Az emberélet útjának egy véletlenszerű pontján

Harmincnyolc éves. Korábban versenyszinten kosárlabdázott. Zenével és képzőművészettel is foglalkozott. Professzionális szinten fényképez, fotóművész és fotóriporter. Eközben prózát és lírát is ír. Legutóbbi kötete mintha a teljes eddigi életét summázná, versben: a Szabad válogatott és új verseket is tartalmaz, szigorúan véve tizenöt év munkáját. 2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, 2011-ben Állapotok – negyvenöt töredék című könyve. Első prózai munkája a 2016-ban kiadott Váltóáram című elbeszéléskötet, mellyel 2017-ben elnyerte a Margó-díjat. 2017-ben fotóriportkönyve jelent meg Budapest Katalógus címmel. Legutóbbi, a Szabadot megelőző két kötete szintén prózakötet: a Simon Péter című regény, illetve az Illegál. Két pénteki történet című kötet – két hosszabb novellával vagy rövidebb kisregénnyel.

Jelenlegi kötete, a Szabad, négy ciklusra oszlik: Kamaszkor, Gyulladás, Noktürn, Szégyenlős álmok. A versciklusok pedig – legalábbis az ihlet szintjén – életciklusok is egyben (az utolsót nem vagy másképp számítva). A kötetben radikálisan értett énlírát találunk. A megszólaló feltárulkozik, kiadja magát: „nem szégyen többé megbeszélni / bármit hogy volt csalán mi sebzett / évekig s hogy volt neked is / sebző csalán-voltad” (Előhang, 6.). Költő és lírai én a szövegekben nagyon közel kerülnek egymáshoz, s hogy mégis alkotott szöveget, poézist olvasunk, csak az adja tudtunkra, hogy a műviség (amelyet néha nevezhetünk mesterkéltségnek is) fel-felsejlik a versekben, annak levetkőzése lehetetlen, bár viselése kínos: „hisz látjuk jól hogy nincsen / álarc mi ne volna rémes mint a téboly” – folytatódik az előző idézet (6.). E kettősség – önvallás és a műviség eldobhatatlansága – mitikus-vallásos hangulatot kölcsönöz a szövegeknek. Mítosz benne az ember teremtése és felnövése, vallásos az önellentmondás, az antinómia.

Érdekes módon elegyedik az antinomikus gondolkodás a mitikus hagyománnyal a versek ritmusában. Találunk olyan esetet, amikor Szöllősi A közelítő tél első, aszklepiádészi sorára hajazó természeti képpel kezd: „Sápadt már a patak, a kövek sem csillognak, / hiába tűz a nap szikáran, rendületlenül” (Árokpart, 13.). A második sor már tisztán jambikus. Másutt már-már tökéletes jambikus tetrameterek fedezhetők fel a szövegekben: „Akárhogy is, szégyenletes. / Nem adhatunk neki nevet. / Egyénisége nem lehet” (Egyénisége nem lehet, 62.). Sok helyen felsejlik a tiszta rím, a tökéletes ütem lehetősége, Szöllősi mégsem él vele sehol: a fentebbi példákhoz hasonló, töredékes szerkezetekből sokat, tökéletes rím-ritmus-szerkezetből egyet sem találunk a szövegekben. A vágyott(?) tökéletességhez legközelebb talán az alábbi példa áll:

„Az otthon melege most ridegebb,

ahol egy pillantással megaláznak.

Te mégis inkább harcnak érzed,

mint elsősorban szimpla lázadásnak” (Kísérlet, 72.).

A rontott ritmus szembeszökő. A formai tökéletlenség azonban mégsem hiba: éppen annak a próbálkozásnak a lenyomata, ahogyan a megszólaló igyekszik ledobni magáról álarcait. Hiszen a kötetet a maga teljességében szemlélve létösszegző lírával találkozunk. Akad benne fiatalkori öneszmélés, kamaszkori útkeresés, a szerelem fellángolása és elvesztése, az életről való álsztoikus, valójában érzelmekkel és vágyakkal fűtött kvázi-lemondás és újjáéledés is.

