Az égre néző emberek

Elrepült az a gyönyörű, nagy testű madár, súlyos szárnycsapásokkal húzott el messze, a csipkebokrok mögé, s mire a suhogás szakadozott hangjai elhaltak, már ki is ért látóterünkből, és halkan összezárt nyomában a lomb, gyertek, szaladjunk utána, mondta a kishúgom, aki az előző napon töltötte a tízet, és most friss virágokból font koszorúval a fején készült a bokrok felé rohanni. Gyertek, szaladjunk, csacsogta ismét, majd dúdolni kezdte a kék lábú madárról szóló énekét, de semmi kedvem nem volt a madár után indulni, miért is lett volna? Ki tudja, hol járt már akkor, és különben is, álló nap rohangáltunk dombra fel és dombról le, ráadásul a vendégünk szerint az a domb nem is domb, hanem hegy, s ezt épp a madár eltűntét követően jelentette ki, így a szépség látványa mellett a fogalom tisztaságát is elmerülni láttam, és világossá vált, hogy a látogatónknak sejtelme sincs a magaslatok hierarchiájáról, majd amikor fejünket csóválva és nyelvünkkel sűrűn cicegve elmondtuk neki, hogy az mégiscsak egy domb, amire rámutat, mert nálunk a hegy annál a csúcsnál kezdődik – és a sziklás magaslatra emlékeztettem, amit az ablakomból látni –, akkor máris éreztük, hogy az a suttogó tér, ami közénk fészkelte magát, megállíthatatlan tágulásba kezd.

Van egy ilyesfajta tér gazda és vendég közt, kétségkívül létezik egy efféle képlékeny tartomány, aminek hűvös jelenlétéről az ilyen alkalmakkor működésbe lépő, rejtett érzékszerveinknek hála, már a találkozás legelső percében tudomást szereztünk. Ott éktelenkedett közöttünk az a gyurmaszerű, valóságossá vált képzet, mert olyan helyről érkezett a vendég, ahol még soha nem jártunk, és oda, ahol meg ő nem járt, viszont ha egyébért nem is, a saját megnyugtatásomra azt még elmondhatom, hogy a megismerés lejtőit és emelkedőit kerestük már az elejétől fogva, melyek a különböző helyeken élők lelkületei között képezhetnének ilyen vagy olyan, mégis járható utat. Épp alakíthatósága és érthetetlen suttogásai miatt vált egyre nyilvánvalóbbá az a közénk ékelt jelenlét, és nagyon sajnáltuk, hogy mindjárt tágulni készült, ahelyett, hogy összezsugorodott volna, mert az volt az eredeti szándék. A kezdeti elképzelésünk az volt, hogy a lehető legkisebbre szűkítsük ezt a teret, amit, meglehet, helyesebb lenne és találóbb viszonyulási közegnek neveznem. Meggyőződésem, hogy a vendégünk is érezte ennek a hirtelen tágulásnak a hatását, mert bizonyos, alulról belesrófolt szédülésre meg a ritka levegő miatti, olthatatlan légszomjra hivatkozva mindegyre le akart ülni, és e kívánságának egyre sűrűbben és kendőzetlenebbül adott hangot, mi pedig úgy véltük, s az ismétlődő nyafogás nagyban hozzájárult véleményünk kialakulásához, hogy ez a panaszáradat kiválóan illik a képhez, amit róla kialakítottunk. Mi is leülünk néha, és alávetjük magunkat a magaslatok szent uralmának, de szédülni nem szédülünk, hegyi emberek vagyunk, estefelé ózonszagunk van.

– Hadd üljek le kicsit, ti meg üljetek ide mellém – mondta a vendég, és annyira óvatoskodó és tapintatos félfenékkel ült le, mintha nekünk is helyet kellene szorítania ezen a végtelennek tűnő réten.

– Üljünk, ha már föltétlenül szükséges – mondtam kis szünet után, ahogy a tapintat is mindig picit késve válaszol az előállt helyzetre, aztán én is úgy ültem mellé, mintha valóban az az egyetlen pöttömnyi terület állna rendelkezésre, csak hogy a kedvében járjak, s még véletlenül se okozzak neki csalódást azzal, hogy fölvilágosítom előzékenysége fölöslegességéről, majd kirántottam a kishúgom alól a lábát, mert akkoriban semmiképp nem akart megülni a fenekén, csak ha nyomatékosan megkértük erre.

