.svg)
A Nemes Leventével készült beszélgetőkönyv kalandos körülmények között, de megérkezett hozzám az elmúlt év végén. Ismeretlen ismerős hozta, kivel személyesen talán egyszer, ha találkoztam. Jó szívvel hozta, és a kötet kapcsán ez korántsem mellékes információ. Az már sokatmondó, hogy szinte véletlenül szereztem tudomást létezéséről, és hetekig azt hittem: egy magyarországi kiadó gondozásában jelent meg. Pedig fontos könyv ez.
Nagy B. Sándor szikár, tárgyszerű kérdéseket tesz fel, és mindezekre Nemes Levente válaszol. Mégis beszélgetőkönyv ez a kötet, Nemes Levente egy-egy kitérője, rövid anekdotája teszi azzá. Mert e beszélgetés végig fegyelmezett, nem enged meg magának csapongó, kanyargós útvonalakat, nem holmi büféasztalnál zajló társalkodás, de számadás a tálentomról. Arról, hogy alkotó ember mit kezdhet tehetséggel, idővel, energiákkal, miként is oszthatja be őket úgy, hogy mindvégig önazonos alkotó ember maradhasson. Életútinterjú, mondhatnánk, hiszen végigkövethetjük Nemes Levente pályáját a gyermekkortól egészen a nyugdíjazás utáni időkig. Életregény, hiszen regényes, váratlan fordulatoktól sem mentes, mégis valós, hiteles történet az, ami szemünk elé tárul. A könyv hajtóereje, ritmusának meghatározója mégiscsak az, amit őszinteségnek nevezünk.
Nemes Levente nem színészkedik, nem alakoskodik; ha egy mód van rá, semmit sem rejt véka alá. Az embert ismerjük meg? A színészt? Az igazgatót? Egyszerű a válasz: a színészt ismerjük meg. Azt a színészt, aki nem készül zsenge gyermekkorától színésszé lenni, mégis azzá válik. A folyamatot ismerjük meg, mintha csak bepillanthatnánk egy készülő előadás próbafolyamatába. Újabb és újabb jelenetek tisztulnak le, találják meg helyüket a színpadi történés egészében.
Azt látjuk a könyvet olvasva, hogy valaki áthalad egy formálódó feladat tulajdonképpen még üres terén, és létrehozza azt, amit színháznak, színházi előadásnak nevezünk. E beszélgetőkönyvben a tudatosság és a tudatosságért folytatott harc, a mozdulatokká, szavakká, gesztusokká, gondolatok megjelenítésévé átformált indulat megtapasztalása az, ami az olvasót magával ragadja.
„Nagy B. Sándor: az apróságokban rejlő nehéz tudást, a részletből kibomló bölcsességet (és kétkedést) keresi kérdéseivel, hogy megközelítse azt a kimondhatatlant, amit talán egész életében mond az ember, kiváltképp, ha színész” – írja a könyv előszavában Ungvári Zrínyi Ildikó. Nagy B. Sándor mindezt úgy cselekszi meg, hogy nem próbál tudást, színházról, Nemes Leventéről való ismereteket fitogtatni. Kérdései mögött gyakorta felsejlik, hogy nagyon is jól tudja a választ, de az összkép minél teljesebb volta okán – felteszi mégis. A mégis, a csakazértis öntudata és önmagában álló, de a többiekre, az egészre való odafigyelés kérdésekben és válaszokban egyaránt tetten érhető.
A fel nem tett kérdés e könyv igazi, hangsúlyozottan színházi kérdése: miért történt és történik mindez, miért itt és most készül a könyv, miért nem egy évvel később, egy nappal korábban? Ilyen kérdésekre Nemes Levente nem felel, Nagy B. Sándor nem teszi fel őket. Ha mégis elhangozna a kérdés, nagyon egyszerű lenne a válasz: mert most jött el az ideje. A válasz egyszerűsége azonban újabb kérdések sokaságát indíthatja el.
Úgy kezdek neki a könyv olvasásának, mintha regényt tartanék kezemben, és a titkot keresem, egy életút titkát, annak a „szükséges fölöslegnek” a titkát, ami az alkotót alkotóvá teszi. Színésszé ez esetben, színésszé, jelentős, emblematikus alakítások sorával a háta mögött. Be akarok pillantani a kulisszák mögé, de ez a könyv lebontja a kulisszákat, hogy a folyamat, a gépezet működése a maga pőre valóságában mutatkozzék meg nekünk.
