Az abszurdumok és az alanyi tét kérdései– Hochhauser Ronald az ötvenedik Bréda-körön

Fáilte! Hochhauser Ronald ekképp köszöntötte a Bulgakov Caféban egybegyűlteket március 30-án az 50. Bréda Ferenc Irodalmi Kör meghívottjaként. Roni 2004-ben született Nagyváradon, jelenleg bölcsészettudományi mesterképzését ír tanulmányokon végzi a kolozsvári BBTE-n, ez pedig szövegeinek szintjein is visszaköszön. Három hozott írásához – Melodráma a világvégéről, Hiszek anyám istenében, Mama drága! –  Solyom-Biro Orsolya készült vitaindítóval, aki egy „éppen rügyező családfa metszéséhez” hasonlította a művek boncolgatását. De vajon hogyan lehet hozzányúlni egy rügyező családfához, ha rögtön észlelni az ágak – témák – érzékenységét? Mennyiben változhat a viszonyulás, ha a családfa a közbeszédnek van kitéve? Egyáltalán kezelhető-e a vallomásosság? És melyik lehet szükségesebb: az olvasói távolodás vagy az írói távolítás? Egy biztos: a kísérletezésnek ára van.

Traumairodalom, felnövéstörténet, identitáskeresés – mind olyan kulcsszavak, melyek a nagytotálban egynek engedik láttatni a három szöveget; a meghívott összetartó erőkként gondolt rájuk. A naplóbejegyzésszerűen született dráma- és prózaírások többrétűen megizzasztották a társaságot keletkezési mivoltukból kifolyólag. „Ezek metaszövegek, amikhez nehezen lehet hozzányúlni” – hangzott a közönségből. A megfoghatóság kérdéskörére mintegy oldhatatlan dilemmaként reflektáltak az értelmezők, és visszatérően igényelték az eltávolítás és távolságtartás gesztusát az írások részéről. Egyöntetűen értékelték azt a hozzászólást, amelyik rávilágított az irodalmi szövegek közbeszédbe való kilépésének következményeire: a nyilvánosság vállalására, a közeg jogos feltételezéséről afelől, hogy az író irodalmi alkotásokként tekint rájuk, és így is engedi mindezeket kezelni. Ebből adódóan érdemes mérlegelni azon, mennyire termékeny szempont a szerző alanyi szerepként való kérdésének központosítása – folytatta a felszólaló. Roni határozottan egyetértett e megközelítéssel. Elmondása szerint nem fél az intimitástól, és személyes érintettsége ellenére kész szembenézni azzal, hogy írásai miképp állják meg a helyüket az irodalmi közegben.  

A szövegek kibontakozási, sőt kitörésvágya fokozódott a felolvasás, majd a közös gondolkodás során, és a hozzászólók közül többen is beszámoltak az érzelmi kapcsolódás, ráhangolódás sikerélményéről. Ilyen erősségként emelték ki a női perspektíva kezelését is, ami újabb kötődési pontot jelentett az olvasók számára. Mind az anya, mind a nagymama karakterének és szemszögének láttatása valószerű, könnyen befogadható, ismerős. A valóság szála azonban összefonódik az abszurduméval. E fúzió olykor tudatosan, olykor akaratlanul is humoros, ironikus helyzeteket teremt, amire a szerkesztői szemek óvva és figyelmeztetően intettek. Roni bevallotta, aktívan bújik az abszurdumok mögé, ami pedig a humort illeti, ő maga immár háromfélét tud elkülöníteni: az előretervezettet, az írás közbenit és a véletlenszerűt. Személyiségének részének érzi bolondos humorát, azonban nehézséget jelent számára gyászfeldolgozó szövegeibe érvényesíteni és beépíteni ezt, még keresi a regisztert és a természetességet.   

Környezete és aktuális érdeklődési köreinek forrásából az író kedvvel merített: melodrámájának élén díszelgő Samuel Beckett-mottó az egyetemi közeghez, a Taylor Swift-dalszövegrészletek a popkultúra iránti szeretetéhez, a Harry Potter könyvsorozat egyik címe gyerekkorához kötik. „Ne haragudj, mama, nem vagyok több a hivatkozásaimnál.” – írja rövidprózájában. Az ottlévők szerint a beemelt idézetek gyakorisága, a mondatok sűrűsége és a mitológiateremtés vaskossága túlzottan lazítanak a szövegek potenciális feszességén. „Egy nagy érzés nem mindig egy nagy mondat.” – hangzott a jótanács, majd a közhelyek szűrésével kapcsolatban érkezett is a következő: „A prózának tétje van. Meg kell dolgozni érte.” A képernyő és tükörkép szimbólumain túl a szinesztézia fontos eszköze Roni stílusának. A meghívott lelkesen mesélt arról a hétköznapi élményéről, ami a különböző színek és illatok társítása gondolati képekhez, mindennapi tapasztalatokhoz. Izgalmas számára ezek leképződése és felbontása, a foszlányokban való létezés, a megfigyelés apró pillanatai.

Az est végére egyre élesebben körvonalazódott, hogy mind a szövegek, mind az olvasók kitettségének kérdése része az írói felelősségnek. Roni utolsó szavai nem a meghátrálásról, hanem az átdolgozáshoz szükséges motivációjáról tanúskodtak. Ne csodálkozzunk tehát, ha a jövőben a meghívás egyértelmű gesztusait, vagy a bolygók rezonanciája helyett szférák zenéjét tapasztaljuk Hochhauser Ronald szövegeiben. „Erény a sérülékenység vállalása” – hangzott el az értékes mondat az 50. Bréda-körön. 

‍