Az amerikai kisautó rejtélye (Misterul mașinuței americane)

Nem tudom már, ha egyáltalán tudtam valaha is, hogy milyen ügyben érkeztek a városunkba, és hogyan jutottak el egy este látogatóba hozzánk is, viszont kétségtelen, hogy azoknak a napoknak az egyikén, amelyek egybefolyó, hosszú, komor időszaknak tűntek, mert soha nem történt semmi, miközben, persze, minden zajlott, arra ocsúdtam, hogy két amerikai ül az asztalunknál, férj és feleség, valószínűleg apukám meghívására, és néhány órára megváltoztatják a családunkban megszokott hangulatot, amelyet nagyrészt az apátia uralt, valami teljesen másra (mondhatnám: sugárzóra), ami annyira különbözött a miénktől és az akkori időkétől, hogy utána egyikünk sem emlegette a találkozást velük, mert több mint lehetséges, hogy attól tartottunk: kiderül, hogy a valóságban meg sem történt, bár a végén egyszerre voltunk zavarodottak és elragadtatottak, azt kívánva, bárcsak soha ne következett volna be, ugyanakkor azt is, hogy legyen még részünk ilyenben újra és újra.

Mindezt azért mondom, mert – velünk ellentétben – ezek az amerikaiak nagyon vidámak voltak. Nemcsak hogy be nem állt a szájuk, még evés közben sem, hanem sokat is nevettek, és előszeretettel tették ezt zajosan. Nem tudom, miért, de amikor évek múlva felidéztem őket, az futott át a fejemen, hogy biztosan texasiak voltak, mintha csak a texasiak lehetnének lármásak, kedélyesek és enyhén bárdolatlanok, mint akiknek a világon semmiféle gondjuk-bajuk nincs.

Nem hiszem, hogy akkoriban sokat tudtam Amerikáról, arról, hogy mit képvisel, vagy hogy milyen a kapcsolata az országgal, ahol élek. Fölöttébb kevés információm volt zsenge koromban, és később, amikor Mamaián, egy tengerparti napozóban kaptam ajándékba egy amerikaitól egy kulcstartót, amelyen az állt, hogy VOA, azaz Voice of America, és amiről apukám azt mondta, hogy egy Romániában betiltott amerikai rádióadó, azt hiszem, még akkor sem volt teljesen világos számomra, miért is volt betiltva, és nekem miért kell rejtegetnem azt a kulcstartót. Mindezzel együtt azonban két dolgot biztosra tudtam Amerikáról, mégpedig azt, hogy nagyon nagy és gazdag ország.

Akkortájt már lassan, de biztosan introvertálttá váltam, ezért nem úgy rémlik, hogy igazán kapcsolatba léptem volna a két vendégünkkel. Nem beszéltem valami jól angolul, tulajdonképpen alig motyogtam pár szót elvétve, és nem voltam képes összefüggően kifejezni magam ilyeneknél hosszabb mondatokban: „How do you do / my name is / I’m glad to meet you / I am 10 years old / yes, I am fine / thank you very much”. Még ha tudtam volna is ennél többet, most is úgy érzem, hogy nem sokat tátottam volna ki a szájam, mert feszélyezett nem annyira a szóbőségük, a jókedélyzuhatag, amely minden szavukkal áradt belőlük, hanem főként az egész lényükből kiáramló magabiztosság – igaz, nem volt nehéz áramoltatniuk ezt három nyomorult társaságában, akik az észak-koreai után a második legsötétebb kommunizmusban éltek –, de ennek ellenére, vagy éppen emiatt, mindent elborított és mindenből átviláglott, amit mondtak és tettek, mintha valaki felügyelné szavaikat, gesztusaikat és viselkedésmódjukat, és ha azt észlelné, hogy akár egy pillanatra is eltérnek a megszabott magatartástól, keményen megbüntetné őket. Azt hiszem, mindhárman zavarban voltunk aznap este, apukámat is beleértve, aki közülünk a legtöbbet beszélt velük (jól tudott angolul, az egyetemen tanulta meg, bár később franciatanár lett belőle), és egyáltalán nem tűnt feszélyezettnek vagy gátlásosnak, pedig valószínűleg az volt, mert emlékszem, hogy lassan beszélt, ahogyan egyébként nem szokott, de az is lehet, hogy esetében a zavartságnak nem volt köze az amerikaiakhoz, hanem az aggodalmához, hogy valaki besúghatja a Szekuritáténál, amiért idegeneket hozott a lakásba anélkül, hogy ezt előzetesen bejelentse vagy engedélyt kérjen hozzá. Anyukámról szinte semmit nem tudok felidézni abból az estéből, ő amúgy is eléggé hallgatag volt, nem kellett ehhez zavarba jönnie, úgy emlékszem, mintha nem is lett volna jelen, pedig hát ő szolgálta fel a vacsorát, és minden bizonnyal ő is készítette el, talán nagymamám segítségével, és most jövök rá arra, hogy a meghívás is biztosan néhány nappal korábbi volt, másképpen az ételeket nem sikerült volna elkészíteni annyira aprólékosan, mindezzel együtt a jelenlétük nálunk továbbra is rögtönzésszerűnek tűnik az emlékeimben, mintha az erre vonatkozó döntés csupán néhány perccel azelőtt született volna meg, hogy bekopogtak hozzánk.