A fiatalkort tematizáló versek a Kamaszkor című ciklusban kapnak helyet, meghatározó élményük az eszmélés, a világra ébredés: patakparti élmények, egy városi séta-emlék (melyet anaforikus módon olyan szentenciák tarkítanak, mint „Az élet csupán átmenet” [Batthyány tér, 16.]), egy testvér születése, a nagyobb testvér gyermeki tekintete a még gyermekibbre, és az első halálélmény. Mintha egy ember felnőtté válásának élménykatalógusát látnánk.

A Gyulladás és a Noktürn című ciklusok már a felnőttkor, a (túl)érettség nyomait hordozzák magukban. A legerősebb élményanyagot itt Szöllősi betegsége szolgáltatja – egy olyan betegség, amelyről egy nyilvános beszélgetés alkalmával konkrétan nem szeretett volna beszélni, annál inkább megragadta azonban az alkalmat arra, hogy ezt az élményt is mint radikálisan személyes, ugyanakkor a befogadhatóság alsó határáig tágítva, általános, „olvasható” élménnyé alakítsa, s ennek a folyamatnak a fontosságát kiemelje. Számomra különösen izgalmasnak tűnt ez a játék, ez a késélen táncolás: a személyesség és az általánosság egymásba hajló játéka.

A Gyulladás a betegség, a kiszolgáltatottság, a beletörődés vágyának a ciklusa. A betegséggel való lassú szembesülésé, a külső szemlélés vágyáé: „A záróizmok összehúzódásának hiánya. / Izzadás. Fosás, nyilvános helyen. / A közízlés számára átkos pillanat, / meglátni, testedből mi maradt / fogyás után. // Megbetegedtél. / A görcseidet értelmezni kellett / az orvosoknak. / Téged csak dühített a lassulás – / hogy nem az élvezettől nyújtózol puhán. / A bódulatban fájdalmad zavart” (Gyulladás, 55.). A kétségbeesés nyelvi jelölőjévé a test és szellem kettéválása válik: „Néha még gondol magára a test, / hogy megtartsa belül másnak a világot” (Amit várni lehet, 65.). A tragikum forrása itt nem a halál, a túlélés a szövegvilágon belül és kívül is biztosított: az életciklusok változása mint szervezőelv továbblendíti a kötetet – s persze a szerző is itt sétál közöttünk. A tragikum a méltóság, a tartás, az integritás abjekt elvesztésében gyökerezik: a test is, a személyiség is, az emberi kapcsolatok is széthullanak alkotóelemeikre: „Semmi közöd a nőkhöz. / Egy fertőzött testrésztől / akár egy kapcsolat is megrohadhat” (Rajzás, 67.). Az én és a te rendre váltakozik. Kérdés, hogy van-e ebből felépülés. A válasz részben a Noktürn című ciklus, ahol esélyt kap megszólalni a szerelem és a szenvedély.

A legnagyobb szerepet a versekben mégis a kiszolgáltatottság kapja. A megszólaló néha már-már kívülről figyeli önmagát. Ilyen értelemben tekintete hasonlóvá válik a fényképezőgép – Szöllősi másik alkotóeszközének – tekintetéhez. Szöllősi saját bevallása szerint sok időt tölt terepen, erről pedig a befogadók számára szenvedélyes fotóriportjai tanúskodnak. Gépelés közben „jött az ujjaimra” a szenvedélyes jelző, először ki is töröltem, mégsem lehet egy fotóriport szenvedélyes. Végül, rövid gondolkodás után megtartottam: Szöllősi fényképsorozatai drámaiak, érzelmekkel túlfűtöttek, erősen kontrasztosak, sötétek (mégsem uralkodik el rajtuk a giccsfekete, a sötét részek dominanciája nem nyomja el technikai értelemben a részleteket), beállítottságuk pedig egyrészt egy bizonyos fotótörténeti hagyomány ismeretéről (amely a 20. századi embertípusokat megörökítő August Sander német fényképészig nyúlik vissza), másrészt az egy pontba szegezett tekintet már-már szúrós, fájó figyelméről, az alany kitettségéről árulkodik. Az alany performatív szerepbe kényszerül, melyet a különböző platformokon (ilyen a Budapest Katalógus című kötet vagy épp az alkotó Instagram-oldala) a narratív-leíró kísérőszöveg is megerősít, asszisztál a játékhoz.

