Az emlékezet irodalmisága

Sergiu Toma: Tanulmány A látogatókhoz
Jacques Borel ezt mondja az önéletírások irodalmi(as)ságáról: „Olyan vallomásirodalom ez az irodalom peremén, amely gyanúsnak tartja, visszautasítja az irodalmat, vagy legalábbis bizalmatlanul tekint rá, de azzal, hogy a műhöz egy újabb művet tesz hozzá, paradox módon visszakanyarodik az irodalomhoz, mert végeredményben a vallomás sem jöhet létre formálás nélkül.” (Szávai 1978: hátoldal.)
Érdemes elsőként azt megjegyeznünk, hogy az irodalomtudományi diskurzusban tágan kezelt „autobiográfia” meghatározása, melyet esetünkben az emlékek megírásának szoros értelmében vett formájára (az emlékirat-irodalomra) vonatkoztatunk, nem merülhet ki egyetlen „műfaji” megjelölésben. Tágan kezelve a „műfajiság” szemantikai tartalmát: az emlékező írásmódok egyike sem jegyezhető a szó szoros értelmében vett „műfaji” definícióval. Mekis D. János Az önéletrajz mintázatai című könyvében James Olney-ra hivatkozva A műfajelvtől való eloldódás lehetőségei kapcsán írja az alábbi meghatározását: „Az autobiográfia számos olyan tanulmányozója, aki eredetileg a műfaji definíció szándékával lépett fel, feladni kényszerült elképzelését. Döntésüket annak belátása befolyásolta, hogy az önéletrajzi beszéd aligha korlátozódik néhány, bizonyos nagy hatású önéletrajzok által fölkínált narratív formára, azt azonban igen nehéz meghatározni, hol vonhatók meg egy ilyen kiterjesztett műfaj határai. [...] az irodalom folyamata maga is ››autobiográfiák‹‹ sorozataként tárul elénk. A rendszertani kategóriák ily módon helyet cserélnek: az irodalom az önéletrajz alesete, és nem megfordítva. Ekként nyeri el magyarázatát e ››műfaj‹‹ szisztematikus besorolhatatlansága.” (Mekis D. 2002: 16-17.) Minden emlékező írás magában hordozza tehát az irodalmi(as)ság jegyeit, s mint ilyet a műfajiság jegyeit, azonban minden újabb darabja felülírja az előzőek által alkotott képet. Ezért az önmagába harapó kígyó módjára visszazár, majd újra és újra felülértelmezi önmagát a „műfaj” is. Az emlékező beszédek számára a műnemi triász által szorított korlátok sem jelentenek akadályt. Az önéletrajzi visszatekintések számtalan epikus jegyet hordoznak magukban, s a naplók és más memoárok párhuzamosan lírai formá(ka)t is magukra öltenek. Egyetlen, az elkülönülésüket biztosító vonásukat bizonyosan meg tudjuk határozni: a személyes emlékezetet megörökíteni vágyó lejegyzés tárgyát. Az ilyen „személyes emlékeket megörökíteni vágyó” írásmód alább vizsgált tulajdonságait antropomorfizálva az emlékező írások „modorának” nevezhetjük meg, s e „modorukban” rejlő azonosságuk által jellemezhetjük őket „műfajcsoportként”. Látszólagos és újrafogalmazott elnevezés ugyan, hiszen amint az emlékírásban „műfajcsoportról” beszélünk, azonnal műfajokat is meg kellene különböztetnünk, s az emlékező írások „műfajiságán” belül megkülönböztetnünk egymástól eltéréseket mutató „alműfajokat”: a vallomás- és memoárirodalmat; a krónikák, históriák és memoriálék sorát, és „én”-irodalmakat, mint a napló, a diarium, az emlékirat és a mentség – e személyes emlékeket lejegyző írások mindegyikében más és más fogalmi töltetet kellene keresnünk. Bővebben S. Sárdi Margit ír Napló-könyv című munkájában a műfajcsoport nevezéktanáról. (S. Sárdi 2014: 53–57.) Az emlékező irodalomnak számos különböző válfaja magában hordoz azonos formajegyeket, de ezekben számos más irodalmi műfaji jegyek is világosan kimutathatóak. Irodalmi(as)ságuk „színlelése”, az irodalomba való tartozás vágya okozza irodalmi és műfaji besorolhatatlanságuk nehézségeit. Az emlékező írások mind egyedi eszköztárral kívánják életre kelteni az emlékeket. Egy dolog megkönnyítheti az útvesztőben tett sétát: ha figyelembe vesszük az „emlékezés és lejegyzés időviszonyát”, S. Sárdi Margit felosztásával élve: a „retrospektív és a szinkron”, a „visszatekintő és »egyidejű« műfajok” különbségét. (S. Sárdi 2014: 59–60.) Miben érhető tetten ez a különbség? Hogy míg előbbi műfajokra jellemző a visszatekintő írás- és elbeszélésmód, amolyan „élettörténeti forgatókönyv” (S. Sárdi 2014: 59.), addig utóbbi, szinkron vagy egyidejű írások szerkesztettségében az „időbeli linearitás”, a folyamatosan a jelenben való és folyamatos írás figyelhető meg. Egyik az évek és évtizedek távlatából önértelmező visszatekintés során alkot meg egy történetet, másik a cselekmény átélésével párhuzamosan jegyzi le a történet epizódjait, és legbennsőbb érzelmeivel dúsítva óhajtja tolmácsolttá tenni azt. Két nézőpont felől közelíthetünk tehát az önéletrajzi műfajiság kérdéséhez: először, hogy elfogadjuk az autobiográfia – akár, mint életmű-egység – műfaji besorolhatatlanságát és túllépünk az irodalmi műfajelv besorolási kényszerén, avagy másodszor, elfogadjuk „műfajcsoportként” működtetve a választott korpusz elemeit: „műfajként” fogalmazzuk meg őket továbbra is, de a szó hagyományos értelmén felülemelkedve. „Jelen pillanatban a két ellentétes álláspont legígéretesebb alternatívája az a törekvés, – jelenti ki H. Porter Abbott – hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk a formai meghatározással, és cselekvésként fogjuk fel az önéletírást.” (Abbott 2002: 289.) Javasoljuk tehát, hogy – igyekezve az „autobiográfiának” változó megítélésén túllépni – cselekvésként értelmezzük a mindenkori emlékek megírását, mely során az önéletíró a társadalmi és/vagy politikai helyzet tükrében nem puszta korrajzot alkot meg az írásban, de megalkotja (újraalkotja és átteremti) önmagát is, s ezzel egyszerre láttatni is kívánja. Így teremt az önéletíró önigazolásként máshoz nem fogható, egyedi és referenciális „én”-világot.
Azonban nem elég szem előtt tartani csak azt a tényt, hogy a vallomástevő cselekvéseként (mely során tollat ragad és) önéletírásában emlékei konstrukcióját adja. Elengedhetetlenül csatlakozik az emlékek lejegyzéséhez (már lejegyzett változataihoz) azok befogadása és korszakonként változó értelmezése is. Az „Olvasó”, mint az irodalom mindenkori (részt)vevője alapjában határozza meg az emlékező írás-beszédek „modorát”. Főként kétféleképpen: abban az esetben, amennyiben elfogadja a befogadó annak feltevését, hogy az emléket lejegyző szerző „Pontosan Az a Személy”, aki emlékeinek egyaránt szereplője és narrátora is. Az ebben a hármasságban megbúvó alak így – lejeuni szóhasználatban – paktumot köt a befogadóval, s ezzel az olvasás mikéntjét is meghatározza. (Lejeune 2003: 17-46.) Másodsorban azzal lehet meghatározó az emlékező írás-beszédek „modorára”, ha e korábbi önéletírói paktumot végleg figyelmen kívül hagyja a befogadó, s a történetkonstrukcióban a hitelességet – ha nem is in extenso elveti, de – kétkedéssel fogadja. Milián Orsolya a Közelítés az önéletrajzi metafikció jelenségéhez tanulmányában e gondolatokkal él: „az önéletrajz éppúgy olvassa az ént, mint ahogy az én írja/olvassa az önéletrajzot […] Ha műfajként értjük az önéletrajzot, problematikussága éppen abból fakad, hogy – az önéletírással kapcsolatos luhmanni kifejezésekkel élve – az első rendű megfigyelőhöz (tudniillik az önéletíróhoz) egy második megfigyelő, az olvasó is csatlakozik. […] Az önéletrajz-olvasás szerződésjellegű elgondolása azonban a második megfigyelőnek a megfigyelésre és a megfigyelhetőségre való reflektálásainak lehetőségeit iktatja ki.” (Milián 2013: online.) Itt áll fenn egy megoldhatatlan ellentét. Hiszen Lejeune meg azt mondja: „Az önéletírás [...] ugyanannyira olvasási mód, mint írás típus, történelmileg változó szerződéses jelenség.” (Lejeune 2003: 46.) Ha elfogadjuk tehát a szerző-szereplő-narrátor hármasságában rejlő alak kínálta szerződést, úgy éppen azt az irodalmi jellegét írjuk felül az emlékező írásoknak, melyre a műfajcsoport minden darabja törekedni kíván: az irodalmi(as)ság látszatát, szépirodalmi jellegét, s azt a „modorát”, mely a műfajcsoporthoz sorolhatóvá teszi. Ezzel egy újabb tulajdonságát adja besorolhatatlanságában. H. Porter Abbott a dekonstrukció nézőpontja felől így határozza meg: „az [...] olvasatok, azon kívül, hogy kitörlik a szerzőt a szövegből, egyúttal szövetkeznek is vele vagy megduplázzák őt: az olvasó ugyanis a szerzővel szövetkezve törekszik a mégoly bizonytalan jelentésű történetek befejezésére is. [...] az autografikus olvasási mód nem a szerző eltörlésére, hanem szemmel tartására törekszik. Ebből következően nem a szerzővel való szövetségen, hanem éppen ellenkezőleg, [...] elkülönülésen alapul: olvasási módként inkább analitikus, mint kreatív.” (Abbott 2002: 298.) Újabb példát kapunk így a szerződéses jelleg felülírására. Annak belátásából kell tehát kiindulnunk, hogy válfajai között kutatva bár az irodalmi(as)ság eszközarzenálját mozgosító művekről beszélünk, mégsem tudjuk egyértelműen irodalmi műfajok kategóriái között felsorakoztatni az emlékezetet leíró műveket. Nemcsak azt állíthatjuk, hogy az önéletírások minden újabb darabja felülírja az ismereteinket, hanem, hogy ezt minden új olvasat is megteszi a megelőző olvasatokkal. Az emlékezetet megörökítő önéletírások kutatása során a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy irodalmiasságra való mindenkori törekvésük az irodalom perifériáján mozgatja őket: egyszerre rendeli oda és taszítja is ki. Meg kell próbáljuk tehát a lehető legkevésbé műfajként kezelni ezeket az írásokat, s inkább természetük, viselkedésük és „modoruk” felől kell szemügyre vennünk őket. Ehhez pedig fő témájuknak, az „Emlékezetnek” természetét és irodalmi viselkedését is górcső alá vehetjük, mely alatt leginkább arra, a Harald Weinrich kultúrtörténeti könyvében megörökített átfogó képre kell gondolnunk, melyben az Emlékezet kettős természetéről évszázadokat átívelő irodalmi képet fest a szerző. (Weinrich 2002.) Kanttal kapcsolatos gondolatai során ugyanis Weinrich ezt írja: „Lehetséges-e egyáltalán, hogy az írás nemcsak az emlékezetre hat ösztönzőleg, hanem ellentétére, a felejtésre is? Úgy látszik, e paradoxont Kant is pontosan érzékelte. Írás és felejtés – nem pedig írás és emlékezet – összefüggéséről egy helyütt, [...] a következőt jegyzi meg: ››Valaki a régiek közül azt mondta, hogy az emlékezetet az írás művészete sorvasztotta el (azzal, hogy részben nélkülözhetővé tette).‹‹ A Platón-idézethez Kant az alábbi kommentárt fűzi: ››Van igazság ebben a mondatban.