Az álom, avagy a tollbamondások

Jacques Thiébeauld-nak

Első dolgom ma reggel, hogy kijavítsam az előző napi harminckilenc tollbamondást. Harminckilenc bosszúság! Emellett nehéz pályázati anyagot készítek elő. Géraldine Justet, a takarítónő, aki hetenként háromszor jön felsöpörni az osztálytermet és kivinni a papírkosarat, ott sürgölődik az asztalomnál, pedig ez nem is a szokásos munkanapja. Mindig gondosan elkerülöm. Mit akar ilyen korán reggel? Még nyolc óra sincs. Nem merek neki kérdéseket feltenni. A nő bánatos arca és az, hogy valami másra vágyhat, mint ez a munka, megrémít. Fiatal és csinos, de ez engem tökéletesen hidegen hagy. Borzasztóan nagy szükségem van az önfegyelemre, és ismétlem, egy ifjúsági és sportfelügyelői pályázatra készülök.

Az én koromban már eldicsekedhetek vele, hogy soha nem beszéltem egyetlen nőnek sem szerelemről. Őszintén be kell ismernem, hogy erre nem is vágyott egyetlen nő sem. De a Géraldine Justet-eset komoly problémát okoz nekem. Miért őrizkedtem oly sokáig a szebbik nemtől, ha most hirtelen fenyegetve érzem magam e nő által? Aki ráadásul egy egyszerű takarítónő? Vajon azt reméltem, hogy tanítói rangom megóv majd a közeledési kísérleteitől? Mielőtt Géraldine Justet-t veszélynek tekintettem volna, nem leltem-e gondolatban örömömet benne hónapokon keresztül? Hogy történhetett, hogy valamiféle kapcsolat szövődött az említett hölgy és én köztem, miközben, mint mondják, már nem első ifjúságomat élem? Természetesen semmi sem történt Géraldine Justet ésköztem, de úgy érzem, a nő állandóan les. Meg kellene próbálnom megfejteni tekintetének jelentését? Ezért fizetnek az iskolában? Minden férfira így néz, vagy kivételt tesz a javamra? Ha ez utóbbi feltételezés igazolódna be, hogyan tudnék elmenekülni, hiszen a munkám arra kényszerít, hogy rendszeresen bejárjak az iskolába? Egyszerűen csak szeretnék innen elmenni? Ha a helyzet súlyosabbá válna, szólnom kell-e róla az igazgatónak? Az is lehet, hogy csak képzelődöm: Géraldine Justet-nek semmilyen szándéka nincs velem kapcsolatban. Csupán fiatalos energiájától, nagyfokú vitalitásától, melyeknek rendszeresen szabad folyást enged az osztályteremben, elvesztettem a hidegvéremet. Lehetséges? Teljességgel. Ebben az esetben én lennék a bűnös. Igen, én! Ne essünk tévedésbe. Tudom, mi a dolgom. Tudom, mivel tartozom az iskolának, és nem hiszem, hogy egyetlenegyszer is vétettem volna ellene. Meg kell várnom, hogy történjen valami, hogy méltányosan meg tudjam ítélni a helyzetet. Mivel veszélyre gyanakszom, úgy döntök, mostantól elfordítom a szememet Géraldine Justet-ről. Innentől kezdve többé nincs helye, hogy gyötrődjem miatta. Géral­dine Justet végezze a takarítást, én pedig a magam részéről javítom a harminckilenc tollbamondást.

