Az abszurd jelentésszituálás színterei Páskándi Géza novelláiban

A magyar irodalomtörténet-írás előszeretettel használja Páskándi Géza életműve kapcsán az abszurd megjelölést olyan szerzők társaságában, mint Bodor Ádám, Bálint Tibor, Vári Attila, Sigmond István, Deák Tamás, Kányádi Sándor, Kocsis István, Panek Zoltán, Soltész József, Sőni Pál és Szilágyi Domokos. A magyar abszurd irodalom legkiemelkedőbb alkotásai között említhetjük Páskándi Géza novelláit (Üvegek, A vegytisztító becsülete), Bodor Ádám A tanú, Plusz‑mínusz egy nap, Vári Attila Casanova, A zongora árverése, valamint A középkori villamosajegy kötetek novelláit, illetve a Beavatkozás (Páskándi Géza), az Egy panaszgyűjtő panaszai (Sigmond István) és az Önkéntes rózsák Sodomában című Bálint Tibor-kisregényt, melyeknek nagy része kutatásom korpuszát képezi.

Ezekben a művekben a külső terek már nem konkrét jelentéssel rendelkeznek, hanem metaforikus jelentéssel bírnak. Már nem az a lényeg, hogy hol játszódik a cselekmény, hanem hogy miért épp az a helyszín, ami, és mi az író szándéka a helyszínválasztással. A belső terek rendszerint az emlékezet tereivé válnak (Páskándi Géza Csendes óra című karcolatában például az árnyékszék a regenerálódás, a feltöltődés, a pihenés helyszínévé válik, ahol a hibás lábú öregúr önmaga lehet, úrnak érezheti önmagát). Szereplőik többségükben jelképes alakok, akiknek a jellemrajzát a szerzők utalások által valósítják meg. Fő témájuk az emberi lélek működés: Páskándi Géza Weisskopf úr, hány óra? című írásában már a pszichoanalízis technikáit használja fel. Weisskopf úr mély, tudat alatti szintjét vizsgálja, aki álmában is a Führertől retteg.

Páskándi írói világa ugyanakkor hasonlóságot mutat Székely János és Bodor Ádám munkáival is: mindhárman hasonló életproblémákat vetnek fel. Különböző variációkat írnak hasonló témákra, de mivel nézőpontjuk és prózatechnikájuk különbözik, az olvasóban eltérő reakciókat váltanak ki. Hasonlóságot fedezünk fel Páskándi Géza és Székely János műveiben a bűn fogalmának megközelítése kapcsán is: egyes novelláikban a bűn átsugárzik azokra is, akik nem követték el, de szellemi részeseivé váltak. Mindkettőjük műveiben központi helyet foglal el a bűn és az ezért vállalt felelősség kérdésköre, s mindketten komoly filozófiai megközelítésből irányítják az olvasót a válasz lehetőségei felé. Szereplőik jól meghatározott térben helyeződnek el, belső vívódásaik a mű központi tematikái közé tartoznak. Némileg eltér tőlük Bodor Ádám, akinél az olvasónak nincs rálátása a hősök gondolataira, szereplőit szűk határvidékre helyezi, a civilizáció és az érintetlen természeti táj mezsgyéjére. És megemlíthetjük például Vári Attila műveit is, azzal a különbséggel, hogy Várinál a hősök felszabadultabbak. Nála a helyszín általában a kisváros és a falu, ahol otthonosabban mozognak figurái, ezzel együtt a helyszín mitológiai térré változik.

Tanulmányomban Páskándi Géza Üvegek című novelláskötete kapcsán, amely a 20. századi abszurd irodalom egyik kiemelkedő magyar példája, azt vizsgálom, milyen nyelvi eszközök segítségével teremti meg Páskándi Géza a műveiben jelen levő abszurd világot, hogyan jelenik meg ezekben a művekben a humor, a komikum, az irónia vagy akár az ítélkezés.

