürcölni, hát még a valamiért! Az erdélyi életben ezért még a rossz is jó lehet valamire. Nem biztos, de lehet. Vannak ugye szakadt kábelek, amelyek csatlakozói kiválóan rászerelhetők olyan kábelekre, amelyek nem szakadtak. Vannak elektronikai eszközök, melyekből alkatrészek emelhetők ki szükség esetén. Telefonok, melyek még használhatók, ha épp úgy alakul. Igaz, persze hogy igaz, hogy még soha nem alakult úgy, de na. Vannak évek óta nem használt ruhák, amelyek még tiszta jók, semmi bajuk, most komolyan.
A harmadik munkafázis a lezárásé. Előbb vérmérséklettől függően szópárbajok, ütközések, huzavonák, parázs viták, és más, erős önkifejezési megnyilatkozások kísérhették a szelekciót a férfi és az ő környezete között. A lezárás fázisában a békeszerződés következik, a harc eredményeinek közös rendezése. Több tárgy fog távozni a lakásból, mint amit a férfi szeretne, és több fog maradni, mint amit élete társa kívánna. A csata utáni tájrendezés során aztán az így megmaradt tárgyak szekrények, fiókok, polcok hátsó, de igen biztonságos traktusába kerülnek, legalábbis egy időre: így szinte nincsenek is, de mégis megvannak. Azért ez olyan megnyugtató.