‹‹ […] az írás feltalálása [egyrészt] az emberiség kulturális emlékezetének hallatlan mértékű kitágulásával járt együtt, másrészt erőteljes csapást mért a mindaddig ››szóban‹‹ működő emlékezetre. Ha […] a természetes emlékezetet tartjuk szem előtt, akkor az írás inkább a felejtés szövetségese, mintsem a visszaemlékezésé.” (Weinrich 2002: 114.) Miként befolyásolja tehát a felejtés az emlékiratok születését? Mivel az emlékezet írása során maga az Emlékezés előzi meg a lejegyzés folyamatát, úgy tudnánk leírni, minthogy az emlékezet megírásához szükséges az emlékezés momentuma, az emlékezéshez szükség van a felidézésre, ami az azt megelőző felejtésnek köszönhetően működhet. Seresevszkijt (1.) leszámítva azonban nem sok olyan esetről tudunk, hogy minden valaha megélt vagy megtanult emléket megőrizne (felidézne) a tudatunk. Másrészről, ha az emlékező írásmódra vetítjük a dolgot: azt kell látnunk, hogy a megelőzöttség befolyásolja az emlékezet lejegyzésének egész folyamatát is. Így az írás „momentumát” (a folyamatos, folytonos írás is csak apró részévé válik az emlékezetnek) megelőzi (és végigkíséri) az emlékkép részleteinek össszeállítása, amit az emlékképfelidézése előz meg. Ez pedig abból fakad, hogy valamit egyszer ugyan tudatunkban tároltunk el, de az idő múlásával torzul a feledés következtében. Ez a felejtés folyamata, melyet az emlékbevésődése előz meg, s ezt maga a cselekmény lefolyása (átélése). Ebben a folyamatban a felejtés lenne az a Kényszer, amely az emlékkép (az önéletírás esetében emlékkép-sorozat) lejegyzése gondolatának szikráját lobbantja be. „A felejtés tehát szüntelenül fenyegető ››üzemzavar‹‹ gyanánt tartozik hozzá az emlékezethez.” – írja Weinrich. (Weinrich 2002: 99.) Ellenben e fenti gondolatsor éppen azt mutatja, hogy a felejtés nem a rendszer, vagy a működés hibája vagy zavara. Ellenkezőleg: hasznos, sőt elengedhetetlen hozzátartozója az emlékezés folyamatának. Ez hogyan befolyásolja az emlékeket? Míg a lejegyzésnek köszönhetően a majdani „olvasó utókor” számára a szöveg emlékezik (a referencia kényszerével), s a lejegyzőt ezzel a végleges elfeledettség homályából tartja vissza, addig a lejegyző számára már nem marad más, mint emlékei elfeledése, hiszen a lapokra írt tinta, a vászonra festett arc már helyette emlékezik másoknak. Tehát a közvetítettség, az emlékek írás általi közvetítésének módja kioltja magát az emlékezés folyamatát. Más kontextusba helyezi bele, melyben az emberi emlékezet már nem szükségszerűen az egyedüli hordozója az Emléknek. A közvetítettségen keresztül új, hosszabb távlatban gondolkodó hordozót teremt, mely az emlékező biológiai halála után is képes az emlékezésre. Ehhez újabb kérdéskört nyithat meg, ha azt firtatjuk: vajon milyen befolyása van a felejtés aspektusának a későbbi mediális váltás viszonyában, s milyen lesz az emlékező írások „felejtése” a nyomtatásnak kö­szön­hetően? E kérdés azonban messzire vihet bennünket. De e kontextusban is más megvilágítást kap az emlékező írások modora, főként a 19. század előtt született kéziratos emlékező szövegeké, melyek a kor társadalmi gondolkodása számos összetevőjének tükörét magukon viselik. Véleményünk szerint a mindenkori Emlékezés Művészetének ma már részét képezi az emlékek lejegyzésének, a hordozó által történő megörökítésének aspektusa, valamint az írás technikáinak (a későbbi gépesítésének, beleértve napjainkat) működései is, és így egy – roubaudi – kérdés marad hátra: „Nem lehetséges-e, hogy az emlékezet művészete egyszerűen az emlékezet működését világítja meg?” (Rou­baud 2007: 43.) Beleértve az emlékező írás-beszéd-módot is.