A hatvanas évek elejétől fellépő Forrás-nemzedék ismeretlen terepre kalauzolja az olvasókat, s ezzel megelőlegezi a prózafordulat egyes elemeit, írja Antal Balázs Abszurd jelenségek Páskándi Géza és a Forrás-nemzedékek prózájában című tanulmányában: „az implikált jelentés helyét átvevő nyitott alkotásmódot és az ebből eredő jelentésfelsokszorozódást, az értékrelevanciát, a nyelv önreflexív jellegét, az elszemélytelenítést és a sajátos távolságtartás igényét elbeszélő s elbeszélés között, miáltal az auktoriális narrátori pozíció helyét külső fokalizáltságú nézőpont veszi át, valamint a körülményeskedő leírásokban megmutatkozó túlrészletezettséget” (87.). Páskándi Géza irodalmi munkásságát és stílusát vizsgálva kijelenthetjük, hogy műveiben a műfajok széles skáláját fedezhetjük fel. Életműve stílus és műfaj szempontjából rendkívül színes, amint azt Cseke Péter is kiemeli: „Ha nem a műnemek felől közelítünk Páskándi szövegeihez, a műfajok színes kavalkádját szemlélhetjük. Az egyes műfajok megjelenését követve ezt a sorrendet jegyezhettem fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása alkalmával: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese. Amikor azonban a műnemeket tekintettem a rendszerezés alapelvének, nyomban szembetűnővé vált a tudatos műfajtörténeti beágyazottság mélyszerkezete” (Cseke 2021).

Antal Balázs Páskándi Beavatkozás című írása kapcsán a túlzott komikumot hangsúlyozza, ahol az alaptörténet olyan túlzásba vitt elemekre épül, amelyek kiemelik a probléma bagatell jellegét. A narratológiai eljárások egyik eszközét a szereplők közti párbeszédek jelentik, melyek elgondolkodtatnak az élet nagy kérdéseiről. A Lajos Fábián megöletése című novellában a két irodai alkalmazott egy tiszt látogatása után lelki önvizsgálatot tart, melynek végén saját bűnösségükről bizonyosodhatnak meg. Tanúi lehetünk annak, hogyan válik az ember elméje saját börtönévé, a bűntudat kínzó helyszínévé. A lelkiismeret kínzó kamrájába zuhannak bele, ahol boncolgatják a felelősségüket, a közönyösségüket, az ellenszenvüket, a rosszindulatukat és a különböző érdekekből elkövetett pszichológiai merényletüket. Kusza labirintus ez, amelyből nem lehet egykönnyen kijönni, az út ugyanoda visz vissza számtalanszor: a lélek gyötréséhez, a mentegetőzéshez, a felelősség nehezen való felvállalásához. Reflektál a hatalom és az egyén viszonyára is – az előbbi mindig félelmet vált ki, elmenvén addig, hogy az egyén saját maga ellen kezdjen el beszélni: „Vajon nem a tiszt kérdései kergettek bennünket olyan mezőkre, ahol saját bűntudatunk is felébred, mert nincs más választás?” (Páskándi: Üvegek, 111.). A hatalmat csak az érdekli, hogy bűnöst keressen bármilyen áron: „ha valaki akarja – bűnösök vagyunk” (113.).

Antal Balázs kiemeli, az abszurd jellegzetes helyszíne egy iroda, egy hivatal „az alárendeltség szimbolikus pontja az ott dolgozók számára, akik többszörösen megfélemlítettek…” (82.). Az absztrakt gondolkodás szinte már parodisztikussá válik, melyben a szereplők terrorként élik meg a tiszt látogatását. Az elbeszélés monotóniáját rajzok, vizuális elemek törik meg, melyben ugyanazok az alkalmazottak ugyanazon helyiségben ugyanazt a munkát végzik. Ebben a rendszerben az egyén nyugalma és biztonsága nagyon törékeny, a hatalom képviselőjének pár szava szétoszlatja, megtöri ezt a biztonsági hálót, és az egyén elveszíti uralmát gondolatai felett. Fenyegetően hat rájuk Lajos Fábián figurája, aki meg sem jelenik a detektívregényben, és mégis lelkiismeretüket befolyásolja. A Lajos Fábiánról elmondott negatív vélemény fokozatosan válik pozitívvá, míg a mű végén eljutunk odáig, hogy az irodaház alkalmazottai saját magukat helyezik negatív fénybe.