Már nem jut eszembe, hogy miről beszélgettek az asztal körül, és mennyit tartott az egész. Annyit tudok, hogy egyszer csak apukám azt mondta: Jim szeretné megnézni a szobámat, menjek vele, mutassam meg. „Persze”, feleltem, bár nem volt nagy kedvem ehhez. „Na, hagyd”, dünnyögtem magamban aztán, „megmutatod neki a bélyeggyűjteményed, a rágógumikkal kapott meglepetésmatricákat, a kínai kisautóidat, valahogy megoldod”. „This is my room”, mondtam az amerikainak, amikor beléptünk a kuckóm ajtaján. „Sit down here”, tettem hozzá, az ágyra mutatva. „You like stamps?” „Sure”, válaszolta. „I show you”, mondtam, és előkerestem a négy bélyegalbumot. „I have coins too”, figyelmeztettem, bár aztán végül az érméimből nem rögtönöztem kiállítást neki. Valahányszor lapoztam egyet-egyet az albumokban, az amerikai a meglepődés és az elragadtatás változatos hangjait hallatta, „wow”, mondogatta, aztán azt, hogy „amazing” vagy „very nice”, illetve még valamit, amit úgy hallottam, hogy „osszöm”, és töprengtem, miről mondja biztatóan, hogy osszam; mindenesetre ezeket a hangokat és szavakat megismételte akkor is, amikor felvonultattam előtte a kínai kisautóimat, amelyeket a ruhásszekrényem egyik polcán tartottam. Nagyon büszke voltam rájuk, és boldoggá tett, hogy még egy amerikai, egy világjárt, tehetős ember is elismerően szemléli a gyűjteményem. Éppen ezért tűnt különösnek, sőt, teljesen érthetetlennek számomra az, amit tett, mielőtt elhagyta a szobámat: kivett egy dobozkát a zakója zsebéből, és a kezembe nyomta. „This is for you”, mondta, „for your collection”, és széles mosolya előtárta, ki tudja, már hányadszor, tökéletesen rendezett, hófehér fogsorát. „A gyűjteményedbe”, fordította le apukám, aki valószínűleg megsúgta neki, milyen ajándékot szeretnék kapni. Figyelmesen szemügyre vettem a dobozt, és valóban, egyik oldalán átlátszó volt, ki lehetett venni a belsejéből valamit, ami kisautóra hasonlított. „Kiveheted a dobozból, megnézheted jobban”, erősködött apukám a vendégeink iránti udvariasságból. Egyáltalán nem voltam kíváncsi a jelentéktelen játékszerre, ami a dobozban lapult, de engedelmeskedtem. Amellett, hogy kicsi, műanyagból is van, döbbentem rá. És még csak nem is ír semmit rajta, mint például Ford vagy Chevrolet. Akárhogyan forgattam, össze sem lehetett hasonlítani a kínai játékautóimmal, mert azok nagyok, fényesek és súlyosak, arról nem is beszélve, hogy motorhangot adnak ki, amikor megforgatom a kereküket. Elismerő mosolyt erőltettem az arcomra, de eléggé gyengére sikerült. Valószínűleg az amerikai is észrevette, hogy valami nem stimmel, mert arról érdeklődött apukámtól, hogy „something is wrong?”, ő pedig felém fordult: „Van valami gond az autócskával?” „Igen”, feleltem határozottan. „És micsoda?”, így ő. „Nem tetszik”, válaszoltam őszintén, ahogy a gyermekek szoktak. „Ezt nem fordíthatom le neki”, mondta apukám. „Kicsi és műanyag”, folytattam, mintha nem is hallottam volna a szavait. Apukám zavartan mosolygott, és mondott az amerikainak valamit, amit nem értettem. „OK”, mondta ő, de én a szavába vágtam. „Nem is értem, hogy jöhet egy ilyen kicsi autó egy olyan nagy országból. Mondd el neki!” Pár perc alatt egyértelműen ellenségessé váltam, mintha óriási igazságtalanság ért volna, és ez senkit sem érdekelne rajtam kívül. „OK, I get it”, szólalt meg az amerikai, és mosolygott, miután apukám kötélnek állt, és lefordította, amiket mondtam. „But you see, that’s not American. To tell you the truth, I bought it from here. From the store in the hotel. But if you want an American car, a truly American model car, I’m going to send you one when i get home. What do you say about that?” Apukám kínos türelemmel fordította le szóról szóra mindazt, amit az amerikai mondott. Felragyogott a szemem. Egy igazi amerikai játékautó, hát hogyne! „I say yes”, mondtam, „de nagy legyen”, emeltem a tétet azonnal, bár nem hiszem, hogy apukám ezt is tolmácsolta a vendégünknek. Lesz egy amerikai játékautóm, „az ottaniak tuti, hogy nagyok”, töprengtem, és már el is képzeltem, ahogyan beáll a kínaiak sorába, és elhomályosítja azokat. Aztán elköszöntünk a vendégektől, apukám kikísérte őket a lépcsőházba, én pedig anyukámmal a lakásban maradtam, erőteljesen csillogó szemmel.

