.svg)
(2014-es Vízimozi, Papp Attila Zsolttól)
„S e meg nem történt esemény
emléke együtt él velem.
De annyi szent: nincs vége még.
Miféle rend ez, kérdezem.”
Valószínűleg már irodalomtörténet. 1995-ben négy, nem túlságosan vaskos verskötet a hangos/hangzatos vita szellemétől vezettetve, négy, egymástól igencsak különböző költőszemélyiségtől megalkotva, a magyar, kiváltképpen az erdélyi líra átrajzolásának, újra-pozicionálásának akaratával osztotta hívőkre és (visszafogottan szólva) kétkedőkre azokat, akik még hajlandók voltak olvasni, jelentőséget tulajdonítani verses ellen-énekeknek, rímbe szedett hadüzeneteknek, korszakhatárt kijelölni törekvő lírikusi szándékoknak. Az Előretolt Helyőrség könyvsorozata aztán nagyobb részben beváltotta, kisebb részben (ahogyan az lenni szokott) nem váltotta be az első kötetek provokatív versige-hirdetését.
Az első négy kötet szerzői nem haladtak nagyon sokáig együtt, a különféle érdeklődés, lírai program, másfelé tájékozódás azonban elsősorban azt eredményezte, hogy a megtervezett költői pályákon egyre újabbak tűntek föl, magukkal hozva az eltérő ismereteket, más vidéken szerzett tapasztalatokat. Mindazonáltal a sorozat esztendőről esztendőre gyarapodott, prózai munkáknak is helyet adva, néhány könyv erejéig átengedve a terepet az értekező műfajoknak. A talán leglényegesebb kérdésben azonban egyetértés mutatkozott: a hagyományosnak vélt, önsajnálkozó, érzelgős-patetikus megszólalás legfeljebb parodisztikusan vagy más módon tagadó alakzatban kaphatott hangot. Ezzel párhuzamosan (meghallva az idők szavát) az elitárius költészettel kapcsolatos elvárásoknak fittyet hányva, a populáris „regiszter”-ben működtethető líra elfogadtatására törekedett a különféle költői égtájakra merészkedő lírai ének sora. S hogy a provokáció célba ért, s a kritika egyre inkább megértő módban tárgyalta mindazt, ami valóban új értéket hozott, máskor inkább kísérletnek minősülhetett, az Előretolt Helyőrség sorozat mind inkább az útra bocsátás, a megjelentetés lehetőségét biztosította, azt nevezetesen, hogy a verseivel, kisprózájával a Bretter-körben, a Helikonban és más folyóiratokban jelentkező fiatalok kötettel bizonyíthatták: szuverén módon képesek továbbírni az irodalom befejezhetetlen történetét. Az Előretolt Helyőrség kötetei 1995-től 2014-ig változatokban gazdag sort alkotnak. Többnyire anélkül, hogy a szükséges és tapintatos szerkesztésen kívül bármiféle rendezői akarat, legföljebb az ígéretesség igénye szabná meg a megjelenés feltételeit. A közel húsz esztendő egy sorozat életében immár joggal számíthat arra, hogy ne a napi kritika, hanem az irodalomtörténet mérje föl a teljesítményt.
Ezúttal inkább azt példáznám, hogy a teremtő csöndjével, verselési megbízhatóságával, szerény következetességével jellemezhető Papp Attila Zsolt miképp járul(t) hozzá a sorozat sokszínűségéhez. Olyan költői cselekvéssel, amely nem visszhangozza a kezdet csatakiáltásait, nem törekszik meghökkentésre, viszont hű marad sejtelmesen megfogalmazódó – míves – jambusaihoz, s a meglepetéseket más (költői) célokra tartogatja: mindenekelőtt arra, hogy a kifejezések révén távolinak tűnő, de a versszerkezet segítségével ismerősségéről, bensőségességéről árulkodó versvilágát a személyes, az (el)idegen(ítő), valamint a más versvilágok egyes elemeit sajáttá tömörítő megszólalás határmezsgyéjén tartsa. Metszéspontján olykor, olyan, egymással ellentétes állításokat kockáztatván meg, amelyekről nem feltétlenül következik a könnyen érthetőség–magyarázhatóság. Annak ellenére nem, hogy a leleplezés és önleplezés aktusai mintha fölkínálnák a megfejtést. Csakhogy a megfejtés erőszakos akarása eltávolít a versvilágtól, üresbe futtat, így jobb idejében visszatérni ama (emlékezetes) versmondatokhoz, amelyek az előadást többfelé ágaztatják. Ezen keresztül a „sejtelmesség”-et inkább a versvilág rétegzettségének érzékeltetésével közvetítik. S mert valamiképpen (ha nem is tökéletesen) e közvetítettség segíthet az értésben, talán nem teljesen fölösleges megkísérelni néhány versmondat értelmezését.