Ha ebben a regényben a helyszín egy zárt tér, a Beavatkozás című Páskándi-krimiben a helyszín közelebbről nem meghatározható, csak a nevek alapján lehet tájékozódni, konkrét helyszínre csak a nagy ház pincéjében felfedezett titkos lejárat utal, amely egy barlangban kialakított rejtekhelyhez vezet. A pincebarlang idézheti a második világháborús bunkereket és az ott felgyülemlett félelmeket is. Ugyancsak egy nehezen meghatározható, abszurd színteret fedezünk fel A világ legjobban őrzött palotája című novellában, ahol rádöbbenünk, mindenkit a saját félelme gátol meg a felfedezés élményében. Sigmund Freud elmélete alapján is értelmezhető ez a mű, mely szerint a tudat alatti szférában helyezkednek el a vágyaink, de félelmeink is, amelyek ösztönözhetnek, buzdíthatnak vagy meggátolhatnak. A palotát tudati esemény őrzi, az erre felírt intelem.

Páskándi prózájára ugyanakkor jellemzőbbek a zárt terek, mint például a Csendes óra című karcolatban, ahol egy illemhely válik menedékké a kegyetlen, „szemtelen”; „vérszípó”; „kizsákmányoló” feleség zsarnokságával szemben. Ebben a zárt térben a hibás lábú öreg kapus önmaga lehet, saját gondolataival, nem irányítja senki, nem befolyásolja senki. Itt éli meg az igazi emberi szabadságot: „A meditálás csöndes órájában úrnak érzi magát” (23.). Másnak ez a hely egy közömbös, akár már megvetett színtér is lehet, de az elnyomott, agyongyötört hősünk számára ez a nyugalom szigete, a földi paradicsom: „A menekülés helye volt számára ez itt, groteszk Robinson-sziget. Emigráció” (22.). Groteszk jellegét abból nyeri, hogy az árnyékszék számára egy királyi trón, ahol „Ül. Pihen. Mosolyog” (23.). Ez a hely egyfajta saját birodalommá alakul át, melyben a meditálás csöndes órájában úrnak érzi magát. Nevezhetnénk még ezt a helyet a reménység szigetének is, éltető szigetnek, ahol „titokban már a holnapi csendes órára készülget” (23.).

Ugyancsak az illemhely a témája az Üvegek című drámai novellának is, de itt az illemhely hiánya okozza a főszereplő frusztrációját. A tragikum, a párbeszédek, mimikák gesztusokból bontakoznak ki. A színtér egy zárt helyiségben, egy albérleti szobában kialakított másik zárt tér, az illemhely. Kezdetben Zsoldos, a bérlő megpróbál bekéreszkedni a háziasszony vécéjére, de ennek csak egy szavából: „Ó!”, a főhős megérzi, „hogy ebben az indulatszóban több a meglepődés, mint a szívélyesség, több a gunyor, mint az előzékeny szánalom” (45.). Csak egy szó mérhetetlen zavart, kiszolgáltatottságot, lenézést, megvetést tud kiváltani, és elindítja az egyén bezárkózottságát, frusztrációját. Elkezdi kerülni az embereket és keresni a megoldást, hogy ne szoruljon a segítségükre. Jellemző a novellában megjelölt közösségre, hogy nem megoldással, empátiával közelednek a fiatalemberhez, hanem gyanúsítgatással, áskálódással.