De a dolgok nem ilyen egyszerűek. Ha azok lennének, először is, vajon vettem volna-e a fáradságot, hogy erről beszéljek, miközben ott tornyosul előttem a harminckilenc füzetből álló halom? Beismerem, valami belső nyugtalanság, üldözöttségérzet arra ösztönöz, hogy veszélyhelyzetet teremtsek. Ki javasolhatta ennek a nőnek, hogy rám tegye a kezét? Szüksége van-e egyébként tanácsra és tanácsadóra? Mit jelenthet egy tanács e rettenthetetlen, a padsorok között izzó lávaként hömpölygő testű nőnek? Nem az-e az igazság, hogy ez a test uralkodik az osztályterem nyomasztó szürkesége felett? Nem igaz-e, hogy ezzel a füzethalommal próbálok védekezni a kísértés ellen? Milyen erős, milyen veszélyes lehet egy ilyen eleven takarítónő! Nem igaz-e, hogy kevesebbnek érzem magam, mint a por és a papírdarabok, melyekkel Géraldine Justet erős marka kegyetlenül elbánik? Ebben az esetben nyilvánvalóan el kell fogadnom, hogy testi és lelki erőm vészesen fogyatkozik. Nem tagadok semmit mindabból, amit a szememre vethetnének. Ez a nő tölti be egész elmémet.

Csak nehogy most abban reménykedjen, hogy őt nézem! Minden lelkierőmre szükségem van ehhez a füzethalomhoz itt előttem. Olyan munka ez, aminek csak azzal a feltétellel van értelme, hogy egyszer s mindenkorra végzek vele. De holnap, szerdán újabb tollbamondás lesz, és elkerülhetetlen, hogy újabb javításra váró hibák legyenek. Ezek a hivatásom kellemetlenségei. „Ki az, aki soha nem hibázik?” – kérdi tekintetével Géraldine Justet. Én azonnal lesütöm a szemem, és teljes erővel nekilátok az első tollbamondásnak. Olvasom:

Virágzó fák

Az öreg cseresznyefák mind ugyanazon a héten borultak virágba, amikor a mandulafák és a körtefák kivirágzottak. A körtefák virágai csomókban nyíltak, a mandulafák virágai csillag formában, a cseresznyefák…

Borzasztó nehezen tudok koncentrálni. Géraldine Justet épp egy rongyot ráz az asztalom közelében, és állandóan engem figyel. Ez végül elviselhetetlenné válik.

– Az ördögbe is! – mondom a nőnek. – Kérem, ne rázza már olyan erősen azt a rongyot! Miért jött ma reggel ilyen korán?

Rosszul tettem, hogy elsőnek szólaltam meg. Hiba volt. De nem tudom tovább elviselni ezt a kétértelmű helyzetet. Már túlságosan régóta szenvedek ennek a nőnek a viselkedésétől: köztünk szólva valaminek el kell kezdődnie.

Géraldine Justet-nek szép, kissé rekedtes hangja van, hanghordozása lassú. Gyűlölöm ezt a hangot. Megzavarja az olyan félművelt férfiak érzékenységének bizonyos rendjét, mint amilyen én is vagyok. Szerencsére biztos vagyok magamban, de egyáltalán nem vagyok biztos Géraldine Justet-ben. Portói borba mártott holdszínű szemét az enyémbe mélyeszti, s mély hangja olyan tragikusan hangzik, amit oda nem illőnek vélek:

– Ha elmondanám önnek, uram, hinne nekem?

– Mit hinnék? – kérdezem összeszorított ajakkal.

És olvasom:

…Az erdei cseresznyefák, melyeket átültettek a…

– Azt álmodtam az éjjel, hogy meghalt – feleli Géraldine Justet. – Mellkasig meztelen volt, és a füle véres. Közeledtem magához, hogy segítsek, de maga azt kiáltotta: „Ne érjen hozzám! Egy kés van a sebben!”

– Ostobaság – mondom, és tovább olvasok:

…olyan közel egymáshoz, hogy nem látszott az ág több…

– A kést – folytatja Géraldine Justet – nem láttam, de azt úgy láttam, ahogy magát most, hogy mindjárt meg fog halni. Eldicsekedhet vele, uram, hogy hatalmas rettegést okozott nekem…

És egyik kezét félelmet színlelve a szája elé kapja. Gondolhatják, hogy nem dőlök be ennek. Géraldine kígyózó mozgással egy lépést tesz az asztalom felé. Biztos, hogy nem hal bele a rettegésbe. Erős, és olyan magabiztos, mint az az építész, akinek a fejében már megvan az épület terve, én pedig olyan gyengének érzem magam, akár egy gyerek.

