.svg)
Gerlóczy Márton: Fikció 2. – Az örvény. Scolar Kiadó, Budapest, 2022.
Gerlóczy Márton családregényének második kötetét bizonyára sok olvasó nagyon várta már. A katlan magába szippantó, pulzáló folyama, a mintegy szubjektív és objektív történelmi regényként is értelmezhető kötet örök bizonytalanságát és kérdéshullámait átörökíti Az örvénybe. A katlan meleg, fojtogató, kellemetlenül körbezáró szimbolisztikája és az örvény mindent felemésztő, mindent elnyelő, lefele mutató hömpölygésének képisége visszaköszön a szöveg nyelvezetében, leképezi a gondolatmenet szerkezetét és az identitásképződés folytonos ellehetetlenülését.
Az örvény lelki és időbeli síkon való vég nélküli utazás: itt akarok lenni, mert itt mentem tönkre. „Le akarok jutni az örvénnyel a fenékig és vissza, szemtanúja akarok lenni a fulladásomnak, más dolgom jelenleg nincs ebben a rohadt életben. Különben semmit sem fogok érteni belőle” (356.). A lírai én egyszemélyes kálváriája ez a keserű identitáskonstrukciós kísérlet. S bár ez a kötet is valamiféle őstudást, ősbizalmat sejtető tételmondattal indul („A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek”, 9.), a világba vetett hit és stabilitáskeresés, az egyén önnön élete feletti kontrollja, az én mint családba ágyazott, mégis önálló entitás létjogosultsága szóról szóra veszti érvényét.
Az új van, a nincs lesz. Marcika, Marci, Márton, Váczi vagy Gerlóczy csaknem négyszáz oldalnyi szenvedéstörténetet jár be, akarva-akaratlanul lemerülve az örvény mélyére, ahol a rá váró megismerési lehetőségek az ismeretlenhez, újabb kérdésekhez vezetnek. Valós vagy konstruált emlékek, a tudat darabossága, önmaga kívülről szemlélése mint örök törésvonal vonul végig a köteten, az életen. Ki az én? („Magam. És az kicsoda? Akármerre fordultam, nem ütközhettem másba, csak falakba. Egy olyan labirintusban bolyongtam, amelynek nem volt se bejárata, se kijárata. Akármit is ejtettem ki a számon, abban a pillanatban megkérdőjeleződött a jelentése.” 349.)
Hogyan változik az élettörténet a benne szereplők személye vagy annak hiánya által? Mi a család? Lehet-e apa a sokadik apában is elbizonytalanodó, megalapozottan kételkedő, mindig nyugtalan lélek? Hogyan és meddig vonódhat bele a valós és vágyott én útvesztőjébe a társ, a másik ember?
Lét- és énértelmező kérdésekre épülő regényében Gerlóczy Márton az önreflexivitás maximumán járja be a lelki és fizikai tereket, párbeszédet folytatva régmúlt idők embereivel és saját gyermeki voltával, az összes lehetséges énnel, majdnem-feleségekkel és valamikori-gyermekekkel. Ez az előre-hátra-egy helyben mozgás az időben és az életekben kiapadhatatlan. „Dolgok történhetnek, de ember nem történhet. Az ember van. Vagy nincs” (68.) – állítja az elbeszélői én, aki élete nagy részében a történhetőség határain volt kénytelen libegni.
