Ápolási osztály (Részlet a Fóbia című regényből)

Untam a várakozást. Főleg, hogy semmi nem történt már vagy tíz perce. Persze a kagylót végül nem vettem föl. Nem láttam értelmét, ahogyan annak sem, hogy visszamenjek a főépületbe a sok maszkos, kétségbeesett ember közé. A cikkeket sem volt kedvem tovább böngészni. Nem is frissült az oldal. És az olvasottak alapján még nevetségesebbnek és fárasztóbbnak éreztem a politikai baromságokkal meg a celebek kamu életével foglalkozó többi hírt.

A kétszárnyú ajtón túl sem vettem észre mozgást, pedig a homályos üvegen keresztül ki lehetett venni a mögötte sorakozó tárgyak körvonalait. A benti folyosóra szemből sütött befelé a nap. Vakító, hófehér négyzetek rajzolódtak ki a linóleumon. Szép, bár szinte vakító volt az az egyenletes mintázat. Eszembe is jutott, hogy lefotózom és megosztom a sztorimban, de szerencsére még időben beugrott, hogy olyan képet, ami láthatóan egy kórházban készült, nem a legjobb ötlet most kitenni.

Talán az erős fény okozta, hogy az ajtóhoz léptem. Ha mozgok, gondoltam közben, biztos észrevesz valaki bentről, aki engedélyt adhat, hogy belépjek az osztályra. Betoltam az ajtót. Erősen tűzött a fény. Kellett is némi idő, hogy hozzászokjon a szemem. Csupán néhány széket, egy gurulós alumínium kocsit meg pár orvosi műszert, sztetoszkópokat és két lélegeztetőgépet láttam egy, a falhoz tolt állványra pakolva. A folyosón az összes ajtó csukva volt, ami nagyon meglepett, mert emlékeim szerint tárva-nyitva volt mind, amikor legutóbb a mamánál jártam. Három héttel korábban még folyamatosan ki-be járkáltak az emberek. A benti folyosón állva gyanús lett, hogy nemcsak az orvosok meg az ápolók tűntek el a részlegről, maguk a betegek is, az az üresség mégis hihetetlen volt. Főleg, hogy sok, korábban ott tartózkodó öreg nyolcvan vagy akár kilencven fölötti, és ráadásul mozgásképtelen. Korábban az összes helyiség tele volt. Négy ágy, azaz négy ember szobánként. Gyanítottam, hogy az eltűnésük a veszélyhelyzettel függ össze, de ötletem se volt, hová kerülhetett át az a negyven-ötven idős bácsi és néni.

Benyitottam a szobába, ahol korábban a mama is feküdt. Üres volt. A fehér lepedővel borított ágyakon kívül csak hasonló gépeket láttam, akárcsak odakint a folyosón. Még a kis éjjeliszekrénykék is eltűntek, és a függönyök is be voltak húzva a hatalmas ablakokon, mintha a dolgozók nem akarnák, hogy kintről benézzen bárki is. Igaz, földszinti szoba. Ha valaki lábujjhegyre áll a kertben, tulajdonképpen belát a frissen fehérre festett kórterembe.

Találomra odaléptem az egyik ágyhoz, majd miután levettem a sajátomat, az egyik lélegeztetőgép maszkját nyomtam az arcomra. Nehezen kaptam levegőt. Szorított a pánt, úgyhogy igazítottam rajta egyet-kettőt. Bekapcsolni azonban már nem volt időm a gépet, ha egyáltalán szándékomban állt, mert meghallottam, hogy a hátam mögött nyikordul az ajtó.

Tétova férfihang szólalt meg. Elsőre nem fogtam föl a szavait, csak az ismétlés után jutott el az agyamig, hogy azt akarja tudni, ki vagyok és mit keresek odabent.

Visszatettem a maszkot a helyére, majd azonnal megfordultam, hogy szemben álljak a férfival, ha már hozzám beszél. Jóval alacsonyabb volt nálam. Kerek szemüveget viselt, és a feje tetején csillogott a világos fejbőre. A kezében papírokat tartott.

A nagyanyámat keresem, mondtam olyan határozottan, amennyire csak az elcsukló hangom engedte. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy semmi értelme nem volt az előző mozdulataimnak, és nagyon reméltem, hogy az orvos nem vett észre belőlük semmit.

– Mit csinál itt?

– Tessék?

– Ki engedte be?

– Nyitva volt az ajtó.