– Elég – mondom, visszatérve a tollbamondáshoz –, látja, hogy dolgozom.

…olyan közel egymáshoz, hogy nem látszott az ág több helyen. Minden fán minden irányban kihajtottak orsó alakzatot öltve a virágok.

René Bazin

Na, egy készen van. Öt hiba!

– Várjon! – kiált fel Géraldine Justet. – Még nem fejeztem be az álmomat. Meg akartam nézni, mi okozta a sebet, de abban a pillanatban, amikor meg akartam érinteni, maga akkorát ugrott, hogy felébredtem…

Nem törődöm vele. Már egy újabb tollbamondást javítok.

Az öreg cseresznyefák mind ugyanazon a héten borultak virágba, amikor a mandulafák és a…

Hallom a hangját:

– Azonnal megnéztem az időt az ébresztőórán. Reggel hat óra volt. Érti, hat óra! Kérem, uram, higgye el…

…A húsos ágak körül havas párták ezrei hópelyhekként reszkettek vékony szárukon, oly közel egymáshoz…

– …és már nem tudtam elaludni. Rettegtem.

– Nos – mondom, anélkül, hogy tekintetemet levettem volna a tollbamondásról –, látja, nem haltam meg.

És tovább olvasom, a végéig:

…Minden fán minden irányban kihajtottak orsó alakzatot öltve a virágok.

René Bazin

– Legyen óvatos – mondja –, annyi minden történik azután, hogy álmunkban figyelmeztettek bennünket…

– Túl sok munkám van az álmodozáshoz – mondom –, ne foglalkozzon velem.

És nekiesek egy újabb tollbamondásnak:

Virágzó fák

Az öreg cseresznyefák mind ugyanazon a héten borultak virágba, amikor a…

Hallom Géraldine Justet hangját:

– Ha látta volna magát abban az állapotban, bizonyára félt volna…

…Az erdei cseresznyefák, melyeket átültettek a…

– Persze – mondom, hogy lezárjam a társalgást.

Félek, hogy nem fogom befejezni a javítást órakezdetre. Folytatom az olvasást:

…A húsos ágak körül havas párták ezrei…

A nő mosolyog, boldogan, hogy életben vagyok, és a tollbamondások javításával foglalkozom. Kéznyújtásnyira vagyok tőle. Hirtelen rosszul érzem magam, nevetségesen reszketek. De az akaratom töretlen. Gyenge hangon, de méltósággal jelentem ki:

– Ma reggel jobb dolgom is van annál, mint hogy butaságokat hallgassak, higgye el.

És egyhuzamban végigolvasom:

…minden irányban kihajtottak orsó alakzatot öltve a virágok.

René Bazin

Megint eggyel több! Kilenc hibát vétett a szamár!

Géraldine Justet nem sértődött meg a megjegyzésemtől. Ellenkezőleg. Gátlástalan tekintete, melyben egyszerre van jelen valami démoni és valami különösen vonzó csillogás, egy pillanatra sem hagyja el arcomat. Ledér nőszemély! Ránézek az órámra: nyolc óra tíz perc. Még csak néhány tollbamondást javítottam ki. Meg se merem számolni. Ebben a tempóban nem fogom befejezni becsengetésre. Gyorsan kinyitok egy újabb füzetet.

Virágzó fák

Az öreg cseresznyefák mind ugyanazon a héten borultak virágba, amikor a…

Hallom a hangját:

– Amint megittam a kávémat, felöltöztem, hogy tudakozódjak ön felől. Muszáj volt, nyugtalan voltam.

…melyeket átültettek a lapályra…

– Igazán? – kérdem, anélkül, hogy felemeltem volna a fejem a füzetről.