A drámaiság, eseményszerűség a versektől sem idegen, legkiemelkedőbb példa erre a Villám, csapás (42–45.) című vers: alcímével együtt (a családi albumból) a fényképnézegetős-mesélős családi délutánokat idézi, a nagyszülők valós, mégis felnagyított és kiszínezett régi történeteit. A rögzített versszövegben így az élőszavas történet keveredik az oral historyval és a klasszikus poézissel. A beszélő nem hallgatja el a titkolni való részeket sem, a rosszullétet, a rossz közérzetet. Ugyanúgy színez, mint a vasárnap délutáni nagymamák, csak markánsan sötétebb színekkel: „Ha muszáj, dédapa nagy főfájással is / útnak indul, hogy a marhákat kiterelje / a falu mögötti csonka rétre / a délelőtti rosszullét után. / Odakint már délután és nyár van, / bár ezt a tébolyt nem nevezné senki nyárnak, / inkább csak nagy, vakító aszálynak, / ezen az amúgy is szikkadt, / szívtelen porvidéken.” Műfaji értelemben a memoár éppen a drámával keveredik a szöveg legvégén: a fókusz összeszűkül térben és időben is, s a történet tragikus, fátumszerű fordulattal zárul – a katarzis ellenben elnapoltatik.

A legizgalmasabb rész számomra azonban mindenképpen az utolsó ciklus volt. A komoly, létértelmező hangvétel, az ellentmondásosság, a sorsszerűség, a drámaiság után itt tör felszínre a játék. Mégpedig a par excellence irodalmi játék: a szerepjáték. És ezzel együtt a komolyság (időnkénti) zárójelbe helyezése. Persze e ciklus sem szakad el a kötet szervezőelvétől, a személyességtől. E ciklusban szerepverseket találunk, de sokszor a megidézett történetet a megszólaló kifordítja, személyessé teszi. Van utalás többek között Ted Bundyra, Freudra, Mark Rothkóra, Egon Schielére, Modiglianira, Nietzschére, Van Goghra, Raszkolnyikovra, Beethovenre, Galileire, Commodus császárra, Cirenei Simonra, de Jézusra és Ábrahámra is. A legsikerültebb talán a Jézus-vers, a Getsemáne (172.): „A kertben vagyok először magányos. // Itt annyi szempár szegeződik / dárdaként rám, hogy a hús már sebre / áhítozik szüntelen. Hiszen test is vagyok, / nagyon is emberi, / sérült érzések otthona, / ahol egyre több türelem kell ahhoz, / hogy könnyű szívvel hallgathassam / nem szűnő / hallgatásodat.”

Ellentmond-e e végső, játékosan komoly ciklus léte az álarclevetés vágyának? Igen, ellentmond. Rossz döntés volt-e beszerkeszteni e kötetbe? Én azt hiszem, semmiképp sem. Kiegyeznek egymással a részek az antinómiában, az egymást kizáró együtt létezésben. A folytathatóságban, a lezárás lehetetlenségében. Abban, ahogyan együtt futnak a sztoikus nyugalom után. Ahogyan a ledobott maszkokból kelléktárat rendeznek be, díjmentes használatra szerző és olvasó számára egyaránt.

Szöllősi Mátyás: Szabad. Helikon Kiadó, Budapest, 2022.

‍