Ilyeneket jegyeztem ki magamnak: „Arról, amiről kell, nem lehet beszélni”. A Wittgenstein-parafrázis (ez összetett szót szorosan fordítva) nem arra ösztönöz, hogy egy bölcselettel elforduló, szójátéka révén ironizáló elgondolást állítson az előtérbe, hanem a továbbgondolhatóság és az újra-érthetőség másfelé tekintését hozza játékba. Nem oly túlzottan távoli asszociációval egy Tandori-átírást idézek: „Akinek úgyse lehet elmondani semmit,/annak úgyse lehet elmondani semmit.” Másik példám poétánktól: „Minden történet: üldözés”. Visszatérés volna a westernfilmekből levont tanulsághoz? Vagy Babits mozifilm-verséhez? „Érzelmes kísérlet: válaszolni/s formát adni minden kis szigetnek.” Akár merésznek nevezhetnők ezt az összevonást. Hiszen a válasz meg a formaadás csak több áttétellel volna együtt (egy szinten? egy akció keretén belül?) emlegethető. Ráadásul minden kis szigetre vonatkoztatva. A sziget egyedülvalóságot tételez föl: miféle kérdés igényli a választ? S a válasz (a sorrendiség ezt látszik sugallni) előfeltétele-e a formaadásnak? A sziget volna a formátlanság „allegóriája”? Egy szakasznyi versmondatokon töprengve: „Szobámba sötét folyosók vezetnek,/s madarak szállnak be az ablakon./Belső titokzatos sivatagban/előadni egy régi dramolettet,/sosem lesz ilyen pompás alkalom.”
A följebb emlegetett „sejtelmesség” itt (és másutt) a verssorok, sornyi gondolatok között kitöltésre váró(?) üres helyekből eredeztethető. A kívülről érkező különnemű minőségek (folyosók, madarak) nem oltják ki egymást, inkább két mozgás-/haladásirányt, lent és fönt, passzívat és aktívat jelölnek, az elkövetkezendő történés színhelyét tervezik meg. Aztán a külsőből a tér belsőbe fordul át, hogy valóban színhellyé válhasson (erre a vers a későbbiekben visszatér), amelyben lejátszódhat valami, amit a múltból kell előidézni. Elsősorban azért, mert lehetőség nyílik rá. Az elbeszélhető történésekről, melyek legfeljebb az üres helyek némi önkényességet sem mellőző áthidalása után lesznek azok, nemigen tudható más, minthogy inkább képzeleti munkából idéződnek föl, mint bármely elbeszélés szigorúbb logikája szerint konstruálódnak. A paratextus némileg eligazít: a Király Lászlónak ajánlott vers olvasásához nem árt levenni a polcról a verssel megtisztelt költő műveit. Az oda-utalt történésdarabok egyben kommentárjai a Király-versnek/-prózának, ám tőlük térben-időben eltávolítva a rájátszás előhelyezi a vers függetlenedő gondolatmenetét.
Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskötete filmek, filmes emlékek tematikájával nemcsak a versek „filmszerűsíthetőségét”, filmes megoldásait, a vizualitást hangsúlyozza, hanem tán Mándy Ivántól nem teljesen függetlenül részint a régi idők mozijába irányít (a kötetben említett Janovics Jenő Kolozsvárt a magyar némafilmek emlékezetes helyévé avatta), részint az onnan származtatható emlékeket, némafilmes mozzanatokat egy szervesen épülő, fokozatosan kiegészülő-kiteljesülő versvilág építőköveiként hasznosítja. Az ismerhető és az ismeretlen/megismerhetetlen, az elvesző/elveszett és a megtalált szembesül, az elveszett láthatóvá lesz, a régmúlt jelenné: „S a hely, ahová visszajárnál/éjjelente a vízi tájban:/az a mozi még láthatatlan,/amelyre egyszer rátaláltam.” A Vízimozi költője tudja, megfogadta a hajdani tanácsot: egyszerű(nek tetsző) soraiban forma van, nem az ötvösősök hagyatékaként, hanem az Előretolt Helyőrség íratlan szabályaként: a mesterséget nemcsak gyakorolni, hanem mindenekelőtt tudni kell. Papp Attila Zsolt nem követelőző költő, nem kedveli a feltűnő gesztusokat, nem szólal meg túlságosan gyakran. Inkább akkor, amikor legalább egy ciklusra terjedő elgondolását ki tudja tölteni. S ez a ciklusokra tervezettség szintén egyik jellemzője a könyvsorozat poétáinak: a ciklus lírai történet, amelyet nem egy bármi módon kikövetkeztetett cselekmény tart össze, hanem egy hangulat, egy világhoz fűződő külső-belső viszony fokozatosan alakot kapó önértelmezése. Papp Attila Zsolt ciklusai kiválóan példázzák ezt, és így minden vers megleli a maga számára kijelölt helyet. S mert mégis, a vers a kötetszerveződés meghatározó alapegysége, az utólagos kompozíció legföljebb jóváhagyja, igazolja a besorolás helyességét. S ezzel új (irodalmi) fejezetet nyit meg.
