Apám leánya

Amalia Crișan: Farkasgriff

1981. augusztus 9-én olyan meleg volt, hogy anyám arca leégett az ablaknál a délutáni szunyókálásban. Sokszor elmondta, hogy hűvösebb napot is választhattam volna a megszületésre, egész éjjel izzadtak a kórteremben. Mind a tízen. A szülés után nem tudott egyetlen éjszakát sem aludni a melegtől. Ezért apadt el a teje is, mondogatta. De azért örült nekem. Igaz, ezt ritkábban mondogatta.
– Akkora voltál, mint egy sörösüveg, mint egy nagyobbacska macskakölyök. Néztem is, hogy fogok én ebből a semmiségből embert nevelni – jót nevettünk ezen, mert aztán szép fogdmeg-leány lett belőlem. Sokszor elgondoltam, a nevelő mellett növesztő hatása is van a szülői pofonoknak.
Tört-fehér pólyába bugyolálva vittek haza, nagybátyám sötétkék Daciájával. Akkor még falun laktunk nagyanyáméknál. Olyanfajta öregek voltak, akikről mindig a jó egészségesen sárga, puha, kövér csirkék, a fekete fáradt olajjal lekent istállóoldal, és a sarkánál oldalra billenő kutyapajta jut az ember eszébe. No meg az aranybarna színű, kicsit csípős pityókatokány friss kecsketejjel. Sokszor azt kívántam, bár nagyapám leányának születtem volna.
*Kilenc hónapos voltam, amikor apám először látott, s akkor is csak véletlenül. Az apám felőli nagyanyámhoz egyszer-kétszer elvittek egy héten, hogy nézze meg az igéző világoskék szemeimet. A jeles délutánon apám hamarább végzett a talicskatolással, s amikor délután öt óra tájban belépett a légyszaros, nejlonfüggönyös nyárikonyhába, én még mindig öreg nagyanyám karjaiban nyöszörögtem. Apám csak akkor figyelt fel, hogy idegen szuszog a lucskoskáposztás fazék mögött, amikor a nyöszörgés egyre hangosabb bömbölésbe váltott. Nagyanyámnak kerek tíz percig volt türelme ringatni, nem csoda, mondjuk, kilenc gyermek után, aztán felpattant a zöldre lakkozott fásládáról, és megfáradt fia kezébe nyomott.
Apámra akkor a saját égszínkék szemei pislogtak vissza nedvesen, a tenyerében tartott kicsi csomagból, még úgy egy szipogásnyi pillanatig, aztán lassan felszívódtak a krokodilkönnyek. Nagyanyám kíváncsian oldalra pillantott.
– Látod-e te? A szemei pont olyanok, mint neked, s az orrocskája is olyan kicsi kerek gumó…

– S hát aztán? Tán én csináltam?
– Imre…
– Mit mind akarjátok a nyakamba sózni valamelyik rózsadombi fehér cigány purdéját? – apám ordítására a húga is abbahagyta a tyúketetést, és a nyárikony­hába csoszogott.
– Imrécske, ne húzd fel magad, na – remegve simogatta meg a bátyja érdes kezeit, mert ha Imrécske felhúzta magát, úgy csattogott Juli orcája, mint az ostor.
Aztán Imre fogta magát, meg a kék szemű pólyást, s meg sem állt a két utcával fennebb lakó szeretője házáig. Ott aztán nagyapám kezébe nyomott, s nyomatékosan felhívta rá az öreg figyelmét, hogy többet meg ne lássa ezt a macskakölyköt a házában.
– Nem az enyém, érti-e? Nem az enyém! – üvöltötte, aztán az öreg megfogta az izzadt ing koszos gallérját, s egyik kezében a pólyással, másikban apámmal az utca aljáig meg sem állt. Ott aztán ő is nyomatékosította, hogy meg ne lássa többet Imrét Mari lánya és a háza közelében.