…A húsos ágak körül havas párták ezrei…

– Mindent otthagytam, hogy minél előbb ideérjek. Futottam!

Szemtelenül mosolyog, miközben felidézi gondolatait. Gúnyolódik valakin vagy valamin. Arcom vérbe borul. Mégis tovább olvasom:

…oly közel egymáshoz, hogy nem látszott…

Na tessék, benne hagyom a hibákat. És ha a tanfelügyelő majd az orrom alá dörgöli? Ez a nő, köztünk szólva, kikapós asszony, feslett, szemérmetlen nőszemély. És miközben olyan mereven tartom magam, akár egy szobor, szívem hevesen ver. Mégis tovább olvasok, lassabban:

… az ág több helyen. Minden fán…

Géraldine Justet úgy les, akár egy vadállat. Nem érzem úgy, hogy képes lennék küzdeni. Vajon sejti? Bizonyára. Van ideje eldönteni, hogyan viselkedjen…

…minden irányban kihajtottak orsó alakzatot öltve a virágok.

René Bazin

Na még egy! Vajon Géraldine Justet nem fog némi szánalmat érezni irántam? A legcsekélyebbet sem. Hangja hirtelen veszélyérzetet kelt bennem abban a pillanatban, amikor egy újabb tollbamondásnak esek neki:

Virágzó fák

– Beteg? Olyan sápadt, Morvan úr…

…ugyanazon a héten borultak virágba, amikor a mandulafák és a körtefák…

– Jól vagyok – mondom –, jól vagyok.

…az erdei cseresznyefák…

– Egy ideje nem néz ki jól.

Mit felelhetnék egy ilyen gonosz asszonynak? Felháborító! Mindjárt eléri a célját. Mert nagyon jól tudom, mi történt. El is tudom önöknek magyarázni: reggel hat órakor Géraldine Justet rólam álmodott, rendben van. Meztelenül jelentem meg neki, ez is igaz. De a dolgok kevésbé mutatkoztak tragikusnak, mint ahogy ő állította. Sokkal kevésbé. Pontosan olyan fegyvertelen voltam ellene, mint amilyen kiszolgáltatott most a tollbamondásoknak. Olvasom:

…oly közel egymáshoz, hogy nem látszott…

Gondolataim összezavarodnak, ám egyszer csak megjelenik elmémben a kés, amit említett. Miért nem egy könyvről beszélt inkább? Vagy egy lexikonról? Miért egy késről? Tudom, hogy Géral­dine Justet semmit nem bíz a véletlenre. Naná, hogy azt akarja nekem mondani: „Vigyázz magadra, öregem, én a tettek embere vagyok. Én nem tollbamondásokat javítgatok! Abban rejlik az erőm, hogy meghajlásra kényszerítelek. Talán tízszer vagy százszor műveltebb vagy nálam, de a kés puszta gondolata engedelmességre fog bírni.”

…orsó alakzatot öltve a virágok.

René Bazin

Nos, megint kész egy, de a hangulatom csapnivaló. Hat hiba! Most lehetek aztán igazán sápadt. Senki nincs az udvaron, és én itt vagyok, e nő kényének-kedvének kiszolgáltatva. Mintha megvadult volna a világ. Újabb tollbamondást kezdek javítani, de teljes bennem a zűrzavar.

Virágzó fák

Az öreg cseresznyefák mind ugyanazon a héten…

Mindegyik tanítványom, eddig kivétel nélkül mindegyik „cseresnyéskertet” írt! Fel vagyok háborodva.

És éppen abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy Géraldine Justet talán mindjárt elkapja a fejemet, hogy undorító módon magához húzza, a düh, a felháborodás segít leküzdeni a gyávaság okozta kábulatot.