Amint azt láthattuk, az emlékezetet megörökítő írások témaköre számos kérdése vár megválaszolásra, és számos módon állhatunk egy-egy kérdésének értelmezéséhez. Ehhez különféle aspektusok megvillantásán keresztül igyekeztünk az emlékező írások „modorát” is megnyilvánulásra kényszeríteni. Azokra a kérdésekre igyekeztünk rátalálni, melyek az irodalomtudomány felől megközelíthetővé teszik az emlékirat-írás „termékeit”, s rávilágítanak a tényszerűségekre, melyek az irodalmi művek közé delegálják/delegálhatják az emlékiratok különböző formáit. Egy tanulság megfogalmazható: az ember sajátságos igénye, hogy képessé váljon önmaga definiálására, az „Én magam” kimondására, s ezzel együtt az „Én magam élettörténete” artikulálására: egy összefüggő élettörténet elmesélésére, melyhez szükség van az összefüggő Én-történet megkonstruálására. Ezzel pedig az önmagaságunk definiálásához vezető utat kívánjuk kikövezni.


Jegyzet:1. Seresevszkij – A szovjet neurológust, Alexandr Romanovics Luriját, a pszichológiai laboratóriumában felkereső fiatalember, Mr. S. (Seresevszkij) abnormalitása ügyében kívánt konzultálni az orvossal. Ennek eredménye harminc éven át tartó kutatás lett a fantasztikusan kimagasló emlékező tehetséggel, melyet Lurija könyve követett: Kis könyv a nagy emlékezetről. (Urbán János fordításában) = Lurija: Válogatott tanulmányok, Bp., Gondolat, 1975.

IrodalomjegyzékH. Porter Abbott 2002: Önéletírás, autográfia, fikció: kísérlet a szövegtípusok osztályozására (ford. Péti Miklós) = Helikon, 2002/3. 286–304.Philippe Lejeune 2002: Az önéletírás meghatározása = Helikon, 2002/3. 272–285.Philippe Lejeune 2003: Az önéletírói paktum, = Uő: Önéletírás, élettörténet, napló: Válogatott tanulmányok, Paris, Budapest: L’Hartmattan Kiadó, 2003. 17–46.Philippe Lejeune 2008: A napló mint „antifikció” (ford. Z. Varga Zoltán) = MEKIS D. János – Z. VARGA Zoltán (szerk.): Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok kontextusai, Budapest, L’Harmattan, 2008. 13–24.Mekis D. János 2002: Az önéletrajz mintázatai – a magyar irodalmi modernség hagyományában –, Budapest: Fiatal Írók Szövetsége, 2002.Mekis D. János – Z. Varga Zoltán 2008: Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok kontextusai, Budapest, Pécs: L’Hartmattan – Pécsi Tudományegyetem, Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, 2008.Milián Orsolya 2013: Közelítés az önéletrajzi metafikció jelenségéhez. (online) URL<http://www.pim.hu/object.4dced917-c7cb-46ba-a1dd-096862a690b0.ivy?date=2013-04-01> (letöltve: 2015. február 05.)Jacques Roubaud 2007: Költészet és emlékezet: Leoprepész fiának találmánya, Öt poétikai előadás, Budapest: Typotex Kiadó, 2007.S. Sárdi Margit 2014: Napló-könyv: Magyar nyelvű naplók 1800 előtt, Máriabesnyő: Attraktor, 2014. ISBN 978-615-5257-66-7Szávai János 1978: Az önéletírás, Budapest: Gondolat, 1978.Harald Weinrich 2002: Léthé: A felejtés művészete és kritikája, Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2002.Z. Varga Zoltán 2000: Önéletírás-olvasás = Jelenkor, 2000, 43. évfolyam, 1. szám, 87–93.(online) URL<http://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/2000-1.pdf> (letöltve: 2016. február 15.)Z. Varga Zoltán 2002: Az önéletírás-kutatások néhány aktuális elméleti kérdése = Helikon, 2002/3. 247–257.