.svg)
Október 3-án este hat órától az Erdélyi Múzeum-Egyesület emeleti termében Papp Ágnes Klára, a Károli Gáspár Református Egyetem intézetvezetője tartott előadást Weöres költészetének azon vonulatáról, amely az álomszerűséggel, az álom sajátos manifesztációjával kerül szoros kapcsolatba.
Papp az álomszerűség témájához épp a szokatlan irányból közelített: Weöres „újholdas” líráját elsősorban az elszemélytelenedéshez, a dezantropomorfizációhoz társította, ugyanakkor hozzátette, hogy nem csak ez mondható el róla, hiszen lírájára jellemző az átváltozás, a metamorfózis is (pl. A galagonya c. vers). Az elszemélytelenedés először a tudat elvesztésében, majd az én elvesztésében nyilvánul meg Weöresnél, és ez az én-elvesztés adja tudtunkra, hogy az ember csupán része saját létezésének. A költő szerint a költészet nem magánbeszéd, az álmot arra használja fel, hogy magából az álomból próbál meg beszélni.
A Weöres-kutatás részét képezi az is, hogy magukban a versekben nem szerepel az álom szó, az álomversek éppen azzal kísérleteznek, hogy ezt a személytelen állapotot szólaltassák meg, ugyanakkor nem kívülről írják le azt. Az Ars poetica című szövegben – melyet kivetítve olvashattunk –, nem az egyéniséget, hanem a létet magát kell hagyni megszólalni a versben. A létezés maga előbbrevaló dolog, mint a létező – Weöres költészete ebből a szempontból erősen kötődik az egzisztencializmushoz.
1944-ben a Medúza című kötetében az álom térként jelenik meg legelőször, például a Harmadik szimfóniában és az Atlantisz című szövegekben. Az álom aztán cselekvéssé alakul át, igésedik: áramlássá, hullámzássá, tánccá vedlik (pl. Ötödik és Hatodik szimfónia). A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején tovább folytatja a kísérletezést, az álmot kombinatorikus hangzásként adja vissza, mintha meg akarná szüntetni a jelentést. Az életmű ezen szakaszán lehet a legkevésbé beazonosítani az álom-létet, látomásszerűséget.
Később visszatér a személyességhez, egyes szám első személyű lírát művel, radikális gondolatisága például az ébredés halállal való azonosításában, az életnek az álommal való összesűrítésében nyilvánul meg. A személyesség azonban nem az egyéniség felmutatása, hanem annak visszavonása, ez az alulretorizáltságban is tetten érhető.
Papp a Harmadik és a Hatodik szimfónia című vers álompoétikáját tárta fel részletesebben. Az elsőben a táj, a tér lesz a versszubjektum, „rányílik a szemünk az álomra” – nem egy külső tudat, hanem az álom szempontja válik mérvadóvá. A második az „állandó a változóban”, a „belső végtelen” markáns poétikai szervezőelvét használja fel, itt már az képzi kérdés tárgyát, hogy miképp lesz a térből mozgás. Az időfelfogás ebben az, hogy az álom magát a létet jelenti, amelyben énünket vesztjük el. Figyelemre méltó Weöres lírai megszólalásában a tér–mozgás dinamikája (vö. a tánc, amely önmagát lejti). Papp itt a következő példákra hivatkozott: „mozdulatlanul akarok táncolni” (Két zsoltár), „a nem-változás ágyában mozdul világos és sötét” (Hatodik szimfónia: Teremtés), illetve „lábai mozdulatlanok s gyorsak, mint évszakok sora” (Lebegés a határtalanban).
