.svg)
A 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár első estéje a költőké volt – Csehy Zoltán, Láng Orsolya, Locker Dávid és Markó Béla –, az esemény házigazdája, André Ferenc kérdései mentén vázolták fel, milyen útvonalakat követve érkeztek meg ahhoz a találkozási ponthoz, amelyet ez a költészetről szóló kerekasztal-beszélgetés jelent. Szó esett arról, milyen témák, minták bizonyultak zsákutcának pályájuk során, és hogy sajátos költői beszédükkel, amelyre a holtpontokon túljutva rátaláltak, szövegeik hogyan kapcsolódhatnak be közéleti diskurzusokba, hogyan függ össze művészet és politika a verseikben.
A Nemzeti Színház kistermében még halk moraj hallatszik, miközben a velünk szemben ülő beszélgetőtársak felhelyezik mikrofonjaikat, és a beszédfoszlányok fehérzaja egy másodpercre André Ferenc felugró hangjának háttere lesz: intravénás költészet – egészül ki egy spontán szószerkezettel az esemény mottójaként kiemelt József Attila-idézet (Az én vezérem bensőmből vezérel). Találó képzettársítás; a mikrofonokban összegyűlő rezgések kábelartériákon áthaladva hangosodnak fel és fejezik ki a továbbiakban, hogyan vált az est kiemelt résztvevőinek szívügyévé a költészet.
Az első kérdés egyfajta negatív önéletrajz körvonalazására hívja fel a résztvevőket, hiszen költői zsákutcáik felelevenítésére kerül majd sor. Csehy Zoltán nyitja meg a kört válaszával, és az avantgárdot emeli ki olyan irányzatként, amelyért különösképpen rajongott, de amelyről úgy érzi, saját hangja végül nem ebben a lelkületben bontakozhatott ki.
Költői nyelvének alakulására visszatekintve Markó Béla is felfedez avantgárd hatásokat, emellett megemlíti a szürrealizmust, a népiességet. A félkötött verseket követően eljutott a kötöttebb formákig, melyek közül a szonett lett a legfontosabb számára, de ez továbbra is kiegészült a szabadverssel, lévén, hogy a mondandó időnként megkövetelheti a kötetlenebb formát. Életművében a próza van kevésbé jelen.
Locker Dávid kamaszként talált rá a lírára, először egy Tóth Árpád-kötetet fedezett fel mint a kötelező olvasmányokon túli irodalmat, ez pedig eljuttatta a nyugatosokhoz, Kosztolányihoz, Adyhoz. Az irodalom iránti szeretetben véleménye szerint kulcsfontosságú egy személyes katartikus olvasmányélmény megtapasztalása, ami akár a reprodukálás, az alkotás vágyát is felébresztheti az olvasóban. Az ő esetében egyelőre egy modernista, a mohácsi vészről szóló eposz megírása bizonyult zsákutcának.
Láng Orsolya prózával kezdte az írást, de a saját hangot végül a versekben találta meg. Azok közül, akik lírája nyelvére hatással voltak, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza, József Attila, Petri György, Peer Krisztián nevét említi meg.
A második kérdés kiindulópontját a már említett, József Attila Levegőt című verséből származó, kiemelt verssor képezi. A költők ezúttal a közéleti szerepvállalással kapcsolatos gondolataikat osztják meg velünk.
Láng Orsolya figyelmének működését alkatából adódónak gondolja; hangsúlyozza, hogy szeret közösségben élni, de a csoport működése kevésbé szokta érdekelni, ezzel szemben inkább az egyénekhez való odafordulás jellemző rá. Költészete elsősorban alanyi, és ez megy át politikus lírába, amikor az egyéni szinten megfigyelt tapasztalatok olyan élménynek bizonyulnak, melyben közösségek tagjai osztoznak. Nézőpontját egy analógiával is szemlélteti: ő mikroszkóp alatt figyeli meg a mikroorganizmusok működését, ezáltal érti meg a tágabb összefüggéseket, vagyis a globális virózist, ahogy André Ferenc kiegészíti a metaforát.