A Páskándi‑novellákban az író az intim szféra korlátozottságán túl olyan világot mutat be, ahol nincs helye a magánéletnek, az őszinteségnek és a bizalomnak, mert az ember nem tudhatja, kiben bízhat meg és ki az ellensége. Hasonlatos George Orwell 1984 című regényéhez. A megfigyeltség gyakran zárkózottá, bizalmatlanná teszi az embert, ahogy A világ legjobban őrzött palotája főszereplője esetében is, ahol már csak egy felirat is képes ezt az érzést kiváltani. Zavartságot, saját egyéniségének a bizonygatását váltja ki a szereplőből A vegytisztító becsülete című novellában egy harmadik személy, a rendőr. A belső pszichikai stressz külső fizikai megnyilvánulást indít el: „(Egy rendőr bukkan fel az ajtónyílásban, alaposan, hosszasan körülnéz. Vegytisztító megdermed, keze görcsösen szorítja a kagylót.)” (55.) A rendőr a hatalom képviselője, aki azért van fizetve, hogy kutasson, találjon és büntessen. A vegytisztító minduntalan bizonygatja becsületességét, azért, hogy a kutatás folyamata el ne induljon és a büntetésre ne kerüljön sor, még ha az egyén ártatlan is.

Sokévi kényszerhallgatás után Páskándi Géza a Weisskopf úr, hány óra? című novellában akarja kiírni magából az elnyomatás fájdalmát, egy öreg zsidó órás személyében. Az átélt félelmeket Weisskopfra ruházza rá, aki cellájában megjeleníti a korszak kiszolgáltatottságát. Az álommotívum meghatározó ebben a novellában is: az idős ember a Führerrel álmodik, aki álmában is riogatja „egy lombfűrésszel”, és sértegeti: „Bele fogok szarni az agyadba”. A lineáris, univerzális idő egybefolyik/ egybefonódik az egyén belső idejével, amely csak egy töredéke az univerzális idősíknak, és ez mind egy börtönvilág rendjében, ahol Borcsa Jánost idézve: „egybefolyik az éjjel a nappallal, az evés az alvással, a tompa lélek a sajgó testtel” (Világhoz kapcsolódó országutakon. Páskándi Géza novelláiról). Négyfejezetnyi időfilozófia e novella, avagy Páskándi szavaival: „Az érzékelt időnek éppúgy három dimenzióját lehet megkülönböztetni, akár a térnek is. A hosszúságban érzékelt idő a grammatikából is ismert jelennek felelne meg.” (159.).

