Az anyag, amelyből a vers építkezik (Der Stoff, aus dem Gedichte sind) – versek

Az anyag, amelyből a vers építkezik

(Der Stoff, aus dem Gedichte sind)

Csaknem az első verstől kezdve számos szövegemben, elmélkedésekben és leírásokban, fellép egy fantom: Berlin. Néha csupán mint homályos árnykép, aspecifikus háttér, nagyvárosi hangulat; néha azonban mint pontosabban felismerhető alak, mely ijesztően hasonló szeretne lenni Hamlet apjának szelleméhez: félreérthetetlen kísértet, aki elutasíthatatlan követeléssel fordul fiához, legalábbis egyik fiához, amint önmagamat egy ilyen hasonlatban felfoghatom.

Berlin, mióta csak írni kezdtem, az írásaim indítéka és témája volt, és minden utólag benyújtott ellentétes bizonygatásom és varázsszavak dacára sem szabadultam meg tőle teljesen. Ez a hely annak bizonyult számomra, ami Prága volt Kafkának: „egy anyácska, amelynek karma van”, jóllehet az évtizedek során egy bizonyos megnyugtató távolság jött létre. De a karmok sebeket hagytak maguk után. Ezekre a sebekre utalnak vissza az említett versek.

A városhoz, ahogyan azt tudatosan tapasztaltam, a lehető leghevesebben és legbensőségesebben kötődtem. Dologi megjelenése, a szürke épületek egyvelege, amint azt jó későre sejteni merészeltem, helyettesítette a számomra közeli embereket, akiket mind tőlem, mind a várostól erőszakkal elszakítottak. A deportált rokonok és ismerősök, a háború által megölt személyek helyett mintegy emlékműként megmaradt maga a metropolisz; visszamaradtak a romjai, a maradványai. Egyfajta örökség, amelynek nagyon korán, már 1947-ben, az írás által örökébe léptem. Akik nyomtalanul eltűntek, rám hagyták szétrombolt házaikat, elpusztított utcáikat, egykori jelenlétük tereit, és a reliktumok segítségével követtem nyomukat. Berlin ilyenformán olyan tükörré lett, amely illuzórikusan megőrizte a holtak képmását, amelyben önmagamat velük együtt másolatként újra megleltem. Ebből kitűnik, milyen kérlelhetetlen jelentősége volt számomra Berlinnek.

A városhoz fűző szálak a város átalakulásával mégis meglazultak. Minden új épülettel, mely egy romhalmazt helyettesített, ismét kicsúszott a kezemből. Menedékhelyekre húzódott vissza, ahol képes volt megmutatni nekem hajdani, őszinte arcát, ahol még nem vált idegenné. De ezek a helyek egyre inkább zsugorodtak, mígnem a városból elég kevés maradt meg. Így hát nem esett túl nehezemre a búcsú 1979-ben: Berlin a szemem láttára vált egy másik várossá, egy hasonmás-várossá, melynek hajdani központja parlagon hevert, melyben a lábam nyoma elenyészett. Ezenfelül úgy éreztem, hogy már elégszer használtam anyagként, most már végleg „kisírtam a bánatomat”. Tévedés volt, amint azt mindezek ellenére meg kellett állapítanom. A földrajzi távolság, a növekvő belső elidegenedés, a beleélés Schleswig-Holstein egészen más egzisztenciatartományába úgy tüntette fel Berlint, mint akivel szakítottam: a szerző egy irodalomtörténetileg archiválható múltja, amely további céljaihoz és szándékaihoz többé nem szükséges, nem hasznavehető.

Különös módon – különös csupán ama tévedésemet illetően, hogy egy alapvetően emberi minta ne lenne érvényes rám – éppen a távolság járult hozzá az én Berlinem váratlan és meglepő tartósságához. A Berlin-képem regenerálódott, és visszakapta néhány hajdani vonását. Az emlékezés, mint mindig, megtette tisztítómunkáját, de anélkül, hogy ez megszépítésből és bearanyozásból állt volna. Ehhez túl erősen kiforrott már a városról való szemléletmódom, és életkorom miatt túl erősen megszilárdult. A „kőből való világ” kényszerű rajongója annak igézetében hozzá hasonlóvá válik. Ily módon a Berlinnel való kapcsolatom nem változott meg alapvetően, mégis módosult; így újulnak meg újra meg újra az ihlet pillanatai, melyekért a messzi város a felelős; a város mint belső táj, pszichikai implantátum, amely ismételten jelenlévővé teszi magát számomra. Valószínűleg más szerzőknek is megvan ama másik, a maguk Berlinje, a maguk sajátos városa, és ha a mindenkori projekciókat és introjekciókat összehasonlítanánk, elképednénk a különbségeken. Jómagam sohasem törekedtem objektivitásra, ama ténytől függetlenül, hogy ez nem is lehetséges. Az én Berlinemnek álomjellege van; és megvallom, nem telik el hónap, amelyben ne lennék „alvajáró” a feledhetetlen utcákon.

Más témák, a versben való önkifejezés egyéb lehetőségei, a híres unio mystica, a felidézett tárggyal való eggyé válás mellett „Berlin” számomra – az elszenvedett és intenzíven megélt lét összegeként – éppen az az anyag volt, amely által az eléggé diffúz én az önazonosítás aktusa és az egyidejű önmaga előtti (és az olvasó előtti) idegenség által kerül felszínre. Egy egyszerű analógia illusztrálja ezt. Egy régi, negyvenes évekbeli angol filmben, a The Invisible Manben a főszereplő, aki láthatatlan, csak akkor lesz láthatóvá, hogyha felruházza és fáslival átkötözi a testét. Ez az egyedüli módja annak, hogy megmutatkozzék a személye. Nincsen ez másként nálam sem, az íróknál, a költőknél sem: egyedül a szókötések és a mondatok által, a nyelvbe való beöltözés által válunk észrevehetővé. Egyike ezen ruhadaraboknak, amely által számomra az említett metamorfózis, az észlelhetőségbe való átváltozás bekövetkezik, még mindig: Berlin.

Berlin még egyszer

(Berlin nochmals)

A mohóság jegyét

viseli magán egész szervezete: a város

mindent megivott megevett megemésztett.

Föld alatti zsigereiből

a lakók egyetlen egyszer bugyogtak újra

a fényre a háború végeztével:

élő holtak.

A kövezet alatt a járókelők elől rejtve

bizonyos foganatosítások: kis sátrak

védték mindig is

a folyamatos megtermékenyítést.

Apránként hozta világra

önmagát: megtestesült

norna

a történelem véres tajtékától vak

szeplős fogantatásától

stigmatizált.

A szavak

belém kapaszkodnak,

megvénült rokonok,

figyelemért esengenek:

Nem szeretsz többé bennünket,

kik előbb adtunk

teneked életet?

Egy család vagyunk mi:

kötődésünk felbonthatatlan.

Miközben ők maguk

megbízhatatlanok és árulók,

mintha tényleg én is

közülük való lennék.

BENŐ ESZTER fordításai

Günter Kunert (1929–2019) német író, költő. Elbeszélések, versek, esszék, önéletrajzi írások, regény szerzője. Jelen válogatás a szerzőnek Berlinhez, a szülővárosához való kötődését tárja az olvasó elé. A próza az Auskunft für den Notfall (2008), a versek pedig a Fremd daheim (1990), illetve Aus meinem Schattenreich (2018) című kötetekből származnak.

‍