Átjáró

Szabó András: Futballista, 2011

2017. január 13.

Pirossal bekarikázott dátum a nappali falán függő egyházi naptárban. Hat hónapja lesz már. Éva kihagyta az újévi istentiszteletet. Készült. El akarta mondani valakinek. Lehet, azt fogják gondolni, megbolondult az egyedülléttől. Soha nem járt össze a szomszédasszonyokkal, nem volt senkije, akinek kiönthette volna a lelkét, de tisztában volt azzal, hogy az álmok mennyire csalókák. Nem volt túlzottan babonás, csak mint egy átlagos falusi asszony. Néha kipróbált egy-két praktikát, de józan eszét sosem engedte elhomályosítani a misztikummal. Álmodott. Hónapok óta ezeken az álmokon gondolkodott. Megfigyeléseket végzett róluk. Próbálta tudatosítani őket. Felébredés után lejegyezte az élményt a hajdani receptes füzete hátuljába. Most ugyanebből a füzetből ellenőrzött minden hozzávalót a vendégváró sütemény krémjéhez, aztán hatvanéves, őszes hajkoronájára felkötötte a fekete kendőt, nyakába akasztotta a kötény pántját, és nekilátott a sütésnek.

2017. január 3.

A fekete csipkés gallérú, kikeményített ingek úgy lógtak a vállfákon, mint egy-egy gyászos, tekintélyes, elegáns futurista remekmű. Az is volt az egész ház. Éva a családi házban olyan volt, mint egy özvegy királyné a birodalmában. A gyászt, a hiány illatát minden bútordarabon, minden szobában érezni lehetett, s ez az illat a kesernyés, álcázott belenyugvással, s a királyné szeméből lassan elszivárgó csillogással vegyült. Éva leakasztott egyet az ingek közül, s felöltötte a temetésen viselt kosztümjéhez. Már csak a jogar, a korona, meg a fekete bársony palást hiányzott, hogy a jelmeze tökéletesen passzoljon a karakterhez. Az asztal már teljes pompájában a vendégeket várta, hiszen bármennyire fájdalmas is, gyakran kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a hagyományokhoz. Halotti tor minden étkezés. Évát a ház előtt félrehúzó autó éles dudálása ragadta vissza a jelenbe. Ajtót nyitott, sorra ölelgette a családtagokat. Szétszórt volt. Kicsit immunis a szemekben összegyűlt könnyekre. Elvette a kabátokat, s mindenkit asztalhoz ültetett. Ebéd után a férfiak a garázsban kutattak megboldogult férje szerszámai között. Az özvegy leültette az unokahúgát és a nővérét a nappaliba, és kávét töltött a csészékbe. Mindig csodálta Emmát, akire olyan sokat vigyázott kislány korában, és most vette csak észre, hogy közben az apró, kíváncsi, copfos lányból érett nő lett. A beszélgetés leginkább sóhajtásokkal tűzdelt feltételes félmondatokból állt, de hirtelen félbeszakadt, amikor Emma felugrott és a naptárhoz ment.
– Nénikém, mi ez a dátum? Mi van január 13-án? – Húzta össze a szemöldökét a nagynénikéjét kémlelő lány. Látszott, hogy Évát váratlanul érte a kérdés, és hirtelen, nem tudva, hogyan is kezdjen neki a magyarázatnak, hebegni kezdett.
– Ülj le, Emma! – Azzal Éva is elfoglalta a helyét a kis asztal melletti fotelben. – El akartam mondani, de lehet, hogy azt hiszitek, megbolondultam. Szoktam... álmodni, róla. Mindig ugyanakkor jön. Minden hónapban. Tizenharmadikán.
– Ne haragudj, nénikém, de nem értem. Lehet, hogy azért álmodsz róla, mert nagyon hiányzik, és sokat gondolsz rá. Pszichológiából tanultunk egyet s mást az álmokról annak idején.
– Tudom, hogy lehet az is az oka, hogy sokat gondolok rá. Meg is szidott a legutóbb, hogy legyek türelmesebb és ne hívjam annyira, mert mindig nem tud eljönni, de ezen a dátumon igen. Mindig, minden tizenharmadikán.
– Te beszéltél vele? Hányszor? – kérdezte hevesen és rémült arckifejezéssel Emma.
– Hat héttel a temetés után kezdődött, augusztusban. Senkinek nem mondtam el. – Azzal felállt és kiszaladt a konyhába. Egy tavalyi naptárral tért vissza. A bekarikázott tizenharmadikai dátumok rémisztő ómenekként virítottak a hónapok hasábjaiban. A nőrokonok döbbenten összenéztek.

2016. augusztus 13.

Az őszi villámcsattogás hidegen tükröződött a behúzott sötétítők mögött az ablak fekete tükrén. Az idős nő kikapcsolta a tévét, lefekvés előtt elolvasott egy részt az Énekek énekéből, és elmormolta az esti imát. Énistenemjóistenem. Ez a gépies, mindennapi rutin hatvan évesen is elengedhetetlen volt számára. A nyár elején még ketten imádkoztak férjével az Istenhez, aki bár gyermekkel nem áldotta meg őket, de hosszú évekig minden bajtól megóvta házasságukat. Ma van hat hete. Villant át a nő agyán a gondolat, amikor lezárta pupilláit. Nehezen aludt el, s heves hánykolódását az ablakon beszűrődő vad fények világították meg, mint egy jól sikerült jelenetet a színházi reflektorok Shakespeare A vihar című drámájából. Reggel egy órán át üres tekintettel ült az ágy szélén, aztán hálóingesen előkeresett egy piros tollat és a naptárban bekarikázta a dátumot, majd a régi receptes füzete hátuljába leírta az egészet. Aznap nem beszélt senkivel. Nem vette fel a telefont, csak ült a gyászillatú özvegyi birodalom kellős közepén és túlvilági érzékeivel újrajátszatta magában az éjszakai filmet, amelynek élénk szereplője volt.