– Ki van írva, hogy engedély nélkül belépni tilos. Nem?

– Azt nem vettem észre.

– Egy hatalmas táblára van írva, ami ott lóg az ajtó előtt.

– Értem, de akkor se láttam.

– És miért vette fel a lélegeztetőgép maszkját?

Kínos volt az a kérdés. Az egész helyzet. Égett az arcom. Nem is tudtam, mit feleljek, úgyhogy csak vártam, hogy elmúljon az a rettentően hosszú pillanat.

– Máskor ne nyúljon a műszerekhez, megértette?

– Elnézést.

Jólesett volna, ha azt mondja, semmi baj, de érezhetően ez eszébe sem jutott.

– Mit is mondott, miért van itt?

– A nagyanyám miatt.

– Hogy hívják? – kérdezte azonnal, én meg – nyilván zavaromban, mert aztán rájöttem, hogy ez elég kötekedő – visszakérdeztem, hogy a nagymamámra gondol-e vagy rám.

A nagyanyjára, mondta a férfi kiábrándult hangon. Aztán sietve hozzátette, hogy nem tartózkodhatok a kórháznak ezen a részén, és legyek szíves azonnal visszafáradni a főépületbe, de hogy igazából az volna a legjobb, főleg, hogy ezek szerint csak látogatóba érkeztem, ha azonnal elhagynám a kórház területét.

– Majd ha elárulta, hová lett a nagyanyám, akkor elmegyek.

Nem igazán értettem, hogy ha ezt kéri tőlem már az első orvos, aki szóba áll velem, minek engedtek egyáltalán be az épületbe. Az indulatos válaszom amúgy elég fenyegető lehetett, ráadásul hazugság is volt, hiszen ha megtudtam volna, hogy hol van a mama, ugyanúgy eszem ágában sem lett volna távozni.

Megint csak azt vettem észre, hogy egy keményebb kifejezés milyen elbizonytalanító ebben a felemás helyzetben, mert a férfi szemében a totális zavar tükröződött. Pislogott párat szótlanul, aztán még hátrébb is lépett, mintha a határozottságon kívül valami más, sokkal komolyabb veszély is együtt járna velem.

– Nézze, az a helyzet, hogy kiürítettük az osztályt az érkező betegek számára, ezért nem találja itt a nagyanyját – folytatta az orvos.

– És hová kerültek azok, akik itt feküdtek korábban?

– Aki mindenképp kezelésre szorul, egy másik osztályra került át, akinek pedig stabil az állapota, azt elővigyázatosságból hazaszállították.

Ez az „elővigyázatosságból” egyáltalán nem hangzott jól. Ahogyan az sem, hogy ezek szerint vagy tovább kell keresgélnem a mamát a kórházban, vagy ami még aggasztóbb: talán úgy szállították haza, hogy még apám sem értesült róla, és pár héttel egy agyvérzést követően, ki tudja, mennyi ideje, teljesen egyedül tartózkodik otthon.

Abba nem is mertem belegondolni, hogy mi van, ha délelőtt úgy döntök, nem utazok le, miközben eszembe jutott az is, ami az állomáson történt, de azzal már végképp nem volt időm foglalkozni, hogy mi lesz a házzal, a rablással és az éjszakával.

– Ugye csak viccel?

– Nem, kisasszony, egyáltalán nem viccelek. A helyzet komoly aggodalomra ad okot, és kevés a hely.

A kisasszony megszólítás nevetségesen hangzott, de a többivel, főleg az olvasottak alapján, kezdtem egyetérteni.

– Ha a körzetünkben túl sokan betegszenek meg a napokban, nem lesz elég helyünk, hogy fogadjuk és ellássuk őket – tette még hozzá kapkodva a kis tömzsi orvos, miközben vakarózni kezdett. A kétszárnyú ajtó felé tett pár lépést. Úgy vettem észre, remeg a keze. Láthatóan azt akarta, hogy induljunk el végre kifelé.

