Az elhallgató megszólaltatása

Antal Balázs kritikus, irodalomtörténész, író, költő monográfiája láthatólag arra vállalkozik, hogy egyszerre láttassa egyben Mózes Attilának, az 1970–90-es évek egyik legjelentősebb erdélyi magyar prózaírójának és kritikusának az életművét, és tekintse át külön-külön a köteteket, a pálya főbb szakaszait. Ugyanakkor a művek közötti tematikus, motivikus, stiláris és elbeszéléstechnikai kapcsolódások és eltolódások mellett figyel a tágabb (romániai magyar, magyar, illetve világ-) irodalmi kontextusok és „rokonságok” feltérképezésére, a ’89 előtti időszak politikai-társadalmi meghatározottságaira, s ezzel utólagosan be is kapcsolja Mózes írásait olyan folyamatokba, amelyektől a diktatúra kiszabta határok elválasztották. A Történet polcnyi könyvvel jó egyensúlyban tartja mindezen szálakat, áttekinthető narratívát nyújtva Mózes Attila (elsősorban a kötetekben megjelent) írásainak a befogadásáról, értelmezéséről és jelentőségéről. Hiába tűnik elcsépeltnek a „hiánypótló”, az „úttörő” jelzők használata, Antal Balázs munkája valóban ilyen, mind tárgyát, mind ambícióit tekintve – egy monográfia-modell is lehetne.
Nem indít életrajzi összefoglalóval – biográfiai adatok csak ott szerepelnek, ahol az adott mű keletkezéstörténete, műfaja, jellegzetes helyszíne és atmoszférája stb. szempontjából jelentőségük lehet. Ehelyett az első, Szövegkörülmények című fejezet a ’89 előtti időszak romániai magyar regionális kánonjának kialakulási okait, a kényszerű intézményes összezártság helyzetét vázolja, majd rátér az 1970-es évek prózájának jellemző irányaira, utalva az előző és a következő évtized néhány fejleményére, de a magyar irodalom prózafordulatára is kitér. Természetesen megkerülhetetlennek bizonyul a Forrás-nemzedékek viszonylatában tárgyalni ezt a korszakot, bár a generációs besorolások problematikussága minduntalan felmerül az irodalomtörténeti munkákban. Antal ezeket az aggályokat is összesíti, hozzátéve, hogy Mózes prózájának megítéléséhez egyébként nem segítenek hozzá „úgynevezett generációs jegyek” (11.). Bár inkább ő is elvetné a generációs megközelítést, ha mégis címkézésre kerül sor, úgy tűnik, a „kettő és feledik Forrás-nemzedék” körében helyezné el Mózest.
A második fejezet Mózes novellisztikáját tekinti át, kronológiai sorrendben haladva kötetről kötetre (Átmenetek; Fény, árnyék átdereng; Üvegcsendélet; Füstkorom; Yesterday, Az Oroszlán hava és egyéb történetek; Zsibvásár), minden esetben vázolva ezek befogadásának történetét, a korabeli recepció és a későbbi áttekintések (a hivatkozottak között van Marosi Péter, Egyed Péter, Cs. Gyimesi Éva, Vásárhelyi Géza stb., illetve Bertha Zoltán, Elek Tibor stb.) hangsúlyosabb megállapításait ugródeszkaként használva, vagy éppenséggel cáfolva-árnyalva a saját értelmezéseiben is. Folyamatosan viszonyítja az egyes írásokat egymáshoz és az életmű egészéhez, ezzel nem pusztán „fejlődési ív” kidomborítása a tét, hanem az a meggyőződés vezérli, hogy Mózes „könyveit egyben olvasva bomlanak ki motívumai, jelképei, olykor egy-egy szövege játékba hoz korábbi szövegeket hipertextusként (például a többször említett Történet falkányi kutyával).” (83.) A fejezet végén az elemzések során érvekkel alátámasztott sajátosságok összegzése áll, ezek szerint Mózes novelláira a zárt kisközösségek és egyének viszonyának tematizálása jellemző, a tipikusság extrém helyzetek felé eltolása, a transzcendenssel, az emberfelettivel való érintkezés, helyszínként a külváros és a falu mint létmeghatározó élmény, a közöttség, között-tudat, a groteszk elemek, az egységes helyszín, az egységes idő vs. személyes, belső idő, a szereplők tekintetében a lecsúszás ellen küzdő egzisztenciák, a kiszabadultak/eltaszítottak. Az írásmód és technika a hangulatiság megteremtésére irányul, ugyanakkor „[k]ötetei sokféleségében a modern alapjain nyugvó szemléletmód posztmodern eljárásokkal való provokálása is hozzájárul a színességhez.” (83.)
