Az Elefánt, a Cowboly, az Eső és egyéb mesebeli párbajok. Laudáció Szántai János Kemény Zsigmond-díjára

Kezdetben vala a mese. Mese a Márványelefántról. Na jó, ezek az Elefántok először kis Csigák, majd Nagy Csigák voltak, mielőtt Elefántok lettek volna. De ezen nincs, mit csodálkozni, ez az Elefánt nem közönséges fajta – hol vörös, hol zöld, repül, mint a sarki pék, Mackóról, álmodó Hálóingekről szövi meséjét. Beszél, kérdez. Főként kérdez, kérdez és kérdez. Röviden. Tömören. Nincs mellébeszélés, fölösleges szavak. Itt minden szónak súlya van, nincsenek következmény nélküli szókapcsolatok.
A hangsúly azonban elsősorban a mesén lenne, a történeten, amelyek részben Tandori köpönyegéből bújtak elő, s igen vékony a vonal felnőtt- és gyerekirodalom között.
De lehet, Tandori nem is olyan lényeges. Gyermekvilág látszatából rácsodálkozni a felnőttvilágra és fordítva, mindezt hitelesen, nagyon nehéz, még ha sok Tandorit olvas is az ember. Mesét szőni a valóságról, úgy, hogy ne a valót, hanem annak égi mását lássuk, talán még nehezebb. Mert az Elefántok átlátnak a hamis kérdéseken, mondatokon, szavakon, meséken. Ezért ezek a történetek nem infantilisek, hanem gyermekiek. Látszat-mögé kukkantók, a világ milyenségét nem természetesként elfogadók, hanem annak mélyébe merülők. És legfőképpen szemlélődők, akik a képzelet erejére hagyatkozva változtatnak saját világukon, mert hamar felismerik, másként nem megy. És ezért kérdeznek. Hogy lebontsák a körülöttük lévő világ nyelvi falait, kérdéseikkel fel- és átírják mindazt, amit igaznak és helyesnek gondoltunk. De Szántai Elefántjai – melyek, valljuk be, olyanok, mint az Eső ebben a teremtett világban, akkor is ott vannak, amikor nem látjuk őket –, nem rombolnak, nem tönkretesznek, hanem új világot építenek maguknak. Ez a világ főként kérdésekből és történetekből áll.

A válaszok nem fontosak. Vagy nem úgy fontosak, mert nem is úgy kapjuk őket. Vagy egyszerűen nincsenek („Válaszolni szeretnék, ám hangomat / mintha elvágták volna. / Észre is veszem az asztal alatt miszlikbe aprítva.”) Hanem költői nyelvbe csomagolva, még ha prózának is tűnik, történetbe rejtve, még ha vers is, meghökkentve, de nem nagyzolva.
Az Elefántok azonban nem csak a szerző szépirodalmi műveibe fészkelték be magukat. Ott rejtőznek irodalom- és filmkritikában egyaránt, zsebükben szemüveg, ha koppan a billentyű, biggyesztik az alkotó orrára: másként nem lehet megmacskásítani a délutánt, kitalálni olyan szalámikat, melyben a nyár medvelesre vár. Másként nem lehet mesélni irodalomról, filmről – és a zenéről még nem is beszéltünk –, úgy, ahogy Szántai János teszi: sodróan, lendületesen, magával ragadóan, és valljuk be: magányosan, mint a westernfilmek hősei. Mert tudják, kezdetben vala a mese.
Úgy képzelem, ezekben a történetekben mindig esik az Eső. Nézzük az esőt. Még ha néha titokban is esik. Még ha ezt csak az Elefántok tudják. Még ha nem is találkoztunk soha igazából az Elefánttal, tudjuk, valahol a Farkas utcában kell keresni, ha arra bóklászunk, „ránk találhat az idő”, elkezdődhet ez a furcsa, foghíjas, van-nincs mese. Mert
„A mese mi vagyunk, Elefántok, MajmokMindeféle LényekCsak meséljük magunk,Meg a kinti esőt(A titokban-esőt)S mi ránk talál és elhagy,A mese-időt.Így mesélve egymásnakEgymást, egymásbanMegvagyunkÖsszenézünk.Jó, hogy lehet EBBENÍgy, együtt részünk.Egészünk.”