Rengeteg gondolat átfutott az agyamon. Például, hogy mennyire furcsa, hogy az üres kórházrészből akar elkergetni egy vírushelyzet idején, miközben abban nem lát komoly kivetnivalót – legalábbis nem teszi szóvá –, hogy az a rengeteg ember ott várakozik összezsúfolódva a főépület folyosóin. Sejthető volt az is, hogy ha az orvos lelép, a többi dolgozónak pont velem és a problémámmal lesz ideje a legkevésbé foglalkozni majd. Közben egyre jobban aggódtam a mama miatt. Megint eszembe jutott, hogy azt a rohadt mobilt mégiscsak meg kellett volna venni neki, aztán pedig, hogy milyen jó lenne, ha a bátyám itt állna mellettem. Ő az ilyen kínosan hivatalos helyzetekben sokkal, de sokkal határozottabb, mint én. Nem spekulál annyit. Irigylem tőle, hogy képes azonnal dönteni, és egy-két határozott szóval meg persze a közel százkilencven centis magasságával lefegyverez tulajdonképpen bárkit.

Kifelé menet azt kérdeztem a férfitól, hogy hová menjek, ahol képes valaki azonnal tájékoztatást adni arról, hogy a korábban itt tartózkodó betegek közül ki hová került pontosan, de az előtérben az egyik telefon csörgött, és a doki, mielőtt még válaszolt volna a kérdésemre, az ujjával jelzett, hogy várjak, majd fölvette a kagylót.

A szavaiból nem derült ki pontosan, miről van szó. Főként orvosi szakszavakat használt. Aztán egy ismerős nevet említett, amit a kelleténél jóval nehezebb volt kiverni a fejemből. Ösztönösen arrébb is léptem, hogy ne tűnjön úgy, hogy hallgatózom. Tudtam, hogy fordított esetben engem is zavarna az ilyesmi. Nem mintha tartoztam volna neki vagy a vonal túloldalán hadaró ismeretlennek bármivel, de a szégyen talán nem is az emberek miatt van.

Elővettem a telefonomat. Kikerestem apám számát. Csak sípolás hallatszott, ki se csöngött. Aztán fölhívtam a mama otthoni, vonalas számát. Nem is értettem, addig ez hogyhogy nem jutott eszembe, és emlékszem, a csöngések közben végig azon gondolkodtam, hogy volna jobb: ha fölvenné, és nem kellene tovább keresgélnem, vagy ha nem érném el, és azt hihetném, hogy a stroke után pár héttel még mindig, ha nem is ezen az osztályon, de szigorú orvosi felügyelet alatt áll. Közben már ott volt a fejemben az is, hogy az érkező betegektől akár a vírust is elkaphatja, ami kilencven fölött még nagyobb bajt jelentene, úgyhogy amikor szétkapcsolt a vonal, merthogy a túloldalon nem vette föl a mama, kétségbeestem.

A férfi jegyzetelt. Lekötötte a szememet a mozgás. És az a gondolat, hogy talán pont azt írja le, hová kellene mennem ahhoz, hogy végre megtaláljam a mamát.

A férfi már hozzám beszélt. Talán nem vette észre, hogy én is telefonálni próbálok. Annyira elmerültem abban, ahogy a kezét figyelem, hogy szerintem csak a harmadik vagy a negyedik mondatát fogtam föl. Nem lett ingerült. Azt hiszem, a részletek pontos ismerete nélkül is átérezhette, miért vagyok annyira zavart. A papírt nem adta oda, azt viszont többször elismételte, hogy nem tartózkodhatok ott, majd nyomatékosan arra kért, azonnal hagyjam el az osztályt.

De aztán ő indult el előbb. Nem várta meg, hogy teljesítsem a kérését, és csak azután, hogy eltűnt a folyosó végén, jutottak eszembe azok a dolgok, amiket mindenképp meg kellett volna még kérdezni tőle. Továbbra is az volt az érzésem, mások még annyira sem lesznek elnézők és segítőkészek, mint ő, pedig a férfi, azon kívül, hogy legalább egy tucatszor fölszólított a távozásra, nem sokat tett értem.

Visszamentem a főépület központi részébe. Rengetegen álldogáltak a folyosón. Úgy tűnt, mintha megduplázódott vagy meg is triplázódott volna időközben az ott várakozó emberek száma. A legtöbben maszkban ácsorogtak. Két fiatal lány viszont, meg az a pár gyerek, akik talán a szüleikre vagy más hozzátartozójukra vártak, fedetlen arccal bámultak a neonfénytől káprázó semmibe.

Továbbra is nagy volt a jövés-menés. Attól a kusza látványtól fájni kezdett a fejem. Gőzöm se volt, kitől lenne érdemes tudakozódni a mama hollétéről.

