Az emlékezés tárlata

Juhos Sándor és Szabó András barátsága két évtizedre tekint vissza, mely kezdetben az alkotói tevékenységükre épült. Sándor a valahai Bulgakov Galéria társkurátoraként, valamint András a Korunk Stúdiógaléria vezetőjeként lényegesen hozzájárult a kolozsvári művészeti élethez a 2000-es évek kezdetén. Mondhatni elkerülhetetlen volt az összefonódás, így a 2010-es évek derekán fel is fedezték, hogy lenyűgöző technikai bravúrral létrehozott műveik jó dialógust hoznak létre egymás mellé felvonultatva. 2017-ben volt az első ilyen próbálkozásuk: a Köz-Pont, azaz Centru de Interes közösségi és alkotói térben, azon belül a Nano Galériában. Első közös tárlatuk azonnali sikernek könyvelhető el, igen nagy látogatottságnak örvendett. Jelen kiállítás megérett fázisban mutatja be kettőjüket egy nagy lélegzetvételű, közös tárlaton.

Ez egy olyan kiállítás, amely nem akarja újraértelmezni a képzőművészetet. Ez inkább az emlékezés tárlata. Objektumokba zárt világok kaleidoszkópja, mely úgy tud újat mutatni, hogy nem próbál görcsösen megragadni valamit a legfrissebb művészeti hullámokból. E tárlat intő jel arra, hogy a kényszerű vágy az állandó újdonságra semmibe vezető sínpár. Az algoritmusok segítenek örökre elveszíteni a kapcsolatot önmagunkkal és környezetünkkel. Csak görgessünk tovább céltalanul a végtelen hírfolyamban, evezzünk dopamintengereken. Egy percig sem időzhetünk el egy gondolaton, tekintetünk nem pihenhet meg egy látványon, nincs rá idő. Már jön is a következő impulzus és törli az előzőt. Ha van ellenszérum, az a művészet lehet, mely a természethez hasonló ciklikussággal merít saját elemeiből az újak létrehozásához. Karaktereiben mindig ott van az archetipikusság, mítoszaiban mindig ott van az örökérvényűség, s ezekből erőlködés nélkül hoz létre új narratívákat. A múlt mindig építőanyaga a jelennek.

Szabó András képein misztikus, sötét enteriőrök, szerszámok, robotok és szférák lebegnek a fizika korlátjaitól mentes terekben, monokróm vetületei egy emberfeletti tudatállapotnak. Sokkol, de csak finoman, „barokkosan”. Munkáiban ott a humor, irónia, és gyakran hasznosít újra nagy narratívákat, mítoszokat. Antropomorfizált robotalakjai kicsit olyanok, mintha Gepetto egy autóbontóból eszkábálta volna össze mechanikus gyermekét. Múzeumhangulatú belső terei nyugtalanítóan ismerősek. Mintha már jártunk volna ott. Nem maradhatnak megemlítetlenül a Waldorf sorozatában szemünkbe néző alakok. Két korszak mezsgyéjén lévő ember zavarodott, ugyanakkor reménységgel teli tekintetét rögzítette a lehető legszebb módon. 

A feketére festett plexi nemcsak játékos csillanásokat tükröz, de igazi technikai kifinomultságot is. Technikájának fejlődéstörténete is izgalmas: az akkoriban sokunk számára egyetlen telekommunikációs eszközben, az utcai telefonfülkékben használatos kártyákat filctollal alapozta le feketére, és abba karcolta bele első képeit. Később nagyobb méretekkel és kifinomultabb anyagokkal kísérletezett. Sok évig tökéletesítette sajátos technikáját, mire eljutott arra a szintre, hogy bármilyen anyagszerűség illúzióját képes egy penge élével belemarni a felületbe. Ezáltal válhattak művei igazi költészetté, aminek ábrázolási készség nem szabhat határt, víziói véghezviteléről soha nem kell gyakorlati okok miatt lemondania. Megtalálta azt a hangszert, amivel legszabadabban komponálhat. András a karcolás Paganinije.

A Juhos Sándor személye ellen felróható vádak, miszerint vakmerő, makacs és gyakran táncol pengeélen, mind igazak. Az imént említett tulajdonságait igazolja a tény, hogy gyakorlatilag az összes aktuális képzőművészeti hullámmal dacol, nem áll be semmilyen sorba. Sándor szerint a műalkotás mint olyan, új reneszánszát éli. A kísérleti, multimédiás, valamint konceptuális művészetek korában jár némi rizikóval ilyet állítani.

Feltehetnénk a kérdést, hogy a modern problémák nem igényelnek mégiscsak modern megoldásokat? Lehet-e aktuális egy technikájában múltba tekintő művészeti alkotás? Sándor nagyon tiszta és határozott véleményt fogalmaz meg munkásságában e kérdésről. A csendéletet választotta legfőbb kommunikációs eszközéül, mindazonáltal sikerült elkerülnie az anakronisztikusságot. Művészete úgy tud aktuális lenni, hogy fittyet hány a pikturális trendekre. A csendélet mint önkifejezési forma majdhogynem azóta létezik, amióta a festészet maga. Hagyománya van a római művészettől az impresszionizmusig. Sándor festészetében a flamand csendélet festészetéhez hasonlóan ismét előkerülnek a szimbólumok, technikájában az ábrázolás, térhatás, fény-árnyék játék fontos szerepet játszanak. Kompozícióinak alanyai szimbolikájukon keresztül megalapozzák festészetének kortárs jellegét. Jelrendszerein a metafizikus festészeti hullám belső feszültsége fedezhető fel. Renoir barackos csendéleteivel ellentétben Sándor ismét rejtett narratíváknak dedikálja kompozícióit.

A kiállításon összefüggések sokasága kívánja felfedni magát. Akárcsak András kompozíciói, Sándor csendéletei is a létező világ felett állnak, hol abszurd, hol szürrealista módon. Az alkotások keletkezése is hasonlóan precíz és szabályokhoz kötött. Realisztikus ábrázolásmódja felveszi a bokszkesztyűt az irányzat bármely képviselőjével szemben, miközben finom ecsetvonásaival emlékeztet az élet mulandóságára. 

A kiállítás-megnyitón elhangzott szöveg rövidített, szerkesztett változata.

Juhos Sándor – Szabó András: Új narratívák. Kolozsvári Művészeti Múzeum, 2023.

‍