Az emlék másé

Modiano Quartier perdu című regényében a történet egy Rendez-vous de juillet című film forgatása köré épül, ahol a rendező nem tudja, hogy ilyen címmel korábban ugyanazon a helyszínen forgattak már egy másik filmet. A problémát nyilván nem a szerzői jog nyelvén kell megértenünk. Hanem...

Patrick Modiano a tizenötödik franciaországi, aki megkapta a Nobel-díjat. A gyarmati franciaországi J. M. G. Le Clézio és a jelenleg franciaországi Gao Xingjian előtt 1985-ben volt olyan francia Nobel-díj, a Claude Simon-é, mint a Modianóé, ahol az életmű horizontja, problémaszerkezete a hexagoni Franciaországé. Modiano könyveinek soketnikumú, nemzetiséget és nyelvet cserélő franciái a második világháború utáni európai nagyvárosok tereiben keresik emlékeiket. A nyomozástörténetekből összeálló hátterek egy utolsó globális európai értékrend és kulturális szemlélet darabjai, a polgári és urbánus Európáé, mely a második világháborúval tűnt el. Modiano Európája olyan városok és helységek hálózata, ahol emlékek maradtak mindössze, a fantomként, sziluettként sétáló emberek ezek között az emlékek között keresik sajátjaikat. Ha visszatalálnak a történetekbe, akkor sem teljesen biztos, hogy a saját emlékeik közé kerültek.

Az életmű kulcsszavai: emlékezetkultúra, nosztalgia, urbánus Európa, nyomozás.

Modiano 1945-ben született, a 20. századi történelem egyik töréspontján. Ez az az év, amikor Franciaország felszabadul a német elnyomás alól, s Modiano életműve rögeszmésen a születését megelőző néhány év, a német megszállás időszakához tér vissza, mert ez az az időszak, amikor radikálissá válik az identitások bizonytalanságának tapasztalata. A Modiano-könyvekben az identitás a központi probléma, illetve az a nyomozás, amit hősei a visszaszerzéséért, megtalálásáért, kialakításáért folytatnak. Az életmű folyamatosan születő darabjai sokáig egyedülállóak a tekintetben, hogy Franciaország történetének ezzel a nyilvánosság előtt tisztázatlan státuszú korszakával szembesítenek. Éppen abban a kultúrában, ahol az emlékezetnek kitüntetett szerepe volt, ahol a történelem a legnemzetibb tudomány, s ahol az emlékezetpolitikák jelentőségét kitalálták, az erről a néhány évről való hallgatás igencsak meglepő. Modiano nyilván nem értékeli a korszakot, nem kanonikus helyét keresi, hanem a megszállás köznapi tapasztalatait próbálja visszaállítani.

Ennek a visszaállításnak része a saját identitás, illetve a családhoz való viszony módszeres, fikcionális (a regények és a Modiano szignálta filmforgatókönyvek így beszélnek a szerző tapasztalatairól), autobiografikus (Un pedigrée) és autofikcionális (Livret de famille) feldolgozása. A gyakran turnézó, színésznő anya, a folyamatosan távol lévő apa, akivel a tizenhét éves Modiano meg is szakítja a kapcsolatot, illetve a tízévesen meghalt fiútestvér (akinek az1967 és 1982 között íródott regényeket dedikálja) az elemei annak a családnak, mely gyakorlatilag hiányként van jelen. Az apához való viszony megromlásában itt is van egy „apám helyett”-es gesztus, hiszen a kapcsolat felbontását a fiú éppen apja ellentmondásosan megélt zsidó identitásával való egyet nem értésével magyarázza. Modiano hősei olyan anyagi gondokkal nem küszködő, adott esetben akár családos emberek, akik bár társadalmilag sikeresek, radikálisan magányosak. Az általuk összerakott történetek szereplői pedig színésznők, filmsztárok, rendezők, manökenek, zsokék, a közép- és nagypolgári Európa elitje.

Így magától értetődő, hogy ezek a szereplők magányukat Európa legszebb tereiben élik meg, a Grand Budapest Hotelekben. Modiano regénypoétikájának legfontosabb eleme a térkép és a topográfia. Ha a regénycímeket végignézzük, sok olyan szintagmát találunk, melyek konkrét térelemekre utalnak (La Place de l’Étoile, Les Boulevards de ceinture, Villa Triste, Rue des Boutiques obscures, Quartier perdu). Jean Dekker, a Quartier perdu detektívregény-írója, csak azért sétál végig rendszeresen a hosszabb útvonalat jelentő Champs-Elysées-n, mert fél azoktól az érzésektől, melyek az ismerős kisutcákon rátörhetnek. A hősök tértapasztalata nem válik tájjá, mert a terekből mesterségesen kitörölték az emlékezőket, s azok, akik visszatérnek, fantomokként találomra keresgélnek az óriási emlékhalmazban. A terek szorongást, félelmet, rettegést idéznek fel, s azt, hogy ezeknek az érzéseknek mik a motivációi, a hősök olyan történetekből rekonstruálhatják, melyekről nem tudják biztosan, hogy a sajátjaik-e.

Ezért válik paradigmatikussá a nyomozás. E regénystrukturáló elem egyszerre köti Modianót a Nouveau Roman hagyományához és választja el attól. Mert ezekben a szövegekben a nyomozás nem a Robbe-Grillet-regényekre jellemző metapoétikai elem, hanem egyszerre a szereplők léttapasztalatának metaforája és a hetvenes-nyolcvanas években visszatérő lebilincselő történetmesélési kedv megnyilvánulása. A nyomozás paradigmája a hozzá tartozó teljes szövegarzenállal együtt van jelen, a dokumentumértékű tárgyakkal és fotókkal, jogi dossziékkal, cím- és telefonszámlistákkal, s ezek a kötött formájú részek váltakoznak a történetszerű fejezetekkel. Modiano Thészeuszai kezében a terek és a tárgyak olyan fonalak, amelyek vagy végtelenek, vagy sok helyen elszakadtak, vagy egész egyszerűen másik végüket nem tartja senki. A Rue des Boutiques obscures egykori Pedro McEvoy-a, az amnéziás nyomozó a történet végére nyomára bukkan legjobb fiatalkori barátjának, ám az éppen két nappal korábban tűnik el korábbi lakhelyéről. Mindenki detektív, a nyomozás végtelen, tárgya pedig saját identitásunk.

Patrick Modiano Nobel-díja ugyanakkor egy olyan összművészeti kultúraszemléletnek is szól, mely egyszerre képes több médium nyelvén beszélni. A film, a dalszöveg, a fotóalbum, a színház Modiano számára ugyanolyan ismerős terep, mint a próza. S előfordul, hogy a más médiumban születő elbeszélés visszakapcsol a Modiano-univerzum alapvető kérdéseihez. A Bon voyage (rendező Jean-Paul Rappeneau, 2003) nagyon eltérő társadalmi státuszú szereplői a második világháború utolsó évében találkoznak véletlenül és sorsaik egyre váratlanabbul és egyre sűrűbben keresztezik egymást.

Könnyen előfordulhat, és itt idézzük fel a bevezetőben említett példánkat, hogy Modiano történeteit, mint a Rendez-vous de juillet-t, egy másik rendező korábban már filmre vitte. De erre már senki sem emlékszik. Még az sem biztos, hogy ez lesz a végső változat. Modiano szerint 1945 után ez másként nem is lehetne.