– Asszonyom – mondom panaszos hangon –, tudja meg, hogy én soha nem álmodom. Egész nap dolgozom, nézze ezt a halom füzetet, ezt még becsengetés előtt ki kell javítanom, és egy tanfelügyelő érkezését is várom…

A nő nevet. Ez az a nevetés, amit nem tudok elviselni. Bármit, csak ezt a kegyetlen nevetést nem, amikor az ellenfél hirtelen totálisan megváltoztatja a taktikáját. Szerencsére a segítségemre siet valami – épp az, ami az én mesterségemben a legrémesebb, legkínosabb –, a tollbamondások most olyanok számomra, mint a szikla, amibe belekapaszkodhatok. Olvasom:

…fehér orsó alakban. A húsos ágak körül…

És dühösen áthúzom piros golyóstollammal a helyesírási hibákat, rettenetes felkiáltójeleket teszek. Géraldine Justet keze, ami ördögibb és…

…vékony szárukon, oly közel egymáshoz…

ádázabb, mint a boszorkány seprűje, lassan simogat azon a helyen, ahol álmában a sebet látta.

…az ág több helyen…

Lágyéktájon, jobb oldalon. Hogy kényszerítsem rá ezt a nőt, hogy hagyja abba a mesterkedéseit? Tovább olvasok:

…minden fa…

A lelkem megsemmisült, akaratom megtört, lábaim elgyengültek, és hangom sincs, hogy segítséget hívjak és kiabáljak.

…orsó alakzatot öltve a virágok.

René Bazin

Mennyi hiba, amelyekbe reménytelenül kapaszkodom, miközben a szemérmetlen nő kéjesen simogat. Kilenc hiba!

– Hagyd már azokat a füzeteket! – mondja.

Azt már nem. Nem, soha! Csak hogy szembeszálljak Géraldine Justet-vel, egy újabb tollbamondáshoz fogok. Broussard Henriéhoz, a legjobb tanítványoméhoz.

Virágzó fák

Lelkemre a veszteség és halál érzete nehezedik. Megsemmisültem. A sorok őrülten táncolnak a szemem előtt. Mindjárt üvölteni fogok. Önkívületi állapotban vagyok, de keményen kitartok. Tovább olvasok:

…ugyanazon a héten borultak virágba, amikor a mandulafák…

Most csiklandoz. Mindjárt kiabálni fogok. Nem, az ajkamba harapok. Mire lenne jó kiabálni! Egyrészt bosszantana, ha valaki meghallaná. Másrészt azt a benyomást kelteném Géraldine Justet-ben, hogy létezik, és én érdeklődöm iránta. Sikerül elolvasnom:

…az erdei cseresznyefák, melyeket átültettek a…

Olvasom, végigolvasom a tavaszról szóló borzalmas tollbamondást. Hiszen tavasz van, és Géraldine Justet ezt megfizetteti velem.

…havas párták ezrei…

Mennyi hiba! És én áthúzom, pirossal áthúzom őket a tollbamondásban, miközben a másik, a méhkirálynő, az ájtatos manó, a takarítónő, aki passzivitásom (munkám) láttán egyre merészebbé válik, tovább tapogatja lassan, kéjesen a lágyékomat. Most már képtelen vagyok tisztességesen kijavítani ezt a tollbamondást. Ugyanakkor arra is képtelen vagyok, hogy védekezzek. El kell fogadnom a pusztításnak ezt a lassú és hosszú dühöngését. Megadok Géraldine Justet-nek mindent, amit csak kíván. Mi mást tehetnék? A tüdőm görcsösen erőlködik, hogy levegőhöz jusson. Találomra kiválasztok néhány szót a tollbamondás soraiból:

