Az egy-egy-kettes meló

Bánlaki Szőnyi István: Hegesztő

A nyarakat vörösre sütve szeretem, érted, mondta Kékesi, ahogy csak ő tudta mondani, és kibontott egy sört. Tél volt, az 112-ről kaptunk hívást, és a délutáni dugóban araszolva az jutott eszembe, mennyire utálom ezt a melót. Kékesi szintén utálta, azért ivott, de én nem ihattam, mert akkor lőttek volna a szerződésünknek. Ha vége volt a helyszínelésnek, mi következtünk. Úgy szokott történni, hogy a helyszínelők szólnak a hozzátartozóknak, hogy ismernek valakit, aki gyorsan rendet tesz. Leadja a fülest az egy-egy-kettős diszpécsernek, az meg minket hív. Nyugi, ők is megkapják a részüket.
Fertőtlenítőszer, gumikesztyűk, felmo­sóvödör, partvis. Rendet kell rakni. Mert nem pont úgy van, ahogy az amerikai filmekben látod, hogy napokkal és hetekkel a gyilkosság után is véres a fal, foltos a szőnyeg, taknyos a plafon.
Valakinek mindig rendet kell raknia. És nem a rokonok azok, nekem elhiheted.
Kékesi a tengerparton nyaralt, onnan hozta a mondatát. Más mondatokkal is meg tudott lepni néhanapján, ez volt az egyik a néhány közül. Mert azért túl sokat nem hozott. És a legtöbb izzadságszagú és tökéletesen értelmetlen volt. Ez a lényeg.
Mi a szitu, kérdezte, és elmondtam neki, amit az 112-től tudok.
Szar ügy, húzta el a száját, és kortyolt a söréből. A hátsó ülésen egy hűtőládában további üvegek sorakoztak, ha netalán húzósabb a meló. Ez most az volt. És vodkát is tartott.
Várj, erről a sztoriról olvastam, és elmondta, mit látott a tévében. Ez két hete volt, mondta, és káromkodott hozzá. Azóta a vér fölszáradt, beleivódott a falba, a szőnyegbe, kínlódhatunk, míg kiszedjük, teszi még hozzá.
De ezért hívnak minket. Mi jók vagyunk ebben, nem, mondom neki vigaszként.
De, bólint, és hátranyúl egy sörért.Idegesít, szívesen rászólnék, hogy ne igyék többet, de inkább hallgatok. A kormányt fogom, és meredten bámulok magam elé. Kurva nagy a dugó, mondom kicsit később.
Kékesi le sem égett rendesen a tengeren, úgy jött vissza szeptemberben. Ahogy ismerem, a pólójától akkor sem szabadult meg, amikor a vízbe mászott. Úszni sem tud rendesen, csak evickél, és igyekszik a sekély vízben maradni. Ül, sörözik, a csajokat bámulja.
Hé, mondom neki, és a műszerfalra dobok egy fél csomag rágót. Fölveszi, néz rám. Épp halad a sor, de csak csigatempóban, eljátszom, hogy figyelek. Hé, mondja ő is, majd visszadobja a rágót. Nem tudom elkapni, leesik a térdem között a gumiszőnyegre, kuplungozás közben fel fog ragadni az egész a cipőm talpára. A fejemet csóválom. Aztán eszembe jut valami, amiről mégis beszélgethetünk.
Honnan veszed, hogy véres az atyaisten is, mondom neki kis idő múlva. Szó sincs vérről, az 112-n nem mondták.
Naná, hogy hallgatnak róla, mit gondolsz. Mindig hallgatnak róla, és iszik.
De ez nem gyilkosság, mondom, és kettesbe kapcsolok, mert mintha ott elöl meglódult volna a sor. Ez egy kibaszott fényevő, mondom, és megmozdul alattam az autó, sőt, gyorsul, és úgy suhanunk, ahogy az elmúlt húsz percben soha. Mintha megtáltosodna az autó, ha kimondom a fény szót.
Fényevő.
Suhanunk.
