Az abszurdon innen és túl

A görög mitológiához szokott olvasó tudja: az alvilági szenvedés örök és értelmetlen, a maga nemében és felhasználási körének megfelelően pedig hol elrettentő példa, hol nemes büntetés – Albert Camus óta egyszerre mind a kettő, de legfőképp abszurd. Magyary Ágnes bátran vál(t)ogat eme különböző értelmezésmódok között, Rövidzárlat az alvilágban című regényének egyik fő jellemzője pont az ebből fakadó kiszámíthatatlanság. Ezt ígéri rögtön a kötet címe is, mert ugyan mivé lesz ez a világ, ha már az alvilág is rövidzárlatos. Az elragadtatott vagy éppen szörnyülködő olvasó már a szöveg elkezdése előtt az abszurd túlfokozásával szembesül: ha a végtelen kínt rövidre zárjuk, akkor megszűnik vagy végtelenebb lesz? Hamar kiderül, hogy Magyary regényében a két lehetőség ugyanahhoz a végeredményhez vezet, névlegesen az olvasó szórakoztatásához.
A szerző rögtön két (al)világban is kiírja a regénycím bizonytalanságát. A kötet túlnyomó részében egy bonyolult viszonyhálót maga előtt görgető család története bontakozik ki a kamaszodó én-elbeszélő nézőpontjából. A cselekmény a rendszerváltás körüli Kolozsvárról indul, ekkor a narrátor tízéves, hogy bő egy évtizeddel később, egy hosszabb brugge-i kitérő után, Szentendrén abbamaradjon. A kifordított odüsszeiában azonban a főhős egészen más jellegű tudáshoz jut hozzá, mint amilyet elvárnánk az utazás toposzára épülő eseménysortól. A gyerekelbeszélő például azt az alapigazságot tanulja meg nagyon hamar, hogy az apai nagymama gyógymódja mindenáron elkerülendő – amennyiben az a megfázásra konyakot és kubai szivart ír elő gyerekek számára is. Ehhez a későbbiekben társul annak a felismerése, hogy az előbb gyógyszer-, majd drogfüggő és hipochonder anyát nem szabad a konyha közelébe engedni a tűzveszélyre való tekintettel, vagy hogy teljesen felesleges megkérdőjelezni az autoriter apa azon döntését, hogy árterületre költöztesse a családját.
Ebből a komor felállásból Magyary pszichológiai drámát vagy tragédiát is írhatna, de már az első bekezdésben (a gyermeki nézőpont következtében látszólag ártatlan) fekete humorra és derűs beletörődésre ítéli én-elbeszélőjét: „Az idő olyan, mint a mákos laska. Erre akkor jöttem rá, mikor ezerkilencszáznyolcvankilencben megtaláltam anyut a fürdőszobában, miután – ki tudja hányadszorra – megpróbált végezni magával, mert apám azt mondta neki: el fogunk költözni.” (5.) Az ellentétes hangulatok szoros egymásra utalása Magyarynál a groteszk határait keresi: meddig engedhetjük meg magunknak, hogy bűntudat nélkül mosolyogjunk? Teljes megnyugvással csak addig, ameddig nem is a regényt, hanem a közjátékot olvassuk: Tanulmány a szörnyekről, Teiresziász egy napja és A bűnledolgozó szabadfoglalkozás. Ezeknek az ógörög alvilágra írt szövegeknek a családtörténettől elhatárolt komikuma ugyanis nem mutat túl önmagán. A túlórázó Kerberosz jobban szenved a számos paradigmaváltáson átesett alvilágban, mint az átláthatóság kedvéért fiókokban tárolt delikvensek. Hádészban, Kerberosz felettesében esetleg felismerhetjük a hárító, kényes, sznob és így tovább főnökünket, és jót derülhetünk afeletti örömünkben, hogy azért nekünk mégis könnyebb, mint egy háromfejű kutyának. Mindez csupán annyiban kapcsolódik a másik, a családi alvilághoz, hogy azt állítja: az abszurdot csak humorral lehet túlélni. A lázadás, a megadás vagy ezek bármely, az én-elbeszélő által kipróbált kombinációja nem töri meg az abszurd ciklikusságát. Magyary nem sokat hagy a súlytalan humorból a szarkasztikus kamasznarrátornak, mert például míg a mákoslaskaidő elsőre csak oda nem illőségében vicces, a hasonlat kifejtésében rétegződik a szerepe: a főzni nem tudó anya miatt a család menüjén csak a laska szerepel, sajttal, tejföllel, „sajttal és tejföllel – ünnepnapokon meg mákkal.” (5.) A megmosolyogtató társítást végül gyereknevelési elméletként összegzi a körülményekhez képest meglepően magabiztos elbeszélő: „A pszichológusok azt állítják – nem teljesen meggyőzően –, hogy a gyermek egészséges lelki fejlődését a szülői szeretet biztosítja. Ez ostobaság. Az étkezésen múlik minden. Saját tapasztalat. Ha nem lett volna a laska állandósága az életemben, akkor végképp elvesztettem volna az irányt abban a rengetegben, amelyet apám és anyám mutatott, és amelyet életnek hívnak, ahogyan azt később megtudtam.” (5.) Egyrészt értjük, miért lehet ez fontos ténymegállapítás bizonyos kontextusban, másrészt már az első oldalon gyanakodva méregetjük a látszólag legkomolyabbnak szánt kijelentéseket – a laska állandósága mégiscsak vicces, miközben egy lehetséges valóságra vonatkoztatva ijesztő.