…oly közel egymáshoz… az ág több helyen…

Gondolhatják, hogy lassan kívülről tudom a tollbamondás szövegét. A nő arca felismerhetetlen, kemény, ellentmondást nem tűrő, ádáz; itt zihál mellettem. Micsoda borzalom! Soha, soha többé nem veszek részt az ifjúsági és sportfelügyelői pályázaton! És hirtelen olyan felháborodást, akkora igazságtalanságot és fájdalmat érzek, hogy egy kiáltást hallatva felébredek. Álom volt hát! Sietve az ébresztőórára nézek. Reggel hat óra. Különös! Pontosan annyi idő van, mint amikor álmomban Géraldine Justet állítása szerint felébredt. Ideje felkelnem, hogy felkészüljek a pályázatra, és kijavítsam azt a harminckilenc tollbamondást, ami az osztályteremben vár az asztalomon. Tegnap este, mielőtt eljöttem az iskolából, sokáig haboztam a füzethalom felett. És az a munka, amit ostobán másnapra halasztottam, éjszaka belopódzott az elmémbe.

Már teljesen éber vagyok. Határozott és energikus ember kinézetét öltve indulok az iskolába. Nincs még nyolc óra, de tudom, hogy harminckilenc füzet vár az asztalomon. Harminckilenc bosszúság! Szerencsére jó módszerem van a tollbamondások javítására: először kiszűröm a teljes szövegben levő hibákat, majd összefoglalom a margón. De jól teszem, ha nem kapkodom el a dolgot, mivel jelezték, hogy a tanfelügyelő a kerületben van. Üres folyosókon megyek keresztül, felmegyek egy lépcsőn, és látom az osztálytermet, az ajtón a nevemmel: „M. MORVAN – 5. osztály”. Kinyitom az ajtót, és… döbbenet! Géraldine Justet-t látom, amint egy rongyot ráz a tábla mellett.

Elnézést kérek az olvasótól, valóban ő az! Ott van az asztalom, és rajta a halomba rakott harminckilenc füzet. Semmit nem én találok ki. Mégis különös, hogy ilyen korán jött, nem ez lehet élete legszebb napja. Nem merek neki kérdéseket feltenni. Szememben éjszakai álommaradványaimmal meghajtom a fejem, és lágyan ejtem ki (miközben a szívem hevesen ver):

– Jó napot, asszonyom.

Ő válaszol:

– Jó napot, uram.

És ennél tovább nem jutottunk. Ennyi lesz egész életünkben. A szemem sarkából figyelem Géraldine Justet-t. Milyen sápadt! Beteg vajon? Mondjam meg neki, hogy rosszul néz ki? Kérdezzem meg, hogy töltötte az éjszakát? Nem, nincs hozzá bátorságom. Az én koromban elmondhatom, hogy soha nem beszéltem szerelemről egy nőnek. Hirtelen rosszul érzem magam, nevetségesen reszketek. Az akaratom mégsem törik meg. És az siet a segítségemre, ami az én mesterségemben a legszörnyűbb, legkellemetlenebb: a tollbamondások olyanok, mint a szikla, amibe belekapaszkodhatok. Az első tollbamondás fölé hajolok.

Virágzó fák

Az öreg cseresznyefák mind ugyanazon a héten borultak virágba, amikor a mandulafák…

Borzasztó nehezen tudok koncentrálni. Ha odamennék a nőhöz és azt mondanám neki: „Hiszi vagy sem, éjjel magáról álmodtam… Teste a melléig fedetlen volt, és véres volt a füle. Rettenetesen megijesztett stb. stb.” De beérem az olvasással:

…a körtefák virágai csomókban nyíltak, a mandulafák virágai csillag formában, a cseresznyefák…

Mennyi hiba! Táncolnak a sorok a szemem előtt. Géraldine Justet kígyózó mozdulatokkal halad el közvetlenül az asztalom mellett, hogy az ablakban kirázza a rongyot. Erős, és olyan magabiztos, mint az az építész, akinek a fejében már megvan az épület terve, én pedig olyan gyengének érzem magam, akár egy gyerek.

…minden irányban kihajtottak orsó alakzatot öltve a virágok.

