Anyám hatalma

Öt éve vagyok titkárnő egy irodában. Minden nap bejövök nyolcra és hazamegyek délben kettőkor. Fekete-fehérbe öltözöm még akkor is, ha színesbe. Ma valahogy elszabtam az anyagot. Tudom, ha másképp van a pix az asztalon, mint tegnap. Az egészből készíthetnének egy mozgófilmet. Moz-fényképfilmet. Egymásra vetített napjaim pontosan kiadnák kontűrömet. Tegnap ugyanott álltam, ahol ma. Ugyanebben a mozdulatban. A mozdulatok egymásra vetülnek és egyre erősebbekké válnak, míg végül egy mindennél erősebb kontúr magába abroncsol és megfojt. Ha egyszer nem jövök be az irodába, a kontúr akkor is bejön majd helyettem és begépeli a szöveget. Eljön majd az utódom és beül a helyemre a székbe. Ugyanoda, ahol én és ott, ahol a mozdulata eltér az enyémtől, kényelmetlenül fogja érezni magát. Így, most egy kicsit balra a könyököd, most jobbra négy centit. Tökéletes. Szívecském, most éppúgy ülsz, ahogy én, és mondom neked, ezt fogod a legkényelmesebbnek találni. Hosszú évek tapasztalata. Ezt a kontúrt én is örököltem, nemzedékről nemzedékre. Ha majd holnap nem tudod, hol van a pecsételő, engedd el magad, és hagyatkozz csak erre az irodai légkörre, ez megsúgja neked. Önkéntelenül is odanyúlsz, és azt fogod gondolni, ezt a helyet neked találták ki. Egyre könnyebb lesz, míg végül másképp nem is lehet... tudod, ugye? akkor kezdődik.

Apám szeretett uborkát vágni és anyám üldögélni a szobájában. Óvodás gyerek voltam és a kettőt felváltva műveltem. Apámat szerettem, hát uborkát vágni is szerettem. Az asztalt még fel sem értem, amikor percekig bámultam, ahogy villog a kés. Nem lehetett látni, csak a villanásokat. Rájöttem, itt is van gyorsaság és élveztem. Ha van, ha lehet, akkor én is. Mire kettőt pislogsz, már felvágtam egy egész hosszú uborkát. Krumplit hámozni például nem tudok ilyen gyorsan, mert apám ott lassúbb volt. Ezután jött az anyai rész. Visszavonulni. Valamelyik bútor alá, mert nem volt saját szobám. Az összes többi hasonlóképppen öröklődött. Anyám utált padlót felmosni, ezért én is. Viszont apám szeretett, hát én is. Itt nem tudtam dönteni, ezért a körülményekre bíztam. Ha apámra emlékeztetnek, akkor igen és ha anyámra, nem. Lassan beszivárogtak minden tettembe ők ketten, utálok-szeretek- u-sz-u-sz, igen, ez USZ, úszás. Teljesen mindegy, hol.

Amikor az irodába kerültem, megérkezett velem apám és anyám. Anyám prédikációi, amelyek azóta belső monológként a sejtek szalagjain non-stop folynak. Az irodában lerakódik a por és bennem a pillanatok. Az ember egy kisuvickolt frissessségként érkezik, és aztán egyre rakódik-és-rakódik belé. Sajnos az iroda nem kedvez a meghalásnak. Itt minden székrekedés. Felgyűlt aktacsomók, betűk, számok, felgyűjtött rendszerek, amelyek csak arra valók, hogy legyen még egy háló, még egy üres semmi, amelyben fennakadhat még több fogalom. Sok bog kötél és csomó.

Amikor érkezel a világra, az első pillanatok frissek és portalanok, és nem is tudod, minek kéne megtartani őket, mert úgyis jön másik, friss és finom, és ez így megy vég nélkül. Sose halunk meg, én háromévesen nem tudtam ezt elképzelni. A felnőttek hülyék és bebeszélik maguknak. Aztán jött anyám első prédikációja: az idő a legnagyobb kincs. Nagyon vigyázz rá. Minden perc értékes. És nemcsak a prédikáció, hanem a példa. Anyám garasonként kuporgatott minden percet. Ha lett volna hová, lementi, az ételeket nem eszi meg, hanem elteszi múzeumba, az ismerősök csöngetését felveszi magnóra és különben is, ott van egy egész szekrénnyi fényképen apám mosolya, ami többé már sosem lesz ugyanaz. Nem lehetett lementeni a perceket, habár próbálkozott vele, így is alig fértünk a házba a tárgyaktól. Nippek és színes dobozkák mindenütt, mert egyszer valaki valamit adott benne vagy vele. A kék csorba csészét sem szabad kidobni, mert a szerencsekívánó koldusasszony adta. Minden rohadt és én a rothadás közepén trónoltam.

