Anyaszilánk

Kamaszkorom traumatikus olvasmányélménye volt – tán nem vagyok ezzel egyedül – Móricz Zsigmond Árvácskája. (A Ranódy-filmet is elfehéredésig ökölbe szorított kézzel néztem, egyszerre borzadtam már előre a rémtörténetbe forduló sors eseményeitől, és voltam képtelen elszakadni Czinkóczi Zsuzsa bámulatos Csöre-figurájától.) Még fél lábbal a gyerekkor függésében állva, a nevelőanyák között hányódó kislány kiszolgáltatottsága olyasféle érzést váltott ki belőlem, amiről magam sem tudtam eldönteni, döbbenet, düh, szomorúság vagy rémület; talán mindez volt egyszerre. Ijesztő dimenzióként nyílt meg előttem a gyermeki-emberi védtelenséggel való mérhetetlen visszaélés, a teljes árvaság semmihez nem hasonlítható kifosztottsága, s a tény, hogy anyaga, Móricz szavaival élve „a nyers életből szállott fel, mint a mocsárból a kénes gőz”. Máig eleven a keserű iróniával bemutatott „jó édesanya” alakja, aki még saját gyerekeit is ezzel a kedvességgel biztatja: „hogy a fene ött vóna meg bennetöket”, s Csöre hiábavaló sóvárgása és igyekezete, hogy beférkőzzön a kedvesanyák szívébe, amit végtére ő maga is belát „gyermekcsirkei” bölcsességével: „már én látom, hogy nekem mindenféle anyám volt, meg lesz, csak az édesanya hibádzik”.

Csöre sorsa, ha kevesebb is az általánosnál, de több volt egy egyéni sorsnál. Tudom, nagyot kellett ütnie Móricznak, olyan könyörtelen-pőrén tárni az olvasó elé a valóságot és Csörét az égbe kiáltó zsoltárokban, hogy a sokkoló látvány irtózva nyugtalanítsa a társadalom lelkiismeretét. Minden Csörét ért újabb kegyetlenség valósággal belénk hasít, s ha a részleteket az idő jótékonyan el is tompítja, a fájdalom emléke megmarad. Nem tudom, ezt a verést vagyok-e képtelen tudat alatt megbocsátani neki, vagy csak ízlésbeli kérdésnek tudható be, de Móriczot érdemei elismerése mellett sem tudtam soha igazán megszeretni.

Napjainknak is megvannak a maga Csöréi, és a kortárs irodalomnak is az erről szóló történetei. Számos párhuzam okán ezt a csontig hatoló Árvácska-emléket hívta elő s sorakozott melléje hasonlóan erős élményként Tatiana Țîbuleac moldáv szerző regénye, az Üvegkert. Más hely és idő, más dramaturgia, elbeszélői mód és pozíció – de a traumák hasonlóak. A történet Moldovában játszódik a kommunizmus idején-végén, főszerepben egy árva moldáv kislánnyal, akit egy orosz nő magához vesz az árvaházból. Nem szívjóságból teszi: segítségre van szüksége a mindennapi megélhetéséül szolgáló üveggyűjtögetéshez, ebbe a munkába idomítja a kislányt spártai módszerekkel. Megpróbálja ugyan szeretni a maga módján, de szeretete hideg, önző és szeszélyes, a kislány mellette magára marad fájdalmaival, ráadásul egy adott ponton neki kell a gondoskodó anyai szerepet betölteni beteg nevelőanyja mellett.

A törődésre éhes Lasztocska még így is újjászületéseként éli meg eleinte az intézetből való szabadulást („egy borotvához is hozzásimultam volna, ha megsimogat, és odahajít nekem egy darab kenyeret”), de végül csak a félelem, majd a sajnálat köti Tamara Pavlovnához. Paradox módon nevelőanyja mellett tapasztalja meg, hogy az árvaság poklának is vannak fokozatai. A tudomására jutó tény, miszerint valódi szülei nem meghaltak, hanem lemondtak róla, egy még mélyebb bugyorba taszítja; ettől fogva homályos, szorongató érzései mellé a gyűlölet is bekúszik. A kielégítetlen szeretetszomj és az eldobottság sosem enyhülő kínja rányomja bélyegét Lasztocska későbbi személyiségére, életére, kapcsolataira is: házassága kudarcos, saját anyasága is fájdalmas, a hajdan részegek után üveget gyűjtögető, tőlük viszolygó kislány felnőtt nőként az alkoholba menekül. Hogyan hihetné el az ember, hogy kell valakinek, ha még az is szemétre hajítja, aki szülte? „Egyszer árva, egy életre árva” – állapítja meg Csöréhez hasonlóan Lasztocska, érzékelve saját személyiségének védekező jégcsappá torzulását.