*
Két nappal a tizedik születésnapom után döntötte el apám, hogy apám lesz, miután már a megyében is csak egy román, sötét szemű menyecske fente rá a gyöngyfogsorát, de az is csak azért, mert egy szót sem értett az apámról szóló csattanós történetekből. Imrécske valahogy mégis inkább anyám fekete haját választotta, mindig azt mondogatva neki, hogy nincs a faluban szebb és dolgosabb asszony, mint Marika. Marika pedig nem csak szép volt, hanem nagylelkű is, ugyanis rajta kívül Imre egyetlen volt szeretője sem mosta ki a szakadt zsebű salopétanadrágját. Így hát elvette feleségül, miután jól tejelő munkát kapott a szentgyörgyi szeszgyárban. Életemben csak addig a napig volt boldog gyermekkorom. No meg még egy nappal tovább, amikor megtudtam, hogy mégis van apám, meg hogy városra költözünk blokkba, a tizedikre, ahonnan majd mindent látok, s ahol zöldre festett vashinták is vannak, és több a pékség, nem kell annyit sorban állni a deka kenyérért.
Mikor anyámmal a költözés estjén a frissen vasalt fehér abroszt is a helyére tettük, Imre akkor lépett be az ajtón. Szemei fénylettek, leheletének szilvapálinka és korán kiforrt savanyú borszaga volt. Anyám ránézett és elmosolyodott, meg valami olyasmit mondott, hogy jól van, na, az áldomást meg kell inni az új házra. Salátás-fuszulykaleves és rántott káposzta volt kolbásszal vacsorára. Az egész napos bútortologatástól és görnyedezéstől megéhesedtem, kézmosás után egykettőre felhúztam magam az asztal mellé. Apám lassan felém fordult, és cöcögni kezdett.
– Tündike, Tündike, nem ülünk az asztalhoz, amíg a család feje nincs ott – lassan odaballagott hozzám. Sötétbarna tincsei csapzottan süllyedtek izzadt homlokredőibe. Megsimogatta az arcom, és szélesen vigyorgott. Megszédültem a pálinkaszagtól. – Tanuld meg jól, sem te, sem anyád nem ültök előttem asztalhoz! Elvégre, ami ide kerül – a hasamhoz akart nyúlni, de mélyen a bordáim közé szúrta a mutatóujját –, azt csakis nekem köszönhetitek. Megértetted?
Na, hát kicsit szigorú apám lesz, gondoltam, de nem baj, pont olyanok a szemei, mint az enyémek. Ő biztos nem fog félni attól, hogy megigézem. Elmosolyodtam ezen a gondolaton.
– Mit vigyorogsz? Hm? Az asztal mellett nem vigyorgunk! – förmedt rám. Imrécske lassan kezdte felhúzni magát. Nem szóltam semmit.
Anyám behozta az ételt, mosolyogva leült. Valami olyasmit motyogott dús kontya alatt, hogy be szép is, be szép. Aztán nekiláttunk a vacsorának.
Csatt! Apám az asztalra csapott széles, kérges tenyerével.
– Hogy fogod azt a kanalat, te szerencsétlen? – üvöltötte.
Anyám rám nézett, s látta, hogy a kanálnyél tövénél vettem kezembe az eszcájgot.
– Apádnak igaza van. Fogd rendesen, egyél rendesen! – majd hátrább csúsztatta a kanalat a kezemben.
Elfogyott a leves, én még mindig nem szóltam semmit. Egy kicsit rossz kedve van, gondoltam. Valahogy fel kéne vidítani.
– Látod, milyen szépen berendezkedtünk? Tetszik? Elhoztuk mama porcelán csészéit is, s a… – mondtam mosolyogva, de apám dühösen félbeszakított.
– Ki engedte meg, hogy letegezz, a szűzmáriádot! Mondtam én, hogy letegezz? Az apád vagyok, a hétszentségit neveletlen kölykinek!
Nyeltem egyet. Biztos, hogy rossz kedve van.
– Bocsánat, csak… otthon tatával is megengedték… – aztán folytattam – mama nekem adta a kék virágos porceláncsésze-készletét, azokot es elhoztuk…
Megint az asztalra csapott.
– A kutyaúristenit! Ha má’ annyira se szégyelled magad, hogy jártasd a leves-fúvód az asztal mellett, amíg eszem, legalább tennéd rendesen! Mi az, hogy es, hm? Mi az? Is, érted? Is, te… te… – aztán anyámra nézett. – Mari, az Isten verjen meg, hogy nevelted te ezt a gyermeket? Miféle elmaradi, falusi libát nevelsz belőle? Városon vagyunk mán, ha nem látnád, szégyenbe akarsz hozni ezzel a…
– Imrécske, ne haragudj meg, na – anyám szeme megtelt könnyel – Csak tudod, eddig falun éltünk, nem igen járt el sehova, még csak tízéves, de megtanulja. Aztán felém fordult: – Te pedig hallgass apádra, fiam, látod-e szégyent hozol itt reám mán az első nap, Tündike!