2016. szeptember 13.

Kedd. Olyan, mint egy szombat, vagy egy bármilyen más nap az évből. Ma nem megy sehova. A hétköznapok számára meg sem közelítették a zsúfoltság vagy a rohanás fogalmát. Tegnap, hogy egy kicsit kiszellőztesse az agyát, elment számlát fizetni, és virágot vitt a temetőbe. Most a konyhaasztalnál ülve, arcát a kezeibe temetve gondolt vissza a jelenetre, ahogyan hangosan szemrehányást tett a sírnál, amiért már egy hónapja nem jelentkezett. Nem emlékszik rá, hogy az álomban beszéltek volna a következő találkozásról. Elég zavaros volt az egész, mégis nagyon tiszta. Eszébe jutott valami. Nagyanyja mindig azt mondta, hogy ha felébredés után az ablakra nézünk, rögtön elfelejtjük, amit álmodtunk. Hirtelen felpattant az asztal mellől és a hálószobába sietett. Az ágyat nem volt nehéz megfordítani a lakkozott, csúszós parkettán. A szőnyegeket kicsit odébb rakta és kész is volt. Egyenesen a szoba falára nézett, háttal az ablaknak. Fogta az álomnaplónak használt hajdani megsárgult receptes füzetet, berakta az éjjeliszekrény fiókjába, és nekilátott kézimunkázni. Másnap reggel még ki sem nyílt a szeme, vad kapkodással tépte ki a füzetet és a tollat a fiókból, aztán a kimerítő jegyzetelés után bekarikázta a dátumot a naptárban. Egy hónap. A következő három hónap úgy telt el, mint valami émelyítő delírium. Ebben a delíriumban szintek voltak, és Éva a tizenharmadikák múlásával egyre mélyebb szintre jutott, közben építve maga köré a birodalmat álmainak főhőse tiszteletére.
A decemberi alkalom különleges volt. Eszébe jutott, hogy szépen felöltözik, frizurát készít, és úgy fekszik le. Egész nap vasalt, fürdőzött, csinosította magát. Másnap a mellkasára szorított párnával, kócosan, és rettenetesen gyűrött fekete kosztümben ugrott ki az ágyból. Valaki kitartóan kopogtatta a redőnyt a szomszéd szoba ablakán. A villanyórát jöttek leolvasni. Éva zavartan engedte be a kék egyenruhás férfit, aki furcsán méregette, de dolga végeztével kellemes ünnepeket kívánt és indult a következő házhoz.

2017. január 14. Délután.

– Nem vette fel a telefont, ezért szóltunk a szomszédnak. Aggódtunk érte, így a környékről több személlyel is felvettük a kapcsolatot. Annyira hiányzott neki Béla... – zokogta Éva nővére. Emma magához ölelte az anyját és halkan csitítgatta. Később bement hozzá. Bement a királynőhöz, aki méltóságteljesen, mindentudó mosollyal a szája sarkában ott feküdt a gyászos birodalom trónján. A királynő élesre vasalt fekete szoknyája, kikeményített csipkés gallérú inge enyhén gyűrött volt. Nyakán fekete gyöngysor, ujján az eljegyzési gyűrű, s hajában a csat, amit Béla bácsitól kapott, mielőtt elvitték volna katonának. Minden ünnepen a hajában volt. Éva leült nagynénikéje mellé az ágy szélére és lezárta szemeit, melyekből a csillogás már teljesen elszivárgott, s már csak a ház furcsa légkörében lehetett érezni. Amint megfogta a kezét, valami kipottyant az elernyedt marokból és tompa puffanással a kis szőnyegre esett. Éva döbbenten vette fel az elhunyt férj eljegyzési gyűrűjét. A lány nem hitt a szemének, de a gyűrű belsejében tisztán látható volt a K. B. monogram. Béla bácsi ritkán hordta az ékszert, mert mindig beledagadt az ujja, de a hagyomány szerint személyes tárgyként azt is el kellett temetni az elhunyttal együtt. A nagynéni elájult, amikor fel akarta húzni a gyűrűt férje ujjára, s Éva tisztán emlékezett, hogy helyette az ő édesanyja végezte el a műveletet, mielőtt lezárták volna a koporsót. Emma, amint a gyűrűt az éjjeli szekrénybe akarta rakni, a fiókban felfedezett egy füzetet. Nagynénje receptes füzete volt az. Hanyagul belelapozott, aztán észrevette a hátában a friss, piros bejegyzéseket. Megjött az orvos, ezért kiment a konyhába és ott folyatta az olvasást.
– Szélütés. – Hallotta egy kis idő múlva Emma a diagnózist. A konyhaasztalnál ült, s mohón falta a misztikus naplóbejegyzéseket. – Voltak az elhunytnak alvás-, és/vagy beszédzavarai? Panaszok erős fejfájásra, szédülésre? Hányinger? Eszméletvesztés?
– Egyszer említette, hogy...
Emma remegő ujjakkal csukta be a receptes füzetet az utolsó bejegyzés után. Az esze kétségbeesetten tiltakozott. Egy szó járt csak a fejében: esküvő.


A Kortárs Hangon pályázaton különdíjjal jutalmazott írás.