Szilágyi Júlia Idő és irodalom című tanulmányában a kommunista korszak íróinak időfogalmát elemezvén Páskándi novelláját emeli ki, mint amely a legnagyobb hatást gyakorolja az olvasóra: „síkjaira bontja a mérhető és a mérhetetlen időt, úgy teszi elbeszélése szerkezeti elemévé. Filozófus hőse (nevezzük cella-filozófusnak, ahogy másokat katedra-filozófusoknak nevezünk) a börtönben lát hozzá időfilozófiájának rendszerbe foglalásához, vagyis ott, ahol az idő megállni látszik. De mégsem áll meg: cellatársait jobban érdekli a konkrét idő; »Weisskopf úr, hány óra? « – faggatják minduntalan a nem időjós, nem is bölcselő, csupán kifinomult időérzékkel rendelkező órást, s bosszantóan elterelik filozófusunk figyelmét az elvont időről, a szimultaneitás és a szukcesszivitás tanáról…”. Az absztrakt és konkrét idő ellentétének ábrázolásakor a konkrét idő – amit Weisskopf hoz elő minduntalan – gátolja az absztrakt időről való elmélkedést. Az idős ember számára a lineáris idő beolvadt, beégett a szelleme mélyébe, ezáltal bármikor elő tudja hozni viszonyítási alapként: „én, kérem, órás vagyok, nekem kötelességem tudni, hány óra” (70.). Ő tartja a kapcsolatot a külvilág menetével, ami lehet, hogy nem igazán előnyös, mert megkeseríti a bezárt ember lelkét, főleg börtönkörülmények között. A novella szerint a belső világ, a börtön világa nem függethetleníthető a külső határoktól. Az öregember a jelen időt mutatja, a jelen eseményeit, a jelen kegyetlenségeit – szinte már idegesítő a jósága ebben a tengernyi rosszban: „Nem akarok jót látni, míg ennyi rosszaság tengerében vagyok; itt minden csöpp jóság – hazugság” (160.). A jó rávilágít a rosszra, a rossz a jó társaságában tud kitűnni, mert másképp nem lenne összehasonlítási alapja és az egyetlen választható „érték” lenne. Az „egyetemes idő” Páskándinál az „egyetemes jóság”-gal párosul, amelyet Weisskopf képvisel. Az időről való érdeklődés vagy az óra mint eszköz birtoklásának a betiltása a lelkiismeret elhallgattatásának az eszköze, a figyelmeztetésre való nem hallgatás. Az igazságot, a jelen rosszát mégsem lehet elhallgattatni agresszivitással, mert a jó, a becsület, a lelkiismeret indíttatása nem némítható el semmilyen eszközzel. A hallgatás csak ideig-óráig lehetséges: „Weisskopf úr hallgatott. Hallgatott, de tudta, hogy hallgatása nem tart sokáig” (167.), mert akkor is ki kell mondani, ha „fáj” (69.). Vekker úr mindig és mindenkor meg fogja mondani, hány óra van, ez a lelke tisztaságából fakad.

Ugyancsak börtönkörülmények között zajlik az Unalom című novella, amelyben a kialakult mentális állapotot vizsgálja az író: „Az én unalmamnak nem volt tárgya, kezdete és vége, ott lebegett körülöttem, s nem volt perc, hogy ne lett volna állandó” (36.). A bezártság, a külső ingereknek a hiánya az elmét arra készteti, hogy önvizsgálatot gyakoroljon, és azok az élethelyzetek, szavak, amelyek elvonták a figyelmét, elfoglalták az elméjét eddig, teret engednek a belső lény megismerésére. A Vasárnap című Páskándi-novella ellentétben van az előbb említettel, mert a külvilág a „civil” életben zajlik és a lineáris időből való kilépés miatt válik a Vasárnap veszélyessé, a kudarcokkal, céltalansággal való szembesülés miatt. Hol tud az egyén értékesebb gondolatformát kialakítani?

Ha az eddig megemlített novellákban a színtér egy zárt helyiség, általában a börtön volt, Az öreg, illetve az Európa térképe című Páskándi-művekben a nyitott tér színhelye dominál, a civil életben, a családban, illetve az iskolában játszódnak a történetek. Páskándi az emberben felgyülemlett rosszat, kegyetlenséget és erőszakot ábrázolja, mégpedig egészen fiatal korosztálynál, iskolásoknál. A kegyetlenkedés már egész fiatal korban megnyilvánulhat. Szanepel egy kövér fiú, akit osztálytársai kiközösítenek, megaláznak túlsúlyos mivolta miatt. Egyik tornaóra előtt a társai leteperik, hanyatt fektetik, lerántják tornanadrágját, és nagyméretű hasára felrajzolják tintaceruzával Európa térképét. A megkínzott és megalázott fiú nem jelenti az őt ért sérelmet azért, hogy társai kegyetlenkedése ne fokozódjon. Inkább titkolni próbálja a történteket, és magára vállalja a rajz elkészítésének ötletét, reménykedve abban, hogy talán megbarátkoznak vele, elfogadják, nem csúfolják többé és befogadják a csapatba. A tanár sajátos módon szolgáltat igazságot, de a megalázott fiú rájön, társai nem méltók az ő érzékeny és tiszta lelkületéhez: nem ő kellene megnyerje őket, hanem nekik kellett volna befogadniuk őt, feltétel nélkül. A tanár rávilágít az úgynevezett „csapat” gyengeségére, butaságára, primitívségére. Az egyén tiszta világa vágyik a közösség befogadására, megbecsülésére, de rá kell jönnie, hogy nem méltók őrá, és elengedi a görcsös megfelelés és elfogadás kényszerét: „ő ezekkel sohasem lesz bolybeli, ezekhez nem akar hasonlítani többé, még ha erősek, ha akrobaták is, mert idegenek, furcsa állatok, akikben a vadság mély, és mindörökké az ő sebezhető lelke ég majd el a kísérletek fájdalmában” (31.).