Mióta ráálltunk erre a melóra, mással nem is igen dolgozom, csak vele. Kicsit lehetne több gyilkosság, mondhatnám, ha gonosz volnék, vér meg ürülék, mert rohadt jól fizetnek, de hát nem mondom, mert nem vagyok az. A takarítócégek mostanság ritkák, mint a fehér holló, már a megbízhatóbbak. Mert egyébként gátat lehetne rekeszteni belőlük, én mondom. De találj olyat, amelyiknek az alkalmazottai nem lopják meg a klienst. Nem találsz. Ha havi két meló befut, az anyagilag rendben van, és mellette lehet végezni a szokásos céges megbízásokat. De az 112-es melókhoz bizalmi emberek kellenek. Nekem erre van Kékesi. Sajnos ő is tudja ezt, és visszaél vele. Legalábbis a feleségem szerint. Na de honnan kaphatnék megbízhatóbb embert. Sehonnan. Úgyhogy nyelek, és végzem a dolgom. Jól fizetnek, ez nem olyan munka, amit mindenki kibírna.
Fényevők, mondja Kékesi, és rövidet ugat. Így röhög. Ugatva. Az meg mi, mondja.
A fényevők, próbálom összefoglalni a két héttel ezelőtt olvasott újságot, nem esznek semmit, csak fényt.
Aha, mondja Kékesi, akkor ürülék biztos nem lesz.
Kékesire nézek.
Mondom én, hogy ez tiszta meló.
Akkor mit akarnak tőlünk, mondja Kékesi.
Megvonom a vállam. A körforgalom előtt megint bedugul a forgalom. Araszolunk.
A körforgalom után lesz, mondom.
Kékesi káromkodik. Reménytelen parkolóhelyet kapni.
Te kiszállsz, én megyek még egy kört, oké, mondom, és Kékesi biccent.
Mire fölcaplatok a negyedikre, Kékesi már az ajtó előtt áll.
Na, becsengettél, kérdezem.
Nincsenek itthon, mondja.
Hogy-hogy, az egy-egy-kettőn azt mondták, de nem tudom befejezni, megérkezik a kliens. A kezében két nagy szatyor, tele tisztítószerekkel. Csak bámul ránk.
Megjöttünk, nyújtom a kezem az egyik szatyorért. Jó ötvenes csávó, normálisan néz ki, semmi fényevőgyanús look. Bár ki tudja, hogy néz ki egy fényevő. Vagy ő csak hozzátartozó. A sötét oldalról. Röhögnöm kell, de türtőztetem magam.
A férfi kulcsot vesz elő, félreállunk. Kattan a zár, kitárul az ajtó. Most ő áll félre, előreenged. Illedelmes, jegyzem meg magamban, az ilyenektől többet lehet kérni, nem mondja, hogy sok. Adja, amit kérsz.Az előszobában rend. Példás tisztaság, a konyhában szintén. Bepillantok a nappaliba, ugyanaz a helyzet. A háló dettó. Akkor csak a fürdőszoba lehet. Intek a pillantásommal Kékesinek. Előkapja a kesztyűket, mély levegőt vesz.
Hamar végzünk, bejött a tipp, fizetett szó nélkül.
Megiszunk valamit, kérdezi Kékesi, és biccentek, hogy persze.
A csehóban csak a szokásos alkeszek, lógatják az orrukat a decis poharukba.
Hé, merre jártatok, kérdezi Vili, a csapos.
Tudod, mi az a fényevő, kérdezi Kékesi.
Na ne szívass, mondja Vili, és a pultra könyököl. Az unokahúgom ismer valakit. Csak nem az dobta fel a talpát.És mondja a címet.
Nem az, mondom.
Akkor jó, könnyebbül meg a csapos. És, szar volt, kérdezi.
Kékesire nézek.
Mit gondolsz, mondom, és elveszem a sörömet.
Ja, ezek az egy-egy-kettes melók, mondja Kékesi, és a bejárat felé fordul, mert megjöttek a táncosnők.Vigyorog.
Évek óta csodálom, milyen gyorsan képes felejteni ez a Kékesi.