Locker Dávid szerint az a felfogás, amely szerint minden műalkotás egyben politikai is, ellentmondáshoz vezet; ha minden politika, végső soron semmi sem lesz az. Költészetében Locker is az alanyiságból indult ki, az írás számára az önmegértés folyamatával függ össze. Mindaz, amit írás közben sikerül felismernie és megfogalmaznia, a befogadók oldalán létrehozza a kapcsolódás lehetőségét – ilyen témának tartja például saját vidékiségét, amelynek tematizálása egyben a periférián való létezés kollektív élményére való reflexió.
Markó Béla megemlíti, hogy rendszervált(oz)ás előtt, amikor még nem lehetett újságcikkben hozzászólni a közéleti eseményekhez, a vers volt az a közeg, amelyben a metaforahasználat, az áthallások által lehetővé vált a szabadabb közlés. Rendszerváltás után jobban elkülönültek a szövegtípusok és funkcióik, így előbukkant az a felfogás is, miszerint a műalkotásoknak, a költészetnek nem kellene politikai töltete legyen. Markó álláspontja szerint lényeges, hogy az alkotók hozzászóljanak a közéleti kérdésekhez, hiszen végső soron a sorsunkat meghatározó problémákról van szó. Az ilyesfajta gondolatok, mint hogy a költő ne politizáljon, jobb nem hozzászólni, félelmen alapulnak, és eleve a tehetetlenség állapotába helyeznek. Ezzel szemben a szerzők a szavak másfajta használatával képesek megközelíteni bármit, beleértve a politikát és a közélet kérdéseit is. A politika nyelve gyakran többes szám első személyben szólaltat meg egy kollektív véleményt, a költői nyelv viszont, még ha látszólag többes számban is beszél, mindig egy egyéni nézőpontot mutat fel, a közhellyel szemben az érvényes költészet eredeti optikát és nyelvet közvetít, és a vers éppen ennek köszönhetően lesz izgalmas. Erre más műfajok, mint a politikai nyilatkozat, a kampánybeszéd, a cikk nem képesek.
Csehy Zoltán a költészet provokatív erejéről beszél, ami létrejöhet azáltal, hogy egy, a peremről felcsendülő hangot szólaltat meg. Hálózatos rendszerben élünk, így a vers elkerülhetetlenül bekapcsolódik különféle diskurzusokba, és botrányossá válhat, még akkor is, ha a költő részéről nem volt szándékos a politikai vonatkozású problémafelvetés. A szerző szándékosan konstruálja meg a költői egót, és időnként éppen az jelenthet egy empatikus, etikai álláspontot, ha a szövegben egy olyan hangot enged kibontakozni, amely sokak számára irritálóan hat.
Végül arról is elmondták véleményüket, milyen veszélyekkel járhat az, ha valaki politikai témákról ír, illetve olvasóként mi válhat zavaróvá. Locker Dávid a homályosság és a didaktikusság végleteit említi meg hibalehetőségekként, ez utóbbi jellemzően indokolatlanná tenné a versforma használatát. Markó Béla szerint a költőnek vigyáznia kell, hogy ne rendelje alá magát egy ideológiai célnak, hiszen sem a szövegnek, sem a szerzőnek nem az a kötelessége, hogy politikai programokat propagáljon, hanem az, hogy megmutassa, szükség esetén bírálja azokat, és egyáltalán beszéljen róluk. Láng Orsolya és Markó Béla mindketten a Nyár című József Attila-vers kettős lezárását hozzák fel példaként arra, hogy milyen az, amikor egy költő pártpolitikai célokkal ír át egy szövegrészt. Láng Orsolya azzal folytatja a gondolatmenetet, hogy lényeges dolog a hibák beismerése, a költői korrekció, hiszen aktuálpolitikával foglalkozni sikamlós terület. Csehy Zoltán a hitelességet emeli ki központi értékként: az antik költészetre és Horatiusra hivatkozva magyarázza, hogy a költők nézőpontját befolyásolja a történelmi kontextus, amelyben élnek, de ha jól megírják a szövegeiket, ha sikerül egy autentikus hangot megteremteniük, megbocsátható, ha verseikben időnként ilyen módon politizálnak.
