Az élemedett korú, rózsás arcú Csárdáskirálynő

Novemberben lesz száz esztendeje, hogy Gábor Andor magyar nyelvű szövegkönyve alapján Budapesten is bemutatták az eredetileg német szövegű Csárdáskirálynőt (Csárdásfürstin, Bécs, 1915), azt a Kálmán-operettet, amelyről sok mindent el lehet ugyan mondani, azt azonban nem, hogy főnixmadárként újra és újra feltámad. Mert sosem is halt meg! A második világháború időszakát leszámítva mindig játszották valahol magyar nyelvterületen. Még a legsetétebb személyi kultuszos években is kellett ez a dolgozó népnek; aki nem hiszi, gondoljon csak vissza Pelikán Józsefre, akit a magyar narancs felavatása után az Operettszínház páholyában találunk Bástya elvtárs mellett szorongva, míg odalenn, a deszkákon árad Honthyból és Rátonyiból a festett felszabadultság.
Most, hogy ilyen szép kort ért meg, ismét kérdéseket vet fel – hazai színpadokon is. 2015 decemberében a vásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata (tehát egy prózaszínházi csapat) vitte színre. Igaz, a helyi filharmóniai zenekartól vett kölcsön hangszereseket és Kolozsvárról néhány énekes szólistát meg egy karmestert. Kirándulásnak, vargabetűnek tartja a színi direktor maga is ezt a Csárdáskirálynőt, de persze az okos néző átlát a szitán, és tudja, hogy ez a vállalkozás üzleti szempontból gyakorlatilag kockázatmentes (hasonló megfontolásból – mi másért?! – választhatta egykor a Tompa Miklós Társulat a My Fair Ladyt és a Mágnás Miskát is). Igazi népszínházi produkciót lehet belőle csinálni, s ettől máris mocorog a bicska a zsebben, legalábbis ama színigazgatók, intendánsok, rendezők, teatrológusok, színikritikusok és a fanyalgásban profi nézők zsebében, akik kizárólag egy-egy alkotói igényből vezetik le a színházcsinálást, szeretnének tudomást sem venni a populáris igényekről, s ezek kielégítésének, a közönség kiszolgálásának témáját azzal a vastag jópofizással pattintják le, hogy a restiben és a kupiban szoktak kiszolgálni – valamint kielégíteni. De ah és óh..., az autentikus művészszínház!...
Akik a popularitástól azért kapnak kiütéseket, mert nem képesek nem összetéveszteni a minőség-nélkülivel, ugyanvalóst gondolkodóba eshetnek azon, vajon miért Selmeczi György rendezi és miért a Kolozsvári Magyar Opera legjobb karmestere, Jankó Zsolt vezényli a 2016 februárjára generálszervizelt, megtisztogatott, újragondolt Csárdáskirálynőt. Mint ahogy elmorfondírozhatnak azon is, hogy Kele Brigitta, aki Vereczky (Varescu) Szilvia szerepét énekli a bemutatón, vajon csak azért cselekszik-e így, mert kevés neki a New York-i Metropolitannel megkötött szerződés, miután Európát már végigénekelte... Nyilván mindannyian ismerünk olyan kolozsvári Nagy Színházbajárókat, akik évente egyszer és csak egyszer kultikus révülettel elzarándokolnak megnézni-hallgatni a Csárdáskirálynőt. De mi van, ha ez az operett nem csupán rájuk, ezekre a notórius „kálmánimrézőkre” számít? Nem ér-e meg egy előítéleteket kizáró, őszintén kíváncsi belemerítkezést, tudatos elvonatkoztatást azoktól a fél- vagy egészen részeg bunkóktól, akik a lakodalmak kései óráján törött pohárral kezükben bőgik, hogy Hajmásipéter–Hajmásipál... szóval nem érdemes-e ismét zenei vagy rendezői minőségeket keresni a slágerré nyűtt dallamok mögött? Úgy tűnik, a kolozsvári Csárdáskirálynő-produkció igenlő választ ad erre a kérdésre. Felszabadult, szellemes, improvizatív, rutinos színész kellett énekes szerepbe – hát meghívták Galló Ernőt Marosvásárhelyről (lám-lám, „tükörben” is működik a kölcsönzés!), ráadásul Selmeczi György igyekezett minden olyan megoldást lereszelni az operett színpadi megvalósulásáról, amelyet az agyonjátszás miatt amúgy közönségesen mutációnak tartott, az ok- és célszerűségre is apellálva a minőség elvét követni.
És hát – köztünk legyen szólva – erősen meg is érett a helyzet arra, hogy Kolozsváron megújuljon Kálmán Imre legnépszerűbb operettje. Ami egyúttal módot ad arra is, hogy a nép-szerűséget (értsük jól!) alkotók és előadók, a játék- és nézőtér népe egyaránt újragondolja.