Anyagyász

A képzőművészetek iránt minimális érdeklődéssel élők is elkerülhetetlenül szembetalálkoznak olykor a kivégzett fia holttestét karjában tartó Szűz Mária alakmásával – legismertebb változatában Leonardo római remekműve révén –, amelynek közhasználatú és művészettörténeti szempontból is szabatos neve az olasz pietà szó (a. m. »szánalom«). De persze nem csak a képzőművészek „versengtek” a szülői gyász szavakat meghaladó, velőbe hasító fájdalmának megragadásában. A költészetben és ennek nyomán a zenében is megvan e megrendítő érzelem leképezésének évszázadokon át lankadatlan igénye. Hiszen amióta s amíg háborúk, pogromok, járványok dúlnak, mindig is seregestül voltak/lesznek gyermeküket vesztett anyák, akik költészettelenül és patetikus mozdulatok nélkül tartják, ha nem is karjukban, de lelkükben a bennük megfogant és immár visszafordíthatatlanul elmúlt élet fájdalmát.

Ami a képzőművészetben a pietà, az a poézisben a Stabat materként ismert szöveg, egy 13–14. századi siralomének, a legismertebb középkori viktorinus himnuszok¹ egyike. Szerzősége vitatott. Leginkább a ferences Jacopone da Todit tartják költőjének, de az ugyancsak franciskánus, később szentté avatott Bonaventura, illetve III. Ince pápa nevéhez is hozzákapcsolják. Minthogy születésének korában a versek nem viseltek címet, a Stabat mater is valójában a szöveg első szavait, incipitjét őrzi; a „Stabat mater dolorosa” magyar fordítása: áll a fájdalommal terhes anya. Témájánál és költői minőségénél fogva nem sokáig váratott magára a szöveg liturgikus használatba vétele sem: a Fájdalmas Szűzanya szeptember közepi ünnepének gyakran használt himnuszaként, illetve szekvenciájaként ismerik a hívők világszerte.

A Mária-gyász mai liturgikus tisztelete kiemelten kötődik a szervita rend hagyományához. Ferences részről a Jacoponénak tulajdonított, később hatvansorossá bővült Stabat mater mellett Bonaventura zsolozsmája is korai tanúsága a kultusznak. Természetesen mindkettő hamar belekerült a római liturgiába, és elsődleges mintái lettek a szakrális népköltészetnek, a Mária-siralmaknak is. Legkorábbról fennmaradt magyar nyelvű versünk, az Ómagyar Mária-siralom is kétségtelenül ennek az áhítatnak az emléke.

Zenei vonatkozásban a néhány egyszólamú – kivált gregorián – stabat mater-ének után az első polifón „megzenésítő” Josquin des Prez volt. Utána természetesen számos zeneszerző írt kiváló műzenéket rá/belőle: többek között G. P. da Palestrina, A. Scarlatti, G. B. Pergolesi, A. Vivaldi, A. Caldara, G. Tartini, J. Haydn, F. Schubert, G. Rossini, Liszt Ferenc (a Krisztus-oratórium 12. részében), A. Dvořák, K. Szymanowski, F. Poulenc, Kodály vagy Dohnányi.

A Stabat mater mondiális használata évszázadokon át nyilvánvalóan a latin nyelvű eredeti szöveg alkalmazását feltételezte. Magyar átköltésével a 17. század derekától találkozunk: a Kisdi Benedek egri püspök nevéhez fűződő Cantus catholici, régi és új, deák és magyar ájítatos énekek és litániák című énekeskönyvben (1651) már szerepel. Magyar fordítói továbbá Imets Fülöp Jákó (1860), Sántha Mihály (1880) és Babits Mihály (1933).

Mi sem természetesebb, mint hogy a nagy ismertségnek örvendő téma/szöveg zenei megformálásai a korstílusok egész palettáját kínálják. Valójában a stabat mater-művek alapján amolyan zenei stílustörténeti antológiát is össze lehetne állítani. És az sem kevésbé természetes, hogy egyik-másik stabat mater-kompozíció (kivált a nagy zenekari apparátust feltételezők) szerzője inkább egyéni művészi ambícióit juttatja érvényre, s csak másodsorban a vallási devóciót, illetve a szöveg alapszándékait. Rossini vagy Dvořák egy órát is meghaladó, monumentális (olykor talán terjengős) koncertművet írt, ezekhez képest szinte üdítőnek hat – ha szabad ilyet mondani az anyagyászt leképező műalkotásokról – a lengyel szövegű Szymanowski-alkotás (1925/26) vagy Dohnányi Ernő 1956-ban komponált, latin Stabat matere. Egy szó mint száz: az eredeti költői intenciót tiszteletben tartó zenei továbbgondoláson túl a „fájdalommal terhes” anya témája sem kerülte el az ürügyművészet kifejletét, még ha ez utóbbiakat méltán tarthatjuk is esztétikailag, stílustörténetileg, de a zenei gondolat konzisztenciáját tekintve is – gyöngyszemeknek.

Jegyzet

¹          A viktorinus kifejezés a 12. sz. második felétől virágzó párizsi Szent Viktor ágostonos kolostor szellemi műhelyére utal. A Szent Viktor-i himnuszok háromsoros szakaszokból állnak, a versszakok első két sora legtöbbször rímel. Az egyik nagy hírű Szent Viktor-i szerzetes, Ádám iskolájából került ki a 12. század hajnalán a Planctus ante nescia kezdetű himnusz, amely ugyancsak előképe lehetett az Ómagyar Mária-siralomnak.

‍