Félek tőle, lassacskán érteni kezdem anyám. Ó, amikor csak van egyetlen pillanat is, amikor azt hiszed, történik valami? Nemde túl rövid? Nem férsz bele. Ez egy Prokrusztész-ágy, itt valaki Prokrusztész, de nem lehet tudni pontosan. Neked a pillanat, és közben te, te amputálod vagy nyújtod, mint a középkori kínzókamrákban. Túl kicsi, túl erős, túl ez meg az, megint túl van, és már nincs. Akkor kell valami, amivel visszatalálsz belé. Egy személy. Bocsánat, de tudod, azt hiszem, a személyek, amikor éppen legkedvesebbek egymással, zokniként használják a másikat. Kell egy élmény és X úrnál ez megkapható, bizonyos körülmények között. Hát akkor játsszuk el. Menjünk el és biztosítsuk a körülményeket és az élmény, talán, összejön. Kölcsönösen, naná.

Ha nincs a közelben személy, akkor jönnek a helyszínek, utazás.

Ha ez sincs, akkor kondenzálod tárgyakba. Egy souvenir a pillanatról, amikor összejött. Csak hogy tudd, volt ilyen, különben annyira nincs is már, hogy nem is mernéd állítani biztosan.

Na és ha tárgyak sincsenek, akkor maradnak a szavak.

Itt az irodában mi unalmas dolgokat konzerválunk, ezt kár lenne tagadni, de azért megnyugtató magunknak, hogy tettük a dolgunk és nem mellékesen, mert még működik vele az iroda. Anyám leadta a pszichológiai DNS-t a viszonyokra is, természetesen szeretni kell. Megmutatta, hogyan fordítsam a nyakam. Úgy fordítom. Huszonakárhány éve, mióta asztalok előtt ülök. Megmutatta, hogyan írja a kis k-betűt. Úgy írom. És természetesen pontos elszámolással mindenben. A főnök huszonhárommilliószor találkozott már anyámmal. Bejött egy nap és átázott kabátot viselt. Anyám felkiáltott: Egy kávét? Becsapta az ajtót. Nekem is rohadt fárasztó napom volt és tkp. örvendtem, hogy valaki végre kiadja a gőzt. De anyám óvatos volt mindig. Nem lehet elszabadítani a poklot, mondta valamikor, mert aztán nem állítod meg. Hát viszonzásul én úgy nyitottam ki a fiókot, mintha egy tollú lebegne a világűrben. A főnök ebből nem vett észre semmit, csak a csend nőtt meg és a mondat közepén elcsuklott a hangja.

Anyám egy nap meglátogatott. Évek óta először jött el a munkahelyemre. Jött egy gyerek és azt kérdezte a másiktól:

– Honnan jössz?

– C-ből.

– Az én apukám is. Akkor ismered?

És én így álltam, mindezidáig a hitben, hogy anyámnak és a takarítónőnek feltétlenül ismerniük kell egymást, mert már tízezerszer találkoztak. Mindig mosolyogtam rá, mert anyám az utcán minden útszéli fáradt emberrel együttérzett, miközben hosszan mentünk hazafelé, és én alig bírtam mellette szedni a lábam.

Benyitott az épületbe és összehúzta magát. Öt percet maradt. A többiek tovább végezték a dolgukat. Nem köszöntöttünk senkit, minket sem szólítottak meg. Nem fogadott el semmit semmilyen kínálásra. Ugyanúgy, ugyanúgy van minden. Aztán gyorsan elment. Nyomában a takarítónő egy fél métert lépett a vödörrel és folytatta az ablakpucolást.

Állok a folyosón a keresztelágazásnál és nézem az esőt. Nem értem, miért kell az ablakot lemosni.

Az ember meghal, előtte meghalnak a szülei, és azt hiszi, most már nincs kinek tartogatnia a sok felhalmozott pillanatot, amit gyűjtőnéven életének hív. Amíg élnek ezek a személyek, lerakatokként, szekrényekként működnek. Anyámban van például a pitypangrétes pillanatom, amikor reggel korán kellett kelnünk, aztán nem aludtam el lábon, mert hűvös volt a harmat, amin keresztülmentünk a réten. Eddig nem tartottam fontosank foglalkozni vele. Sőt, magával anyámmal sem. De ha eltűnnek, nem tudod, hol vagy, miben vagy, mert nincs semmi nyom, és akkor elkezdődik a múzeumozás. Anyád magadban, halottan, porból, összegyűjtve, és ami addig választható volt, most már kötelező, most már mindig szeretni kell és mosolyogni és halkan nyitni ki a fiókot, mert ez anyám, ennyi maradt meg belőle és rajtam kívül nincs sehol.