René Bazin

Juhé, az első tollbamondás kijavítva! Öt hibát vétett a szamár. Pont mint álmomban! Hegyezem a fülem a zajra, amit a seprű kelt a parkettán. Csendes, halk zaj. Hallgatom, hogy ver a szívem. A seprű nesze és a szívem dobogása! Ez a veszélyes és gyönyörű pillanat maga a valóság. Már nem álom. A bizonyíték, hogy nekiállok a második tollbamondásnak.

Virágzó fák

Az öreg cseresznyefák mind ugyanazon a héten borultak virágba, amikor…

Természetesen „cseresnyéskertet” írt a mihaszna. Mint álmomban. Pontosan úgy, ahogy álmomban. Pirossal áthúzom, hát persze! Félelmemben, hogy Géraldine Justet tekintetével találkozom, igyekszem a füzet fölé hajolni. Olvasom:

…a húsos ágak körül…

Talán az lenne a könnyű és szerencsés megoldás, ha felállnék és beszélnék ezzel a nővel? De az éjszakai álmomról beszélni egy nőnek nem lenne-e óriási erkölcstelenség?

…havas párták ezrei…

Azt fogom neki mondani: „Akkorát ugrott álmomban, hogy felébredtem. Hiszi vagy sem, reggel hat óra volt.”

…hópelyhekként reszkettek vékony szárukon…

Igazi borzadály fut végig rajtam, miközben hallgatom a seprű halk zaját, a szívem erősen dobog, és olvasom:

…oly közel egymáshoz, hogy nem látszott az ág…

Mindent elmondok neki. Elmondom neki, mit mondott nekem az éjjel: „Annyi minden történik azután, hogy álmunkban figyelmeztettek bennünket.” De csak olvasom tovább:

…több helyen…

Milyen gyáva vagyok! Olyan kevéssé hiszek önmagamban, hogy még ahhoz sincs bátorságom, hogy beszéljek Géraldine Justet-vel erről az álomról, az én váramról, amelyben a legnagyobb öröm élni. A csodálatos éjszakai esemény vallásos érzülettel tölti meg lelkemet.

…több helyen. Minden fán…

Gondolataim összezavarodnak. A sorok táncolnak a szemem előtt. Mert az éjszaka jótékony sötétjében szeretett engem, szeretett!

…Minden fán minden irányban kihajtottak…

Érzem, hogy az álom szó formálódik ajkamon. Honnan ered ez a fentről jövő bizalmas közlés, ez a hatodik érzék, aminek most az első szavát sem merem kiejteni? Tessék, Géraldine Justet elment! Ennek egész életemre vége. Fülemben dobol a vér. Hallom, amint a folyosón a söprű a falnak ütközik, egyre távolodva. És olvasom:

…minden irányban kihajtottak orsó alakzatot öltve a virágok.

René Bazin

Nyolc hiba! Olyan izgatott vagyok, hogy alig van erőm szemrehányást tenni magamnak: „Miért nem beszéltél vele? Az álmod volt a megálmodott alkalom.”

Lesújtva, hidegrázástól gyötörve a tollbamondás margójára írom: „Lemásolni!”.

Nézzünk egy másikat! Olvasni kezdem:

Az öreg cseresnyefák mind ugyanazon a héten…

Megint valaki, aki „cseresnyefát” írt! És miközben piros golyóstollammal áthúzom, szégyenletes, alávaló, nevetséges módon sóhajtok. A már üres osztályteremben kimondom: „Szeretlek… szeretlek!’ De sebesen tovább olvasom:

…az erdei cseresznyefák, melyeket átültettek a lapályra

‍

KÁROLY JUDIT fordítása
1951, Kaposvár. Debrecenben él.

René-Jean Clot (1913. január 19., Algír – 1997. november 4., Clermont-Ferrand) francia festő és regényíró. Közel harminc kötete látott napvilágot. Több művét is megfilmesítették. Regénye, a L’Enfant halluciné (A hallucináló gyermek) elnyerte az 1987-es Renaudot-díjat.

‍