– Na, mit ülsz még itt, s nézel ki a fejedből a virító golyóiddal? Egy-kettő, takarodj el az asztal mellől! – apám siettetésképpen csapkodni kezdte a tenyerét. – Amíg nem tanulsz meg rendesen viselkedni, ennél az asztalnál te nem eszel! Na, indulj lefeküdni!
Miközben lekászálódtam a székről, még mondogatta, hogy megtanítlak én, ne búsulj, ha anyád nem volt képes rá. Lefeküdtem. Olyan jól esett sírni a tiszta, friss ágynemű közé bújva. Behallatszott a konyhából a kanalak csörömpölése. Anyám tehát nem veszekedik vele. Nem szól semmit. Sírdogáltam még egy-két percig, aztán szipogva megtöröltem az orrom, azt a kicsi gumócskát, ami olyan, mint az apámé. Biztos, csak rossz kedve van ma, gondoltam.
– Csak nevelni akar, jót akar neked – mondta másnap anyám.
*
A nevelései aztán mindennaposakká váltak, és valahogy általában mindig azzal a furcsa, erjedt szilvalével kevert savanyúbor szaggal társultak. Kéthetente egyszer jókedve volt általában, olyankor engedett le játszani a blokkok közé úgy fél órára.
– Ha este nyolckor nem állsz a szemem előtt, azt is megbánod, hogy megcsináltalak! – mondogatta ilyenkor mindig.
Anyám mindig tovább dolgozott, mint Imre. Játék közben rendszerint egy nagyobb szomszédlánytól kérdezgettem az időt, szép, piros, bőrszíjú karórája volt, a tizenkettedik születésnapjára kapta. Apámnak több órája is volt, nekem meg egyre több születésnapom. Az egyik vékony, barna szíjas még megboldogult húgától maradt rá, többször kértem. Olyankor mindig a tenyerével nyomatékosította, hogy szégyellhetem magam, amiért bármit is kérek, amíg nem dolgozom. Anyámnak sem engedte soha, hogy kemény pityókacukorkát vegyen augusztus 9-én. Nagybátyám, az a kék Daciás, amelyik hazahozott, mikor megszülettem, néha hozott egy-egy ezer lejes méretű házi-csokit, olyasfajtát, amit az ember jobb, ha elszopogat, ha nem akarja a tejfogát benne hagyni. A kicsi szarbarna csomagocskát mindig titokban csúsztatta a zsebembe, amikor megpuszilt. Én aztán esténként anyámnak nyújtottam a felét a paplan alatt.
Történt egyszer aztán, hogy a szomszéd Rozi szép piros karórája elromlott, s el kellett vinni az óráshoz. Akkoriban kanyarodott át az ősz télbe, az egyre hamarább lenyugvó nap megcsalta az érzékeim. Mikor felmentem, apám már a konyhaajtóban várt összeszűkült, vérvörösre dagadt, szesztől csillogó szemeit meresztgetve. Én ösztönösen a faliórára pillantottam: nyolc óra öt perc volt. Nem szólt semmit, lassan felém lépkedett. Összeszorítottam a fogaim, de nem ütött meg.
– Vetkőzz! – sokkal csendesebb hangnemben parancsolta, mint azt vártam. Értetlenül néztem rá néhány másodpercig, aztán hirtelen lehajolt.
Elkezdte kigombolni a virágos-galléros ingem, egyre dühösebben, a végén lerántotta az egészet. A sárga gombok szétgurultak, majd megakadtak a rongyszőnyeg sarkánál, a vitrines konyhaszekrény előtt. Apró, nemrég előbújt mellecskék hegyesedtek apám arca felé. Lerántotta a zöld bársony nadrágomat, a le nem húzott cipzár hosszan felhasította a bőröm az alhasamtól a vénuszdombomig. Letépte a bugyimat, majd rám üvöltött, hogy a zoknikat is húzzam le. Sosem voltam addig olyan hálás a derékig érő dús, szőke tincsekért. Aztán megszorította a karom, és kirángatott az ajtón. Hallottam, ahogy kettőre zárja, majd hangosan kiüvöltötte, hogy legközelebb a nyolc óra legyen nyolc óra.