Lehuppant és máris sírni kezdett, pedig tudtam, hogy nem ütötte meg magát, dehogy ütötte meg magát, nem is állt szándékomban fájdalmat okozni neki, miért is bántottam volna a kishúgomat, ő szememben a csillag, apánktól is óvtam, ha az öreg olykor részegen tért haza a vásárok forgatagából, és különben is, tízéves volt, tehát kicsi, és az ember nem eshet nagyobbat magánál. Mégis sírt, és tudtam, csakis azért zokog itt nekem, hogy fonjak még valamit a virágokból, amiket egyszerre és dühösen a fejemre szórt, és gyorsan összefontam egy kisebb koszorút, amit majd a nyakába, a bokájára vagy a csuklójára tehet, s ő megsejtve a szándék határozatlanságát, hol a nyakához, hol a bokájához, hol meg a csuklójához illesztgette a kis virágfüzért, és végre jobb kedvre derült.

– Úgy üljünk, hogy ahol a te lábad véget ér, ott kezdődjön az én lábam vége, mintha össze lennénk illesztve. Jó lesz? – ajánlotta a legrövidebb utat választva a sírástól a lelkendezésig, majd ismét dúdolgatni kezdett. – „Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár, kék a lába, zöld a szárnya, jaj be gyöngyön jár…”, nekem meg csak az járt a fejemben, hogy miért dúdolgat itt a fülembe, miért nem hagy nyugodtan gondolkodni végre? Majd megvontam a vállam, mintha annak egy rándításával rázhatnék le magamról dallamot, csacsogást, unalmat, bármit.

A táj vonalainak követhetetlen görbületei, hol távolodó, hol meg egymást metsző kusza félegyenesei befejezetlen ábrákat alkottak, melyek valami remegő sejtés nyugtalanságát vetítették elénk, és ennek a feszes készenlétnek a lobbanékonysága szükségképpen mindenféle dolgot villantott a kishúgom eszébe. Kicsit magasabban fekszenek ezek a rétek a környező kéményeknél, fáknál, ezért nem látni, hol érnek véget, és ezen a csalóka és viszonylagos magasságon úgy érzi magát az ember, mint ki hirtelen egyedül marad az éggel. Kékítőt vagy magányát oldja az ég vizében? Efféle kétségek miatt kívánhatta a kishúgom valaki más közelségét, s hogy a teste folytatásaként tudhasson engem.

Nyilván sejtjük, hol lehet a rét eleje, vége, ám sokkal, de sokkal megnyugtatóbb érzés belefeledkezni abba a magasztos képzetbe, hogy azt a véges kis helyet a végtelenség puhának és védelmezőnek elképzelt karjai ölelik körbe, és ez a végtelenség csodás kilátása lehet a helynek, ahol ülünk, és egyik értelme épp az lenne, hogy kiemelje a hely és helyzet egyediségét, véletlenszerűségét és véletlenszerű megismételhetőségét, s hogy az a telhetetlen levegő, ami kitölti azt, nem más, mint a véghetetlen távolságok színe és állaga. Végső soron abban reménykedünk, hogy tudati tényként a végtelen összemérhető és összeférhető lehet valamely fizikai állapot nagyon is valósnak hitt tényével, és hogy nem csak az egyik oldódhat a másikban, hanem kölcsönösen föloldhatnák egymást. És bárcsak ne lehetne ezekben a véges kis csomagokban, amik vagyunk, szintén a végtelenségig merülni! Mikor is érhetnénk utol azt a titokzatos entitást, amit kicsomagolva, megtapintva, megízlelve, meghallgatva, megszagolva, részeire bontva és vegyelemezve, vagy csak pihegését, szöszmötölését megérezve végre azt mondhatnánk, ismerem magam?