A folyosó végéről elláttam egészen a nővérpultig. Hiába álldogáltak ott vagy hatan-heten, nyilván valami hasonló problémával küszködve, mint én, már az is üresen állt, akárcsak az ápolási osztály előtti pult. Legszívesebben kimentem volna a friss levegőre, de próbáltam türtőztetni az indulatot és az egyre ellenállhatatlanabbá váló vágyat a menekülésre, ami az értelmetlen helyzetekben legtöbbször hatalmába kerít. Oda is húzódtam a halványzöld falhoz, mintha kitapinthatnék rajta valami puhát, megnyugtatót. Próbáltam egyenletesen lélegezni. Körbenéztem. Senki nem nézett rám. Akkor azt éreztem, mintha ott se volnék. Lejjebb húztam a maszkot, hogy csak a számat fedje el.

Srégen beláttam az egyik kórterembe. Sűrűn álltak az ágyak egymás mellett, és ahogy ki tudtam venni az ide-oda járkáló nővérek és mentősök között, kizárólag öreg emberek feküdtek odabent. A karjukba infúzió volt kötve. Mozdulatlanok voltak. Megijesztett az a merev, tehetetlenségről szóló látvány. Mintha már halottak lennének, erre gondoltam, pedig tudtam, hogy nem azok. Hogy van még bennük élet, csak olyan mélyen, ahová ilyen rövid idő alatt képtelenség lelátni.

Az egyik néni váratlanul rázkódni kezdett, mintha áram rázta volna meg, és nem is állt le a mozgás, csak lassult valamicskét, míg oda nem ért az ágyhoz két, világoskék köpenyes nővér, hogy lefogják a nő sovány kis testét.

Az egyik nővér idővel az ajtóhoz rohant, kikiabált a folyosóra, de olyan hangos volt körülöttem a zaj, hogy nem értettem. Aztán még ketten jöttek, azt hiszem, azért, hogy intubálják az idős nőt.

Ezalatt egy fiatal mentős gurulós vaságyat állított oda a falhoz, közvetlenül mellém, amin egy középkorú nő feküdt jól bebugyolálva. Csak az arca, és annak is csupán egy vékony sávja látszott ki a kórház nevével ellátott takaró alól. A szemét csukva tartotta, de érezhető volt, hogy nem alszik. Talán csak nem akarta látni a folyosón lévő káoszt, vagy azt a sok fájdalmat a kórtermekben, ami engem is annyira megrémített.

A mentős arra kért, hogy menjek arrébb, majd, miután fixálta az ágyat, még odaszólt valami olyasmit – rám pillantva talán egy szűk másodperc erejéig –, hogy ha jót akarok magamnak, akkor azonnal elhagyom az épületet. Aztán, mielőtt még reagálhattam volna, megfordult, és gyors léptekkel elindult a folyosó másik vége felé. Tulajdonképpen ugyanazt mondta, mint az orvos, csak sokkal határozottabban. A tekintetétől végigfutott bennem valami borzongásszerű. Léptem egyet felé, de mire földet ért a lábam, már csak a hátát láttam, ahogy távolodik. Annyira hirtelen történt az egész, hogy csak félig-meddig fogtam föl a szavait, nem tudtam a jelentésükre, a bennük lévő teljesen egyértelmű utasításra koncentrálni, csak arra, amit látok. Képtelen voltam átlépni a máskor könnyen áthidalható, jelentéktelennek tűnő fázisokat. Tisztán emlékszem a férfi tekintetére. Hogy milyen határozottan nézett, ami attól volt olyan szuggesztív, hogy csak a szemének mélye, és az is csak egy pillanatra tárult föl az arcának egészéből. Tehát nem is a mondata vagy a fölszólító mód hatolt a mellkasomba olyan intenzíven, hanem az a pillantás, mint egy tű, élesen, jéghideg fegyelmezettséggel, amiben volt valami kihívó jelleg is. Azonnal megkívántam. Pedig gyakorlatilag nem láttam belőle semmit. Szerettem volna még egyszer a szemébe nézni, miközben azt egyáltalán nem akartam, hogy megforduljon, és újra odaálljon elém. Olyan közel hozzám, mint az előbb. Mégiscsak egy kórházban vagyok, gondoltam. Éreztem is, hogy vörösödöm. Eldönthetetlen volt, hogy a szégyentől vagy a hirtelen fölvillanyozó érzés miatt, az viszont nem, hogy a vágyam az egyszeriségből fakad, és teljesen fölösleges az ismétlésre várnom, mert csak megrémülnék tőle.

‍