A lépcsőházban olyan hideg volt, hogy sírni sem tudtam a reszketéstől. Az első öt percben még egyik lábamról a másikra álldogálva toporogtam, de egy fél óra múlva már a gumi-lábsúrlón összegömbölyödve próbáltam bizonygatni magamnak, hogy még érzem a lábujjaim. Egyszer csak motyogást hallottam a miénkkel szemben lévő ajtó mögött, majd kattant a zár, és Magdika néni lépett ki rajta egy kék fehér kockás férfiinggel. A fiáé volt, akkor jött haza a katonaságtól. Rám adta az inget, bevitt a házba, és az ágyba parancsolt. A fiának szép, sötét, barátságos szemei voltak.
– Neked jobban áll, mint nekem. Megy a szemed színéhez! – mosolygott az ingre mutatva. Én is próbáltam mosolyogni, de a reszketéstől összekoccanó fogaim miatt csak egy farkasvigyort sikerült eleresztenem. Ő nyakig betakart és kiment a szobából.
Mikor egy órával később anyám hazavitt, Imre ismét tenyérnyomokat hagyott rajtam, amiért szégyentelenül a szomszédasszony fiához kéredzkedtem be meztelenül.
*
Mikor mind a két öcsém megszületett, visszaköltöztünk falura. Anyám nem szeretett volna a hirtelen haragú Imre elől két gyermekkel mezítláb elfutni az állomástól a Lenin negyedig tocsogó sárban, novemberi mínuszban. Elég volt az egyszer is, egyetlen gyermekkel.
Apám akkorra már minden nap savanyúbor-szájszaggal jött haza. Pénzt sohasem adott, anyámmal kollektívbe jártunk pityókát szedni. Mikor a társaink leültek ebédszünetre szalonnát és vöröshagymát hersegtetni, anyámmal egy kis zöldet gyűjtöttünk a disznóknak.
– Gyere Tündike, ne lássák, hogy nincs ételünk… apád az este se hagyott egy lejt se… gyűjtsünk nadálylapit a disznóknak – mondogatta.
Apám nevelési módszerei hamar átterjedtek anyámra is. Az ébenfekete hajú Marika rendszerint kilépett újra és újra beindított korcsházasságukból. Először Imrécske megint felhúzta magát, és eltörte szeretett asszonya orrát, akkor kétutcányit futottunk, a testvéreimmel a hátamon. Napokkal később apám a polgármesteri hivatalba hívatta anyámat, és a fél falu előtt, aláírt szerződéssel ígérte meg neki, hogy mintaapa és szerető férj lesz.
Aztán egy-két év után minden délután ötkor összeszedtük a ruháinkat másnapra, kinn hagytuk az ételt apámnak, és felsétáltunk nagyanyámékhoz. Nem vártuk meg, hogy Imrécske agya megint elboruljon.
A második szomorú elválás napján kisöcsém lépett oda hozzám.
– Tündike, éhes vagyok. Kenjél zsíros kenyeret! – nagy zöld szemekkel bámult rám, tudatlanul, jóhiszeműen.
– Nincs kenyér, apuka elvitte az összest csomagba. Nem tudtam venni, nem hagyott itthon pénzt…
– De éhes vagyok!
– De nincs kenyér, értsd meg!
Dühösen kirohant az udvarra, behívta a bátyját, és most már ketten győzködtek a zsíros kenyér előteremtése felől. Miután már zokogtam az apám iránt érzett gyűlöletből, az öcséim megsajnáltak, és nem nyaggattak tovább. Az állatok etetése után bementem a házba, megnézni őket. Mindketten a kredenc lehajtott ajtaja előtt térdeltek két széken, és morzsákat mártogattak a zsíros borkánba. Egymás szájába dugták a fehér falatkákat, és büszke vigyorral az arcukon hívtak engem is uzsonnázni. Két perc múlva minden ruhájuk egy zsákban landolt, én pedig kézenfogtam őket, és meg sem várva anyámat, két utcával fennebb siettem, nagyanyámhoz. Apám akkor nekem is megígérte, hogy soha többé nem hagy éhezni. Másnap megtiltotta, hogy egy szelet kenyérnél többet vegyek a fuszulykafőzelék mellé.