Az édesanya tátongó hiányából és a nevelőanyával való ambivalens viszonyból fakadó otthontalanság érzését tovább súlyosbítja a regény egy másik rétege, ahogyan Lasztocska körül a soknemzetiségű környezetben megsokszorozódnak az anyaságok, zavaróan, problematikus módon. Anyanyelve, a moldáv helyett Tamara Pavlovna fejébe veri a boldogulás zálogának tekintett oroszt, átvitt és szó szerinti értelemben is, begörbített mutatóujjal koppintva a homlokára, valahányszor hibázik. Lasztocska fejében „összekeverednek a nyelvek”, az egyiken megtanult világ nem fordítható le a másikra, a történelmi változások is átírják a nyelv használatát és megítélését. Anyanyelvében feszeng, az őt felnevelő oroszban biztonságosan, de idegenként mozog, hogy később a húsba benövő körömként sajgó románra cserélje; s bár a felnőtt Lasztocska Bukarestben lesz osztályvezető orvos („Románia sok, homlokra mért koppintással fogadott, de befogadott”), kollégái évek múltán is oroszozzák. Nehezen találja az anyanyelv édességét, vergődik identitások és hazák között. Melyik országot, nyelvet tekintse sajátjának, melyik fogadja be jó nevelőként, öleli keblére anyaként? „Néha úgy érzem, csak a saját fejemben létezem, ott is csupán albérlőként.” Ezen a síkon is azzal kell szembesülnie, hogy ahogy egyik anyában vagy kapcsolatában, úgy egyik nyelvben és országban sem tud otthonra találni.

Lasztocska szenvedéstörténetéhez a szerző egy sajátos, nem lineárisan építkező, szimbólumokkal átszőtt elbeszélői módot használ. A narrátor maga a főszereplő, aki felnőttként meséli el életét, komor tudósításnak vagy inkább vádiratnak szánva sosem ismert szüleinek, különösen az oly fájón hiányzó anyának. Idősíkok között ugrálva, fel-felszakadó emlékekből bontakozik ki egy végzetesen összetört élet és szív, ismerjük meg az intézet és a kinti élet fájdalmas epizódjait: testi, lelki abúzus, felelős felnőttek visszaélései, kínzás, megalázás, nemi erőszak, egy rosszul sikerült házasság, magány, egy üvegcsontú gyerek nevelésének gondja – akinek még betegsége is saját sérülékenységére és kudarcaira emlékezteti, mégis az iránta való szeretet és gondoskodás az egyetlen, amiben sikerül kitörnie a kapott mintából. Szilánkokon bejárt út, szilánkokra széthulló világok, örökre a lélekbe fúródott szilánkok – ez kíséri végig Lasztocska történetét, még a túlélést kapaszkodóként segítő, elvétve megjelenő szépséget is egy kaleidoszkóp üvegcserepeiben vagy a mosott üvegek színeit felragyogtató fény játékában találja meg. A mondatok is szúrós-élesek, a töredezett történetvezetésből nekünk is úgy kell összerakni az emlékezőt és olvasóját egyaránt felsebző kirakóst, ahogyan Lasztocskának kellett felépítenie újra és újra életét a különböző traumák után, összecsipegetnie nőiségét a neki jutott tökéletlen anyafiguráktól, összefércelnie identitását valóságának tarka darabkáiból. A szöveggel való megküzdés egyfajta szolidaritás is az elbeszélővel, aki kihúzkodta magából ezeket a vérző üvegcserepeket, megírta vádlón, panaszosan, keserűen az ember törékenységét, az anyátlanság soha el nem múló kivertségét és visszavonhatatlan következményeit, hogy ne legyen hiábavaló és észrevétlen a gyötrelem, mert ha az élet nem is, de „egy mese – még a legrövidebb is, még a legszomorúbb is – mindig ügyel rá, hogy igazságot tegyen.”

‍

Tatiana Țîbuleac: Üvegkert. Metropolis Media, Budapest, 2021. Fordította: Joó Attila‍