Sokat gondolkodtam, milyen lesz az a nap, amikor megkapom az amerikai autót. Milyen szép is lesz az! Nem tudom, miért, de úgy képzeltem el, hogy piros és fényes lesz, hogy apukám hozza el nekem, belép vele a szobámba, egyszerre titokzatos és elragadtatott arckifejezéssel, és átnyújtja nekem szinte ünnepélyesen, miközben azt mondja: „íme, mit kaptál Jimtől”. Nem felejtettem el a nevét, apukám megmondta a feleségéét is, de mivel a nőtől nem kellett kapnom semmit, miért is jegyeztem volna meg, hogy hívják?

Teltek a napok, aztán a hetek, majd a hónapok, és a játékautó továbbra sem érkezett meg. Egy idő után elkezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is kézhez kaphatom, aztán meg is feledkeztem róla. És ha most bárki úgy gondolná, hogy azt mondom: „ekkor viszont arra ébredtem, hogy csomag jött a postán, benne pedig ott volt a piros, fényes, nagy játékautó, pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem”, hát tévedni fog, mert mindmáig nem jutott el hozzám, és soha nem fogom megtudni, ki a hibás ezért, Jim-e, mert nem küldte el, vagy éppen egy vámos, aki eltulajdonította a kisfiának. Viszont megmaradt nekem az amerikai által a shopból vásárolt kisautó, ahogyan akkoriban a szállodák halljában lévő boltokat nevezték, amelyekben csak valutával lehetett vásárolni, szóval az az autócska, amely kezdetben egy fabatkát sem ért nekem, de amelyre később elkezdtem más szemmel nézni. Igaz, hogy kicsi volt és műanyagből készítették, de nem fércmunkával, hiszen amikor nagyítóval kezdtem tanulmányozni, naponta felfedeztem rajta valami új, váratlan, lenyűgöző részletet. Ha figyelmesen szemléltem, a gumiabroncsain kivehető volt egy felirat, valószínűleg márkanév, a hátsó felén, a csomagtartón egy másik, a motorháztetőn ott volt a jelvény, a belsejében pedig bizonyos napokon egy családot láthattam, férfi és nő az első üléseken, illetve kutya mögöttük, kimérten elnyújtózva egy pokrócon. Lassacskán elhitettem magammal, hogy Amerikában gyártották, Jim pedig a repülőtéren vásárolta meg (mi is a neve annak a nagynak, ami van nekik, JFK?), közvetlenül a felszállás előtt, valahogyan megérezve, hogy egy romániai fiú fogja majd becsülni ezt a kisautót a valódi értékén. Időközben az angoltudásom is jócskán fejlődött, így igazi párbeszédet szőttem magamban az amerikaival. Több változatban is ráadásul, bár nagyjából mindegyikben ugyanazt mondtam neki, hogy az autócska „small and made of plastic and I don’t like it”, amire ő magabiztosságának teljében így replikázott: „That may be, son, that may be, but it’s American, God dammit, it’s 100% American!” A szavai pedig lelkesedéssel és büszkeséggel töltöttek el, hiszen volt egy autóm, kicsi ugyan, de amerikai, onnan származott, a tengerentúlról, a korlátlan lehetőségek és szabadságjogok hazájában gyártották, és valahányszor megérintettem azt a kezdetben kiállhatatlannak tűnő műanyagot, lényegében Amerikának egy darabját tapintottam meg! És semmi nem volt felemelőbb és fantasztikusabb és reménykeltőbb és a jövő iránti bizakodást éltetőbb, mint megérinteni egy darab Amerikát. Ezt hittem én akkoriban.

Florin Irimia (1976, Jászvásár/Iași): író, műfordító, egyetemi adjunktus. Első kötetét (Defekt, regény, 2011) 2013-ban, az Elsőkönyvesek Fesztiválján a franciaországi Chambéry-ben díjazták. További könyvei: O fereastră întunecată (Sötétlő ablak, regény, 2012), Câteva lucruri despre tine (Néhány dolog rólad, regény, 2014), Misterul mașinuțelor chinezești și alte povestiri (A kínai kisautók rejtélye és más történetek, regény, 2017), Bărbatul din spatele ceții (A férfi a köd mögül, regény, 2021). Itt olvasható írása legutóbbi könyvének egyik fejezete.

‍