Az elnyomott embernek két lehetősége marad: vagy fellázad az elnyomó ellen, vagy – beletörődvén helyzetébe – visszahúzódik és szenved. A Lajos Fábián megöletésében nincs szó lázadásról, a két irodai alkalmazott végül is meg van győződve bűnösségükről, és bármikor elfogadja a hatalom által kiszabott büntetést. Nem találunk lázadásra utaló szavakat vagy cselekedeteket A világ legjobban őrzött palotája novellában sem, a főhős nem töri meg az előtte lévők gyávaságát, nem képes bemenni a palotába és lerombolni a félelem falait önmagában. Ugyanez a gyávaság jellemzi a Csendes óra főhősét is, aki nem száll szembe a feleségével, inkább csak megelégszik egy lopott órával minden nap, amit ki tud csikarni tőle. A lázadás egyik formáját a Weisskopf úr, hány óra? novellában találjuk, ahol az öreg órás nem hallgat el az elnyomó, mindenki száját befogni akaró hatalommal szemben, akkor sem, ha szenvedés, fájdalom az ára.

A bűn kérdésköre Páskándi műveiben számos kérdést vet fel az olvasóban: a bűnöst egyesek elítélik, míg mások felmentik: „Akkor válunk erkölcsi lényekké (emberekké), amikor egyébként közömbös cselekedeteinkben felismerjük a bűn-mozzanatot. (…) És így elmondhatjuk: a bűn tudata bűnt generál, a bűn erkölcsöt generál, az erkölcs megint bűntudatot. Bűnünk a bűntudat tulajdonképpen”, írja Székely János az Enkidu mítoszában. A Lajos Fábián megöletése című történetben a bűn úgy születik meg, hogy a két férfi nem saját kezével követi el az emberölést, csak az elméjük ítéli el őket. A bűn többek között attól bűn, hogy elkövetéséhez hozzáképzelünk egy szemtanút. Ez a szemtanú mi magunk is lehetünk, mint olyasvalaki, aki kívülről szemléli önmagát, kritikusan, mintha egy külső szemlélő nézné az elkövetett tettet – így válik a gondolatszabadság és a gondolatbűn kérdésköre Páskándi novelláinak központi problematikájává.

Bibliográfia

‍

Antal Balázs: Abszurd jelenségek Páskándi Géza és a Forrás-nemzedékek prózájában. In Pécsi Györgyi (szerk.): Páskándi Géza emlékkonferencia. MMA, Bp., 73–89.

Balázs Imre József: Négyszögletű lyuk az ablak jegében. In Pécsi Györgyi (szerk.): Páskándi Géza emlékkonferencia. MMA, Bp., 2012, 43–59.

Borcsa János: Világhoz kapcsolódó országutakon. Páskándi Géza novelláiról. Helikon, 2020/792.

Cseke Péter: Páskándi látványos erdélyi kibontakozása 1965 után. Helikon, 2021/82.2.

Páskándi Géza: Üvegek. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968.

Székely János: Enkidu mítosza. In A mítosz értelme. Kriterion, Bukarest, 1985, 90–91.

Szilágyi Júlia: Idő és irodalom. Korunk, 1969/3.