Végül is ideig-óráig minden meggyőződés kényelmes lehet, ám tudjuk jól, hisz számos egyéb dolog mellett erről is értesültünk, hogy az égre néző emberek megállapították, mi is a helyzet ezzel az egésszel, ezekkel a kényelmesnek tűnő, magasztos képzetekkel, és lemondó kézmozdulatok kíséretében nyilatkoztatták ki azt is, hogy az ember annak is hajlamos értelmet adni, ami bizonyítottan semmi értelemmel nem bír, és ez kicsit megingatja a saját értelmünkbe vetett hitet is, nem? Aztán úgy próbáljuk visszaszerezni annak az ingatag értelemnek a becsületét és lecövekelni billegéseit, hogy kétségbe vonjuk a bizonyítékokat, megkérdőjelezzük az állításokat, és elterelő vagy fitymáló, már-már megbecstelenítő megállapításokat teszünk a kijelentésekről, például ilyet: „ezt is ember mondta”, és úgy mondjuk ezt, olyan szánalomkeltő hangsúllyal, hogy rögtön érezni lehessen, hogy itt az „ember” tulajdonképpen már nem is főnév, csupán a róla kialakított képzet kicsinyítő képzője. Léstyán Csabi barátom nagytatája jut eszembe, aki az udvaron ülve épp egy lavórt kalapált, és amikor a gyermekek megkérdezték tőle, mit csinálsz, nagytata? – azt mondta, parabolaantennát. És sikerülni fog? – kérdezték a gyermekek ismét. Miért ne sikerülne? Azt is ember csinálta! – válaszolta az öreg. A lehetetlen, talán csak hiúságból, talán a bosszantásunk miatt, mindig fölkínál valami agyafúrt lehetőséget önmaga föloldására. És mi vagyunk azok is, akiknek lehetőségünk nyílik a legnehezebb út tudatos kiválasztására. A méltó ellenfél kihívása ez. És csámpás lavórokra mért kalapácsütések, néha meg csak a szív s a láb dobbanásai között a nagyszerűség ravasz lehetőségét keressük, ha röpke időnkből, kedvünkből futja erre is. Az égre néző emberek meg csak néznek, néznek fölfelé, majd lehúzzák az álmot a csillagok közül.

– Gondolom, eleget ültünk, nem? – fordultam a vendéghez.

– Én is úgy vélem – szólt, s miután leporolta a nadrágját, és lecsipegetett róla pár elszáradt fűszálat, elindult abba az irányba, melyben az otthonunkat sejtette, és még csak szólnom se kellett, annyit se kellett neki mondanom, hogy kicsit errébb vagy arrébb tartsunk, mert valóban arra laktunk, amerre elindult, és mint egy jófajta, hosszú szőrű kutya a kapunkig vezetett. És ezzel az ösztönös és csodálatra méltó tájékozódási képességével, ami nekünk, hegyi embereknek velünk született és nélkülözhetetlen adottságunk, mégiscsak sikerült lefékeznie annak a térnek a további tágulását és kivívnia némi elismerést magának, és ezt az uzsonna kenyérszeletei közé helyezett hús mennyiségével és omlósságával igyekeztünk tudatni vele, amit az útra pakoltunk neki.

Jó pár év múlva egy díjátadóra hívtak meg, és vittem a kishúgomat is, hisz oly régi vágya volt messzire utazni. Akkor már a huszon-egynéhányadik évében járt, és fél fejjel a vállam fölé ért. Miután rendben lezajlott az ünnepség, és átvettem a csókot jobb és bal felőlről, úgy döntöttünk, kicsit körülnézünk azon a tájon, és elverjük a pénz egy részét. Már nem emlékszem pontosan, hányadik vendéglőben és hányadik fogásként szolgálták föl a fácánt, viszont arra már igen, hogy hosszú ideig tanakodtunk a pincérrel a körítést illetően, végül erdeigyümölcs-mártásban és krumpligombócban állapodtunk meg, ami nagyon ízlett a fácánnal együtt. Később sétálni indultunk, és bejártuk a várost, ami egy lapos vidék kellős közepén terült el, és aminek, akkor még úgy gondoltam, nagyon is jól látni az elejét s a végét. Önkéntelenül, csupán megszokásból fürkésztük a kiugró magaslatokat, de csak templomtornyokba és egy-két öregebb fa lombkoronájába kapaszkodhatott meg a tekintetünk. Nem csipkézték hegyvonulatok, kiugró csúcsok, bércek nem rongyolták a látóhatár szélét, az égbolt egy teljesen szabályos félgömbként borult a tájra, úgy tűnt, mintha valaki minden viszonyítási pontot lesöpört volna a Földről, és ez a védtelenség érzetével töltött el minket. Egy ilyen helyen csak gyorsabban futni vagy ellenállni lehet. Időd sincs a sírodat megásni.

– Most értük utol azt a madarat – szólalt meg végül a kishúgom, majd dúdolni kezdett: „Kék a lába, zöld a szárnya, ó, be gyöngyön jár…”

Pillanatig föl sem fogtam, miről beszél szememben a csillag, meg aztán kicsit idegesített is az a suttogó dudorászás, és azon töprengtem, mindegyre az járt a fejemben, hogy miért dúdolgat itt a fülembe, miért nem hagy nyugodtan gondolkodni végre? Aztán egyszeriben bevillant a kislány, aki hajában színes virágfüzérrel gügyög valamit, magam előtt láttam azt a gyönyörű madarat, hallottam a szárnysuhogást, és ahogy a ragyogó tollak mögött halkan összezár a lomb. És a vendégünket láttam, a síkvidéki kalmárt, aki a dombot hegynek nézte. Mert fogalma sem volt a magaslatok hierarchiájáról.

