.svg)
A nagy, zöld busz, amivel Berlinből Prágába utaztam, defektet kapott. Szlalomozva állt meg a város határában egy benzinkútnál. Égett gumi szaga terjengett. Kiszálltam. Az autópálya túloldalán már láttam Prága házait, az első lakótelepeket és a családi házakat. Az üzemzavart kihasználva szerettem volna meglépni, csavarogni indulni. Örök vágyam: meglógni a realitás elől. De persze tudtam, hogy az autópályán nem szabad gyalogolni. Még mellette sem. Megbüntethetnek. Mégis elindultam, öles léptekkel mentem a sáros, szeméttel teli fűben, a bozótos és a süvítő autók között. Tízpercnyi gyors gyaloglás után megláttam egy bekötőutat. Átléptem a korláton. Egy autójavító mellett járda kezdődött. Kifújtam magam. Rövidesen előbukkant egy busz, egy üzlet, aztán egy villamos is; visszatértem a város biztonságába. Megnéztem egy utcatáblát: Libeňben voltam, a Zenklova úton. Derengett Bohumil Hrabal neve, emlékeztem, hogy itt élt és itt halt meg.
A Na Korábě u Prcka volt az első kocsma, ahova bementem. Berendezése valahol a giccs és a hagyományőrzés között egyensúlyozott. Nem tudom, miért gondolják a kocsmárosok, hogy a régi bőröndök, a kiszuperált rádiók és tévék, varrógépek valamilyen hangulatot, meghittséget adnak egy helynek. Egy terrárium volt a fal mellett, kissé fáradtan és szórakozottan hajoltam közel hozzá; félméteres hüllő, talán egy gőte nézett rám. Tarajos volt, kétségtelenül. A mosdóban régi fekete-fehér képen egy tisztesen öltözött középkorú férfi nézett egy kirakatban egy zsakettet, őt pedig egy görnyedt, szakadt ruhájú, kordéra támaszkodó idős férfi figyelte – a tekintetek sokat elárultak vágyaikról. A tükör két oldalán a komoly Gustáv Husák, az egykori kommunista vezető nézett szembe egy sörgyár színes naptárával, amin félig fedett női mellek és fenekek, gyönyörű arcok, hátak, hasak és combok hirdették a Svijany sört. Én a Mázból kértem, mellé Buřt na černém pivět, sűrű, barna sörös szószban párolt kolbászkarikákat. Kényelmesen inni és enni kezdtem. Mintha a régi világban lettem volna. A sör selymes íze, az autópálya kegyetlen zúgása, a félelmetes, de nyugodt hüllő látványa, a színes és a fekete-fehér képek által kiváltott emlékek és érzetek keveredtek bennem.
A kocsmából kilépve jobbra fordultam. Meredek utcán kis térre jutottam. Egy félköríves házon „Bulovka” felirat állt, a másik oldalon pedig, négy-ötemeletes lakóházak között, kitárult Prága panorámája. Nem a vár, a székesegyház, a csúcsos tornyok, nem a világ egyik legszebb városának sziluettje, hanem éppen az ormótlan žižkovi tévétorony, a csíkos gyárkémények, az egyforma lakóházak sok-sok fénypontja villódzott a szmogos téli estén. Bárhol lehetett volna mindez Közép-Európában. Később tudtam meg, miután utánaolvastam (pontosabban felelevenítettem a rég olvasottakat), hogy talán háromszáz méterre voltam a kórháztól, ahol Hrabal meghalt.
Homályosan emlékeztem arra, hogy az író két barátjával itt járta a kocsmákat, és sejtettem, hogy híres kocsmajáró szlalomtúrájuk valahol itt kezdődhetett, a domb tetején. A szállásom Žižkovban volt, éppen toronyiránt. Nem kellett sietnem. Elhatároztam, hogy magam is szlalomozok egyet, csapok egy szabad és görbe estét, gyalog megyek haza, és közben bemegyek az utamba kerülő kocsmákba.
A szerpentinszerű Zenklova úton, a villamossínek mellett indultam el. Kis, földszintes házak mellett három-négy-ötemeletes házak voltak, köztük több üres telek, szeméttel teleszórva, kibontott drótkerítéssel. Modern és régi Škoda villamosok mentek el mellettem, az újak masszívak voltak, a régiek karcsúak – a kanyarban némelyik rövid piros-fehér kocsi úgy forgott a sínzajban, mintha keringőt táncolt volna.
Kiértem egy térre; az U Karla IV., a Károly királyhoz címzett étteremben egy testes, alacsony, fényes barna blúzt viselő hölgy csapolt egy korsó Krušovice barnát, de nehezen ment neki, a hab mindig kifogott rajta. Unokája mellette játszott a pultban, kockázott, aztán elővette a pénztárcáját, száz- és ötszáz koronások potyogtak belőle, az unatkozó kisfiú nevetett, a nagymamája bosszankodott. A termek – mert nagy étterem ez, első és hátsó szobákkal – üresek voltak, frissen festettek, fehérek, tiszták. Túlságosan is csupaszok. Nem marasztaltak. Nem vonzott a döneres sem néhány házzal odébb, hiába írták, hogy „like in Istanbul”, sem a szemben lévő Taškent étterem.
„Staré časy – Bauer & Cibulka”, hirdette magát egy antikvitásbolt. A kirakatban drótról bábfigurák lógtak, Spejbl és Hurvínek, komédiák pimasz szereplői, mellettük lányakt, Sztálin érdemrendekkel teli képe, Buddha szobra és a Hradzsin száz-kétszáz évvel ezelőtti vedutája. Aztán egy térre értem, a szecessziós, félköríves Sokol-palota elé. A sólyomról elnevezett, egykor a nemzeti érzésekre nevelő 19. századi cseh egylet szemlátomást most is élettel teli. Az épület előtti fotókon számháborúznak, indiánost játszanak, barlangásznak, tüzet raknak, főznek a gyerekek. Az egylettel szemben az általános iskolát Bohumil Hrabalról nevezték el. Aztán előtűnt a sárga kastély.