A nyelvi kifejezés korlátairól, gyereknevelésről, regényírásról elmélkedő narrátor szólamában ezek a témák mintha csak a kikacsintás gesztusának kedvéért szakítanák meg az események elősorolását. Szerencsére az értelmező sem állhatja meg, hogy visszakacsintson, amikor a metanarratíva és az elbeszélés közötti ellentmondásból ismét humort olvas ki. Csakhogy a kötet borítójára kedvhozónak, ars poeticának vagy épp irodalmi poénnak kiemelt részlet nemcsak iróniát ígér, hanem őszinteséget is. „Korunk kitalálta azt a baromságot, hogy a szülőknek szeretni kell a gyerekeiket, és ezzel kényszerpályára állított egy csomó embert, akik egész egyszerűen képtelenek erre az érzésre, mégis úgy kell tenniük, mintha teljesen odalennének az utódaikért, […] miközben legszívesebben feldarabolnák egy baltával, csak hogy erről nem illik beszélni. Ily módon teljes képmutatásra kényszerítjük az egész társadalmat, ehhez képest az idő, az élet és a halál problematikája okkal ildomosabb regénytémává válnak, mint az apaság, az anyaság, mivel sokkal kevesebbet kell hazudni velük kapcsolatban.” (32–33.) Magyary fenntartások nélkül jeleníti meg azt, amiről nem illik beszélni: gyermekkorban elszenvedett érzelmi zsarolást, szellemi és fizikai bántalmazást, kiszolgáltatottságot – bár a megszólaló inkább nevettet, mintsem panaszkodik. Az olvasó figyelmét is jó eséllyel a körülmények, és nem maga az erőszak köti le, ahogyan a helyzetet átlátó családpszichológus sem tesz semmit, a helyzetet átélő házvezetőnő/dada lassan hozzáidomul a családhoz, a helyzetet megíró Magyary pedig tartózkodik. A minden lehetséges rosszat megtapasztaló én-elbeszélő pozíciója alkalmas lenne társadalomkritika megfogalmazására, de az elmarad, megmarad a narrátor szarkazmusa mögött – ahol viszont nagyon is komoly, de nem megvalósított szerzői szándékként folyamatosan érzékelhető.
Ezzel a félszegséggel szemben Magyary az abszurd paródiájának megírásában határozott és tudatos. A mitológiai és irodalmi előzményekre visszautaló család–alvilág metaforát expliciten is rögzíti, többek közt akkor, amikor az elbeszélő arra emlékszik, hogy gyermekkorában a Doktor Faustust olvasta apja utasítására: „mert a pokol is ott kezdődik, amikor az embert bezárják egy szobába egy csésze kakaóval és egy könyvvel. A patás ördög, ahogy főzi a katlanban a delikvenseket, az csak dajkamese.” (100.) A Sartre-parafrázis egyszerre adja meg az abszurd irodalmat mint hivatkozási pontot, és jelenti ki a család–alvilág megfeleltetést.*
Ennek kontextusában a nagyon elszánt szövegértelmező talán elgondolkodik a megkeresztelt, de félig-meddig mégis ógörög alvilág kortárs művészi értelmezésének lehetőségein, de Magyary narrátora minden bizonnyal kinevetné ilyen jellegű próbálkozásainkat. Tegyük azért hozzá ehhez azt, hogy olykor ő is lelepleződik, amint a végtelen természetén, közben pedig a saját, kaotikus beszámolóján elmélkedik – és benne a paródiát író szerző mosolyát halljuk meg: „Olyan ez az egész, mint egy sivatagi utazás, ahol nincs értelme térről beszélni, hiszen minden végtelen, és így a cél is értelmét veszti. Mert a homok minden irányban egyforma, nincs különbség.” (129.)
Magyary Ágnes: Rövidzárlat az alvilágban, Magyar Napló, Budapest, 2016.
Jegyzet* „– Hát ez a pokol! Sose hittem volna… Emlékezzetek csak: kén, máglya, rostély… Ó, micsoda tréfa! Nincs szükség rostélyokra, a pokol – az a Többiek.” Jean Paul Sartre: Zárt tárgyalás. Ford. Hegedüs Zoltán.