.svg)
„A muzsikusok hercege ő… a nagyszerű és gyönyörű francia zene megteremtője, olyan műveké, mint operáink énekhangokra és hangszerekre, amelyek őelőtte csak tökéletlenül voltak ismertek. A tökéletesség csúcsára emelte a zenét, ő volt az atyja azoknak a legnagyszerűbb muzsikusainknak, akik ebben a zenei formában dolgoznak. Zenéjével és előadása módjával véget nem érően szórakoztatta a királyt, mint ahogy szellemes megjegyzéseivel is. De az uralkodó is nagylelkű volt vele, és készséggel, gazdagon szórta rá kegyeit.”
És így tovább. Nem kevesebb, mint kilenc oldalon át tart ez az ömlengés a neves franciák életét összefoglaló Parnasse François-ban. Titon du Tillet e sorok leírása előtt csaknem húsz évvel, 1708-ban egy szobrász munkáját is igénybe véve díszkertet építtetett, benne bonyolult emlékművel a XIV. Lajos udvarában alkotó egykori művészek dicsőségére. A versailles-i múzeumban ma is látható az allegorizálással agyonterhelt szoborcsoport. Az Apollóként ábrázolt király udvarában ott tolong Corneille, Molière, Racine, Racan, továbbá egy-egy medálon, domborműként „megoldva” Quinault, Segrais, La Fontaine, Boileau és Chapelle. És persze ott van „Jean-Baptiste de Lully nemesember, Laurent de Lully firenzei úriember fia” is, akiről Titon du Tillet a fentebb idézett sorokat írta.
Pedig rettenetes egy alak lehetett. A firenzei Lulli molnár („úriember”?) fia, miután Párizsban meggyökerezni tervezett kamaszként gyors egymásutánban kukta, zeneapród és olasztanár volt, boszorkányos ügyességgel tanult meg több hangszeren is játszani, de éppoly tehetségesen sajátította el kora szalonjainak tánckultúráját, sőt még a balett alapelemeit is. Majd miután a Napkirály az udvari zenekar vezetőjének tette meg, csakhamar „kihasználta”, majd „eldobta” Molière-t, vitatott körülmények között megszerezte vetélytársaitól (Perrintől és Cambert-től) azt a színházat, amelyet 1672-ben a sajátjaként nyitotta újra. Lullyé volt a párizsi zeneelőadások és nyomdák monopóliuma, muzsikusait, szövegíróit gátlástalanul kihasználta, Molière halála után pedig még az ő színházára, a Palais Royalra is rátette a kezét. Valószínű, hogy a maga korában ő is olyan lehetett, mint a mai megalomán és minden társadalmi érzékenység híján levő mogulok, akiket milliók csodálnak és gyűlölnek egyszerre.
Közben pedig a zenetörténet óriása is volt, aki (tudtán kívül) iskolát alapított és műfajokat teremtett: a francia operastílus „lepárlása” és elterjesztése, az udvari balett funkcióbővítése, vagyis a táncnak az operai történetbe való epikus szervesítése, megmentése a merő töltelékség méltánytalan státusától, vagy éppenséggel a francia stílű zenés vígjáték kidolgozása – mind az ő nevéhez köthető. Innovátorként – a maga feltétlen erudícióján túl – valójában egy elapadhatatlan titkos forrása volt: itáliaisága. Az operaalkotás terén a firenzei hagyományok, elsősorban az olasz recitáció, mindig tartogattak számára valami hasznosíthatót, amit aztán a francúz deklamációhoz, a kulturális és nyelvi adottságokhoz adaptálva újszerűként forgalmazhatott a párizsi/versailles-i udvar csillapíthatatlan étvágyú, de mai ízlésvilágunk normái szerint kétségkívül sznob köreiben.
Persze nem volt öncélú újító. Lully számára az innováció és a megfelelésvágy egyaránt pályaalkotó tényezőként esik a latba. Ekként például nem egy műve készült a korában elfogadott, sőt kedvelt pasticcio-technikával: a 18. századi zene e kedvelt „műfaja” valójában több korábbi szerző különböző műveinek mozaikszerű összecsúsztatását jelentette, s ilyen esetben a műélvezés lényeges komponense a zenei „hivatkozások”, kölcsönzések azonosító felismerésének gyermekes öröme volt… Mintha a Kossuth Rádió egykori Játék és muzsikájának két évszázaddal korábbi előképe lenne.
Minthogy Lully minden évben legalább egy új operát termelt, nem csoda, hogy Rákóczi Ferenc, a későbbi fejedelem 1685-ben ugyancsak „kifogott” egy Lully-premiert, amikor Párizsban járván meghívást kapott egy opera-előadásra – történetesen a Roland bemutatójára.
Azon persze nem csodálkozhatunk, hogy életműve zenetörténeti jelentősége dacára Lully művei viszonylag ritkán, legfeljebb a koncerttermek igazán kifinomult dependenseinek kedvéért kerülnek műsorra. Mai fülek számára a francia barokk zene nem túl változatos, s bár Lully érdemei elvitathatatlanok, mi tagadás, olykor belefásul az ember egy-egy áriába vagy áradozó recitatívóba, még ha óvatos tiszteletből nem is meri halkan azt rebegni, hogy… hát izé… elég uncsi.
