Az eltűnő emlékek nyomában

Cecilie Enger: Anyám ajándékai. Typotex Kiadó, Budapest, 2021. Petrikovics Edit fordítása

Mind tudjuk, hogy egyszer búcsút kell vennünk szüleinktől, de nem tudunk felkészülni rá, kiváltképp arra, ha már életükben elveszítjük őket. Cecilie Enger könyve egy olyan család története, ahol az édesanya a rajta elhatalmasodó Alzheimer-kór miatt élete utolsó éveit intézetben kénytelen tölteni, egyre inkább távolodva a valóságtól és szeretteitől. Halála után a családtagok a régi otthon felszámolása közben rábukkannak az anya hosszú éveken át vezetett ajándéklistáira, melyekre aprólékosan feljegyezte, ki kitől mit kapott, kinek mit adott karácsonyra. Az ajándékokon keresztül kirajzolódik a családi viszonyrendszer, a családtagok személyisége és annak a norvég társadalomnak a képe is, melyben élnek/éltek. A szerző még az ajándékozás antropológiai vizsgálatát is beleszövi szövegébe, Mauss tanulmányát használva fel a család ajándékozási szokásainak értelmezésére. A tárgyak nem csak egy vizsgálódás élettelen alanyai itt: megkövült pillanatok, kapaszkodók egy elfelejtett emlékhez, elillant érzéshez, az élet kritikus pontján utolsó vagy egyetlen társak, barátok is. Karácsony közeledtével, amikor az ajándékok lázában égünk (álszent dolog lenne ezt tagadni), nem árt emlékeztetni magunkat, hogy az ajándékba kapott zokni több egy zokninál.
Cecilie Enger regénye személyes megpróbáltatásaiból született: saját családjának, édesanyjának állít vele emléket. Csupa lelket meggyötrő téma kerül terítékre: szellemi leépülés, betegség, elmúlás, elveszett gyerekkor, gyász, az utódok terhe. A szerzőnek mégis sikerül elviselhetően szelídre simítani a sorok mögött bujkáló fájdalmat, még az elkerülhetetlen végkifejlet esetében is fel tudja oldani annak keserűségét. Az alapvetően távolságtartó szövegből a felejtés és emlékezés fájóan szép regénye lesz. Anya és lánya egyaránt a felejtés ellen küzd, harcában mindkettő az írást hívja segítségül. Az egyik listákat gyárt, megjegyzendő dolgokat, tennivalókat vet papírra, hogy el ne felejtse, mindaddig, amíg írni is elfelejt – a másik regényt ír, hogy mindezt a maga számára elviselhetővé tegye, és jelet hagyjon róla a szétfoszló emlékezetben.

‍

‍