A további fejezetek Mózes egy-egy regénye alapos értelmezésének nyitnak teret, az alfejezetek címei pontosan jelzik a megközelítés szempontjait. Itt is meghatározóak a kortársi megítélések, érzésem szerint azonban már sokkal hosszasabban és lendületesebben bontakoznak ki Antal Balázs egyéni meglátásai. Az Egyidejűségek értelmezését Mózesnek egy 1979-es Utunk-beli cikkével kezdi, amely A faluregény lehetőségei – megváltozott körülmények között címmel a magyar faluregény szociografikus megalapozottságú hagyományának fontosságát hangsúlyozza, feladataként a falu átmeneti jellegének immanens megragadását látja, de célját „nem irodalmiasságon túli ideológiai pozíciókban jelöli ki, hanem a mű esztétikai minőségeiben.” (87.) A Gonosz színeváltozásainak – amely egyúttal Mózes részéről a „kamaratörténet” műfajának bevezetési kísérlete is – Antal egy „kísérleti olvasatát” kínálja, az irodalmi párhuzamokból kiindulva az intermediális formanyelvi eszközök, illetve a Játék és a Bűn motívumainak Huizinga és Gadamer játékfogalma felőli vizsgálatára fókuszálva. Mózes legnépszerűbb regénye, az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket „a divatos szövegirodalommal szemben továbbra is történetet mond” (159.), azonban a tudatregény és a mágikus realizmus írásmódjainak alkalmazásával posztmodern kísérletként tételeződik. A vénasszonyok nyara a monográfia tanulságai szerint formailag szabályosnak hat az író pályáján, főként tematikájában és a beszűkült tér tekintetében képezve fordulatot.
Antal Balázs hangsúlyosabb téziseit kifejtésük előtt a kötet több pontján is megelőlegezi. Egyrészt az író munkásságának erőteljes koncepcionalitását hangsúlyozza, arra a következtetésre jutva, hogy a novelláskötetek „tömbösödése” a nagyformák kidolgozása felé mutat, azaz a pályaszakaszok mindig egy regénnyel zárultak, ami után következett a váltás (69.). Ezt kevésbé tükrözi a monográfia azon megoldása, hogy a kronologikus bemutatást két szálra osztva, külön tárgyalja a novellásköteteket, majd külön a regényeket, a szerző előre- és visszautalásai azonban ebben az esetben is szem előtt tartják a megállapítást. Antalnak egy másik távlatosabb és érdekes kutatási ötleteket felvető észrevétele – amellyel a kortárs recepciókra való hangsúlyos odafigyelés ismételten megindokolható –, hogy a mózesi életmű vizsgálata „alkalmat kínál a magyarországi és a romániai magyar irodalomkritika uralkodó szempontjainak összevetésére” (22.). Antal ezt néhány ponton meg is teszi, pl. kitér arra, hogy Mózes prózája hogyan áll ellen az erdélyi irodalommal szembeni anyaországi elvárásoknak, vagy felfigyel arra, hogy a romániai és a magyarországi recepció gyakorlata eltért abban, ami az egyidejű irodalmi folyamatokban való elhelyezést illeti. A monográfia rengeteg, a korábbi elemzők által is érzékelt irodalmi párhuzamra erősít rá, vagy vesz észre újakat, kezdve Bodortól, Hajnóczytól, Bogdán Lászlótól akár Paul Auster New York-trilógiájáig. A Mózes-olvasatokban leggyakrabban említett írásmódok közül Antal a mágikus realizmus alakzatainak tetten érésére koncentrál, ezeknek hol erőteljesebb érvényülését (főként a Yesterday… és A Gonosz színeváltozásai), hol inkább kiegészítő voltát állapítja meg a pálya egyes szakaszaiban; illetve a posztmodern jegyek jelentkezésére, s ezáltal a magyar irodalom prózafordulatával való összevetések lehetőségeire (például a Hüvely Matyi csodálatosan posztmodern életét tartja a legmerészebb kísérletnek „a posztmodern stiláris és retorikai kódjainak alkalmazására” [74.]). A két szál az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket elemzése során ér össze és bontakozik ki leginkább, az érvelés alapjául többek között Bényei Tamás kritériumai szolgálnak a mágikus realizmus ismérveiről, a posztmodern jegyekhez Bertha Zoltán összesítése Ihab Hassan nyomán, illetve Kulcsár Szabó Ernő és Szabó Zoltán szempontjai. De rövidebb reflexiók tárgyává válnak például Mózes írásainak a lektűrsémákhoz való viszonyításai vagy az amerikai minimalista prózával való részleges érintkezések is.