Nem színházi előadást látunk a könyv olvasása közben, de mégis: megmutatkozást egy alternatív színházi térben, jelen esetben: egy könyvben. A könyv főszereplője újra és újra megmutatkozik: gyermekként, kinek a színészet még nem igazán fontos, meglett férfiként, aki a színházat a magánélet fölé helyezi a belső rangsorban, útkeresőként, olvasóként, horgászként és motorosként, kudarcok és sikerek, elmarasztaló kritikák és életen át visszhangzó dicséretek terhének hordozójaként. Ez a megmutatkozás úgy történik, hogy miközben egyre többet tudunk meg a színész-ember és ember-színész Nemes Leventéről, a második világháború utáni Erdély korrajza is felsejlik előttünk.
Sajátossága e könyvnek, hogy miközben végighalad az életpálya egyes állomásain, úgy tesz, mintha mindegyik ugyanannyira volna fontos; egyiket sem emeli ki, egyiket sem tolja a többi elé. Folyamatosan őrzött egyensúly, az emlékek fegyelmezett keretek között tartott hullámzása közben ilyen mondatokra bukkanunk: „Csak kilencéves voltam, de megérezve a pillanat rendkívüliségét, valahogy úgy mondhattam el a verset, hogy szeretetet és megbecsülést váltottam ki a felnőttekből” – fél oldallal odább már ez villan szemünkbe: „nem voltam tudatos színházba járó”. E két mondat közötti feszültséget néhány bekezdéssel később ez a kijelentés oldja fel: „Egyszerűen úgy történtek a dolgok, hogy színész lettem”. Az egymást követő lendületvételek egyike pedig így indul: „Tulajdonképpen most, időskoromban is képesnek érzem magam a megújulásra.”
Sikeres pódiumműsorok és mindeközben a nagy színpadi szerepek elmaradása Marosvásárhelyen, a „pályára készülés” hosszú folyamata, kitartás, szikár, időktől formált önbizalom, sepsiszentgyörgyi társulatformáló eredmények és intézményvezetői nehézségek elbeszélései között haladunk a több mint száz képpel illusztrált könyvben, amely az őszinteség könyve.
Nemes Levente megfontolva, szavait a kimondásuk előtt ugyan mérlegre téve, de mégiscsak azt mondja, amit épp gondol és érez. Súlyos, nehéz mondatokat is felvállal, például ezt: „amikor a színház kér, elvár valamit az embertől, akkor az nagyon gyakran a család érdekei elé tolakszik”.
Nemes Levente mondja e könyvben, hogy a néző sohasem kaphatja azt, amire számít. Az olvasóval azonban előfordulhat. Mire számítottam? Arra, hogy valami hasonló történjen, mint amiben a Bocsárdi László által rendezett Rómeó és Júlia okán részesültem. Az Escalust alakító Nemes Levente közvetlenül a nézők elé lépve ujjait összekulcsolja, és két karját megfeszíti mellkasa előtt. Egyetlen gesztus, mégis jelzi azt, hogy Rómeó és Júlia, Verona összes lakója, miként a színészek és a nézők között is olyan szoros a kapcsolat, mint amit az ő összekulcsolt ujjai jeleznek. A törvény és a herceg egymást kettőző ereje is jelen van ebben a tapintható feszültséget létrehozó, az egyensúlyt mégis megőrző gesztusban. Arra számítottam, hogy hasonló feszültséget és erőt tapasztalhatok majd e könyvben, mint a fent leírt jelenetben.
Majdnem ugyanaz történt, csak azért majdnem, mert Nemes Levente ezúttal nem a színházi előadás bejátszható terein, hanem egy könyv egymásra helyezett síkjain, lapjain haladt végig, de úgy, hogy mindeközben a beszélgetőkönyv meg is töltötte az olvasó szívének éppen üresen hagyott részeit.
Nemes Levente. Nagy B. Sándor beszélgetőkönyve. Háromszék Vármegye Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2022.