– „Hívott engem útitársnak, el is megyek én…”

Miért dúdolgat folyton a fülembe, miért nem hagy nyugodtan gondolkodni végre?

Néztem az elém táruló látványt, a fák keskenyedő sorfalát, ahogy apránként a végtelenbe vesznek a zsugorodó lombok. Itt-ott, elszórtan kisebb-nagyobb házak álltak, de képtelen voltam megállapítani a hozzám meg az egymáshoz viszonyított távolságukat, ahogy azt is, hogy vajon azért tűnnek kicsiknek, mert messze vannak, vagy mert valóban azok? Ha egy fenyőfa vagy egy ismerős sziklaszirt állt volna mellettük, felhasználhattam volna azokat a viszonyításhoz, mert a fenyőfa a természete szerint akkora, amekkora, míg a ház akkora, amekkorára építik vagy amekkorára szokás építeni a házat ezen a vidéken, ha egyáltalán van errefelé valamilyen szokás vagy hallgatólagos megállapodás a házak méretére vonatkozóan, és ha azok a messzi házak még ehhez a vidékhez tartoznak, mert amilyen távoliaknak tűntek, nyugodtan lehettek volna akár a szomszéd megyében is, ott meg ki tudja, mi a szokás? Meg aztán azt sem tudhattam, melyik épület testesíti meg a kivételt és melyik a szabályt, és hogy mit tekintsek köznapinak, és mit a valóságtól elrugaszkodottnak? Lassan beleszédültem a távolságok kiszámíthatatlanságába, letaglózott azok ismeretlen rangsora, és tudtam, bármennyire is szeretném, soha nem lesz annyi időm, hogy bejárjam a helyeket, amelyeket látok, amelyek a szemeim előtt terülnek el. Kényelmetlen érzés, hogy az ember alig pár hányadát ismerheti meg annak, amiről tud, és aminek a létezése mégiscsak kétségbevonhatatlan. Ezért igyekszünk a legfontosabbakat megismerni. De mégis, ki szabja meg azok hierarchiáját?

– „Jaj, ha elmész, megyek én is…”

Miért dúdolgat folyton a fülembe, miért nem hagy nyugodtan gondolkodni végre?

Van valami végtelenül szomorú és egyben nevetséges is, főleg nevetséges abban, hogy az ember nem azért képtelen megtenni bizonyos dolgokat, mert nem akarná megcselekedni azokat, vagy nem lenne hozzájuk kedve, hanem pusztán azért, mert nem jut ideje rájuk, mert meghal. Ha már nevetséges, hát nevessünk rajta! Valami végső nevetésként fogjuk föl ezt. És úgy érezzük, mintha ennek a végső derűnek megfellebbezhetetlen vagy éppenséggel végtelen hatalma lenne az elmúlás fölött. És azért ruházzuk fel végtelen hatalommal, mert valami olyasmit keresünk magunk mellé, fölé vagy alá, ami képes lehet áttörni a végesség burkát. Hisz a végest is éppoly képtelenség felfogni, mint a végtelent. Marad hát a nevetés. Az meg társat keres magának. Visszhangot keres, amire az idők végezetéig válaszolhatna.

– „Hogyne szánnám galambomat hívségéért is.”

Miért dúdolgat folyton a fülembe, miért nem hagy nyugodtan gondolkodni végre?

No, mindegy, gondoltam, nemsokára hazamegyünk, és itt hagyjuk ezt a tájat ismeretlenül, idegenek maradnak különcségei, melyekkel magához láncolhatna minket. Talán majd egyszer. Hazamegyünk, és lehet, első dolgom az lesz, hogy fölmegyek valamelyik hegyre, talán épp kedvenc magaslatomra, amit az ablakomból látni, s ha majd fölérek a csúcsra, rögtön érezni fogom a késztetést, hogy lenézzek onnan, mert a magaslatokról inkább lefelé néz az ember, és épp elegendő ég lesz előttem, fölöttem, oldalt és alattam, amiben elfér minden, ami számomra ismeretlen, hogy legalább magam körül tudhassam azokat, tudjam, jó helyen vannak, biztonságban vannak, és bármikor szemügyre vehetem őket, és majd eldönthetem végre, mit is tartsak az égre néző emberek felől, hogy egyáltalán higgyek-e nekik, és zajos kinyilatkoztatásaiknak higgyek-e, vagy vessem fejem hátra, és nézzek föl én is.

– „Hogyne szánnám galambomat hívségéért is,

Mikor immár halál fia rám nevet mégis.”

Miért dúdolgat folyton a fülembe, miért nem hagy…

‍