A monográfia örvendetes módon külön fejezetet szentel Mózes Attila kritikaírásának, hisz korszakának egyik legjelentősebb és legmeghatározóbb kritikusáról van szó. Antal a kritikusi habitus jellegzetességeinek megállapítását párhuzamosan végzi a kortárs kritikaírás elmozdulási igényeinek ismertetésével, azaz az ún. esszéíró nemzedék 1970-es évekbeli jelentkezésével elinduló kritikai attitűdváltásról, a teoretikai igényű kritikaírás erdélyi kibontakozásáról, majd elakadásairól ad számot. Mózesről kiderül, hogy bár üdvözölte ezt a kritikusi nyelvváltást, saját gyakorlatában konzervatívabb maradt; egy 1982-es írásában azt jelzi, hogy az értelmezve értékelő kritikához kellene eljutni. Antal amiatt is fontosnak tartja Mózes kritikusi munkásságának áttekintését, mivel meglátása szerint az erdélyi alkotók diktatúra alatti, önkörükbe való kényszerű bezáródásának következményeként kialakult regionális irodalmi szféra történései is megrajzolhatók ez alapján (219.).A monográfia jó arányban integrál irodalom-, kritika- és recepciótörténeti szempontokat, elemzéseiben narratológiai aspektusokat és motívumrendszereket figyel, az irodalomelméleti apparátust szervesen mozgósítva ott, ahol az adott mű keretei megkívánják. Mivel egy igen koncepciózus szerzőről van szó, nem pusztán kuriózum vagy gesztusértékű a fülszövegekre és a borítókra való odafigyelés sem. Egyes köteteinek a fülszövegét Mózes saját maga írta, ezzel uralva is valamelyest a befogadás horizontját, de amint Antal bizonyítja, ezek a pretextusok jól bevonódnak a jelentésképződésbe, valódi „széljegyzetekként” működnek. Az a filológiai pontosság és érdeklődés, amit a fülszövegek nyomon követése megkövetel, egyébként is jellemző a monográfia szerzőjének megközelítéseire, pl. abban is, ahogy Mózes írásainak, köteteinek az alcímeire figyel, vagy ahogy számon tartja a szövegvariánsokat.
Antal Balázs Történet polcnyi könyvvel (a mózesi életműben centrális helyet elfoglaló Történet falkányi kutyávallal összekacsintó) című könyve a Lector Kiadónál indult kismonográfia-sorozat harmadik kiváló darabja, mérföldkő a Mózes-életmű feldolgozásában, újra felszínre hozásában. Annak ellenére, hogy helyenként nyomait hordozza az eredeti szaktudományos dolgozat formai-érvelési kritériumainak, és hogy a sok előre- és visszautalás néhány pontján összezavarodhat a Mózes Attila életművét ennyire elmélyülten nem ismerő olvasó, nemcsak szakmabélieknek szól a kötet, hanem a laikusabbak számára is kedvcsináló, hisz a művek nagyon sok izgalmas aspektusára irányítja rá a figyelmet. Utolsó következtetése is meggyőző: „Elsősorban a prózafordulat, a magyar irodalom jelentős, nyolcvanas évekbeli szemléletváltásának teljesebb megértéséhez és megismeréséhez járulhat hozzá e művek tanulmányozása.” (261.) Mózes Attila munkásságának jelölésére a „nagy elhallgató” eposzi jelző mellé sok új hívószót kínál a kötet.

Antal Balázs: Történet polcnyi könyvvel. Mózes Attila írói világa. Lector kismonográfiák-sorozat, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2019.