Miután dolgozni kezdtem, a testvéreimmel együtt végleg elmentem otthonról. Nagyanyám mindig szívesen látott a kövér csirkékkel, a szénaszagú udvarral és soha el nem múló, szánakozó szeretettel. Akkor megmondtam anyámnak, hogy én soha többé nem megyek vissza apámhoz. Anyám sem ment többé.
*
A boldogságot egy világosbarna szempárban találtam meg húszévesen. Apám szöges ellentéte volt, így hát hozzámentem, és elhatároztam, sohasem fogok többé Imrére emlékezni. Három év múlva ébenfekete hajú, sötétkék szemű kislányt szültem. Amikor láttam, hogy mindenben az apjára hasonlít, úgy éreztem, megint megtaláltam az Istent. Aztán apám jött koszosan, megőszült fejjel, kékből homályos szürkére váltott szemekkel, hogy van-e egy tányér levesem. Volt. Először jóízűen fogyasztotta el minden héten kétszer, aztán minden nap. Két hónap után öntötte először a fazék tartalmát a konyha közepére, mert nem volt elég ecetes. Akkor örökre elküldtem. Az örökre néhány hónapig tartott, aztán megint jött, hogy nincs-e az uramnak egy fölösleges nadrágja. Volt. Aztán leves is került megint minden nap. Majd az összes ruháját lehozta minden héten mosásra. A penészes, évek óta vizet nem látott, valaha fehér ingjeit napokig súrolgattam, hasztalan.
– Ez mi? – kérdezte felháborodva, amikor visszaadtam a megszáradt ruháit. Karon fogott, és a foltos ingekkel együtt a szomszédba rángatott. – Nézd meg, nézd meg! – mutogatta a szomszéd lányának a foltokat – Nézd meg, miféle leányom van nekem, egy tetves inget nem képes az apjának kimosni!
Akkor nem vártam meg az uram, én magam dobtam ki ingestől a lépcsőházból. Két nap múlva telefonált az öcsém, hogy apám részegen leesett, beverte a fejét és kórházban van. Azt mondták, haldoklik. Én nem mentem be. Egy héttel később kiderült, hogy rendbe jön.
*
Karácsony második ünnepén töltött­káposztát vittem fel neki. Az öcsém mondta, hogy napok óta az ágyat nyomja, és nem eszik. Amikor a rozsdabarna festéktől pattogzó vaskapuhoz értem, apám épp a szomszéd fiával üvöltözött az udvaron.
– Ha nem neveled meg a kölykeidet, felgyújtlak házastól! Minden nap a kapum előtt csárrognak a szaros taknyosok…
– Imre bácsi! – a szomszéd fia hangosan rászólt. – Figyeljen ide, Imre bácsi, mi tiszteljük magát, régi lakója az utcának, de a gyermekek mán ki se mernek jőni a házból maga miatt. Imre bácsi, azok semmi rosszat se csináltak, csak játszottak!
– Mit képzelsz te… te… – apám nekirontott a férfinak, én meg a kapunak.
Még láttam, ahogy a kertnek lökte a szomszéd fiát. Kiabálni kezdtem apámnak, de az se nem látott, se nem hallott. Mire odaértem, a szomszéd férfi a földön feküdt, a feje mellett tocsogott a fű a vértől. A hátsó és első udvart elválasztó kert vaskapujának sarka sötéten fénylett egy ponton, ahová a férfi beverte a fejét. Az utcabeliek csak akkor értek oda, amikor a szomszéd fiának nyitva maradt szemét lezártam.
Másnap a rendőrségre hívtak vallomást tenni. Szemtanú voltam, az egyetlen, minden szavamat elhitték. Azt mondtam, baleset volt. Hogy a szomszéd is részeg volt, és magától esett neki a kapunak. Apám szerencséjére kimutatták az alkoholt a férfi vérében.
Apámmal együtt léptünk ki a rendőrség kapuján. Rám nézett. Hosszú másodpercekig bámult, de nem tudta megköszönni.
– Miért? – kérdezte végül egy örökkévalóságnak tűnő hallgatás után.
– Mert az apám vagy – válaszoltam, ő pedig megfordult és elment. Soha többé nem láttam.


Kádár Hanga: 1994-ban született Kovásznán. Idén szerzett diplomát a kolozsvári BBTE újságírás szakán.


A Helikon és a Perspektíva diáklap által meghirdetett Szalonpunk című novellapályázat I. helyezett írása.