Zámek. A kastély. Prágában ennek a szónak mindig van valamilyen többletjelentése, az ember Kafka nyomán valami elérhetetlenre, vágyottra és féltre gondol. A birodalomra. A hatalomra. Az érthetetlenre és az elérhetetlenre. Itt is lépcsőfokokon kell megközelíteni, fényárban úszik. Mint kiderül, most a kerületi közigazgatás profán központja. Elöl kicsinek tűnik, talán a körülötte lévő kerek díszbokrok miatt is, pedig nagy épület. Park, sportpályák, régi középkori sárga és fehér házak kapcsolódnak hozzá. Az egyik oldalán a furcsán kidudorodó vakolatelemek az utcai lámpák esti fényében mintha a korábban itt lévő, már lebontott ház körvonalait idéznék. Mellette ott a régi Velký mlýn, a nagy malom. Nincs rajta malomkerék, árok veszi körül, kis hídon jutunk be az épületbe. Kerületi könyvtár. Hatalmas gerendák és szép faburkolat alatt kényelmes kanapékon lehet olvasni, hajópadló recseg a lábam alatt, a mosdóban egy régi vályú a mosdókagyló, a kávézóban gyalult a faasztal, hív a cserépkályha, a padkáján birsalma. Szívesen megpihentem volna, de csak alkoholmentes sört tartottak.
A közeli Elsnicovo náměstí piros utcatáblájára fölnézve egy magas, ablaktalan ház mellett megláttam a holdat, fénye éles volt, szélei tompán olvadtak a ködös égbe. Autó állt meg egy ház előtt, két szőkére festett, feltűnően illatos, feltűnően öltözött nő különböző méretű és formájú szobanövényeket kezdett kipakolni belőle a járdára. A sok zöld növény mögül láttam meg az U Světa, azaz a világhoz címzett kocsmát. Az első terem fala fényes volt, tele középkori hajókkal, iránytűvel, térképekkel a világtengerekről. A hátsó vacak volt, banális, New York-i Brooklyn-híddal és Eiffel-toronnyal. Ajtaja, pultja könnyű fenyőfából készült, oldalfalait gerendavégekkel burkolták. A kopasz, nagy szakállú csaposról rögtön láttam, hogy – ellentétben a barna blúzos hölggyel az előző kocsmában – érti a dolgát: villámgyorsan és pontosan csapolta a barna Krušovicét. A helyemen voltam. Megpihentem itt, és néhányszor visszatértem hozzá, utánozhatatlan mozdulatokkal tartotta korsót a Gambrinusnak és a Radegastnak is. Emelkedni kezdtem. A fizikai és szellemi egybefolyt. Előbb a gerendavégek évgyűrűit nézegettem, aztán a Fortuna-sorsjegyeket árusító hölgyet és céduláit. Szóba elegyedtem két helybélivel. A sokadik sör persze az érzékelés magasabb szintjét is jelentette.
Megtudtam, hogy nem messze innen működött egy legendás talponálló, amit szintén a világról neveztek el (nagybetűkkel kéne írnom), természetesen Hrabal törzshelye volt, és már lebontották. Egyre jobban éreztük magunkat és egyre többet gondoltam Hrabalra. Hogy mit érezhetett ő ezeken a szlalomokon. Emelkedett vagy süllyedt? Amikor a korsóját lavórba merítve itta a sört? Amikor belépett a kedvenc helyeire? Amikor a sokadik korsót itta? Amikor a helyzet, a publikálás, az őszinte beszéd lehetősége kilátástalan volt?
Amikor a bányában, a gyárban, a szeméttelepen végzett munka volt a realitás. És Libeň, a külváros. Az éjszakai bolyongások az 1960-as és 70-es években, amikor minden örökkévalónak tűnt. Szálltak a Balling-fokok, az érzelmek és az értelem fokai, túl a megszállt Csehszlovákián, túl a kényszerű évtizedeken, okosan és mámorosan, mámor-isten birodalmába, ahol Bohumil Hrabal még a profán birodalomban is sikeres helytartónak bizonyult. Ő maga talán nem is akarta ezt, de elfogadta a szerepet, néhány évvel később sörözött Bill Clinton mellett is, autogramot adott bárkinek, amíg élt. Dionüszosz földi helytartója talán a sötét években is Apolló felé mutatott.
Újdonsült barátaim megmutatták a Napalmě kocsmát, ahol Únětické sört ittunk. Később tudtam meg, miután utánaolvastam (pontosabban felelevenítettem a rég olvasottakat), hogy Hrabal éppen az utca másik oldalán, a zsinagógából átalakított színházban volt rövid ideig díszletmunkás és statiszta. Boldogan, tüntetően járt-kelt aktuális jelmezében naphosszat. Szoba-konyhás, fészerből átalakított kis lakása, ahol évtizedekig élt és aminek a tetején írt, nagyjából háromszáz méterre volt innen; a Palmovka metróállomás építésekor bontották le.
A metró és a lustaságom volt az oka annak, hogy saját szlalomomat éppen a metróállomásnál fejeztem be. A dombról végül is leértem a völgybe. Aztán leszálltam a metró mélyére. Hálás és nyugodt voltam. Hrabal lelke talán velem volt néhány óráig.
