Anya, a szomszéd és a klarinét

A szobámban tiszta a parketta. Tiszta és sima, kicsit hűvös, és még érzem a parkettaápoló szagát ott, ahol rásütött a nap. Szappanos, keserű, nagyon szeretem. A frissen mosott ruha szagát is szeretem, szeretem nézni, ahogy szárad a nappaliban, szeretem hallani, ahogy dolgozik a mosógép. Ha kimegyek a szobámból, a talpamra ragad a kosz. Kosznak szokták hívni, pedig igazából csak morzsa, meg egy kis por, nem is igazi porcica, a szemcséi annál finomabbak. Naponta felmosom a szobámat. Ablakot is pucolok, legalább hetente egyszer, és ha a házimat megírtam, mindig lehajtom a lecsukhatós íróasztalom. Utána leülök a sarokban a kis műanyag székemre, ahonnan belátom a szoba minden csücskét. Ilyenkor a spanyol szótáramat lapozgatom. Még csak az A betűnél tartok, annak is kevesebb, mint a felénél, talán egyharmadánál. Agancs, próbálom megjegyezni, spanyolul. A legjobban azt szeretem, ha a szobámban lehetek. Jobb, mint a nappaliban, ahova lehallatszik fentről a nyikorgás, és az újságok is szanaszét hevernek. Azokat néha összepakolom. Nem sokszor, mert anya szerint nem az én dolgom, azt mondja, hagyjam már békén azokat a szerencsétlen újságokat. Azt mondja, nem szeretik, ha élére hajtják őket, elég bajuk van azzal, hogy kicsi, egyenlő méretű hasábokra kényszerítik bennük a világ kusza híreit. A híreket ezért úgy képzelem, mint amikor a szél összeborzolja a hajam, és néhány hajtincsem villámhárítóként az égbe mered. Ilyenkor csak őket veszik észre az osztálytársaim, hiába simul laposan a hajam nagy része. Ezt elmondom anyának, aki csak nevet, és közben az üres üvegeket egy kopott bevásárlózacskóba teszi. Anya is sokat pakol, főleg apa után, mégis aggódik, akkor is, ha én pakolok, meg akkor is, ha apa nem. Apa sem szokott lejönni a nappaliba, de szerintem nem a morzsák és a szöszök miatt. Talán azért, mert nem szereti, ha anya erre meg arra emlékezteti. Például olyasmire, hogy elfogyott a sajt, hogy a fürdőszoba falából még mindig kilógnak a kábelek, vagy hogy a konyha egyik oldala nincs lecsempézve. Apa ezeket sajnos mire felér az emeletre, mindig elfelejti, mert ezek olyan sikamlós mondatok, amik gyorsan kicsúsznak az emlékezetéből, mint múltkor a kezéből a szomszédtól kapott angolna. Vannak olyan mondatok, amik apa fejében nagyon jól megragadnak, beakadnak valahova, akár egy horog, és onnantól sosem felejti el őket. Például minden, ami régen történt a világban, mikor ki uralkodott vagy vesztett el csatát, a múltkor pedig az autópályán elmesélt egy egész Stephen King-regényt a félelmetes részekkel együtt. Talán anyának is ismételgetés helyett inkább egy félelmetes regényt kellene írnia. Ha anya valamire emlékezteti, olyankor apa azt mondja, egy perc nyugta nem sok, annyi sem lehet az embernek ebben a házban, és becsapja maga után az ajtót. A lendülettől a padlóra esik egy kis darab vakolat. Mikor anya nem figyel, odaszaladok, és óvatosan felveszem a vékony vakolatdarabot, türkizkék filctollammal ráírom, hogy tizenhét, és beteszem a többi mellé a rénszarvasos pléhdobozba. A csíkosban az összetört tányérokat gyűjtöm, a macisban pedig a széttépett cetliket. Mert anya, ha regényt nem is, de sárga, ragadós cetliket szeret írni, ezek, mint az elfelejtett húsvéti tojások, a legváratlanabb helyeken kerülnek elő. Egyik például a matekfüzetem utolsó előtti oldalán emlékeztet, hogy új füzetet kell venni, az uzsonnásdoboz belsejében, hogy ne felejtsek el vizet inni, vagy a kabátzsebemben, a zsebkendők mellett, hogy feltétlenül vegyem fel hazafelé a sapkámat. Apa nem szereti a sárga cetliket és nem szeret pénzt költeni. Ha valami elromlik, és anya megkéri, hogy szerezzen egy mesterembert, azt mondja, ugyan, az kész rablás, és megcsinálja inkább ő maga. Régen, mikor kevés volt a pénz, apa kajajeggyel fizetett. Az valami olyasmi, mint a bevásárlókupon, amit csak néhány boltban fogadnak el, és ahol elfogadják, ott mindig nagy a sor. Apa még mindig sokat beszél a kajajegyekről, be is szorított egyet nagyapa képe mögé a falhoz, emlékbe. Mi pedig, az egész család, a kajajegyek miatt eszünk többnapos kenyeret. Mert ameddig a régiből el nem fogyott az utolsó sercli, addig a frisset nem szabad megkezdeni. Akkor sem, ha emiatt a friss sercli kiszárad, és pont nem nekünk jut, hanem a halaknak. Apa máshoz is így áll, például a sörökhöz, ha végzett az egyikkel, csak akkor pattintja fel a következőt. Ha a kulcslyukon keresztül a szobájába belesek, látom, hogy szanaszét hevernek a felszakított borítékok, benne számlák és prospektusok, mellettük a sörös- és metaxásüvegek. Anya nem megy be apuhoz pakolni, és hozzám is csak nagyon ritkán szokott. Apunál túl nagy a kupi, nálam meg túl kicsi. Onnan lehet tudni, hogy anya takarítani fog, hogy felveszi a térdig érő, pólószerű ruháját, rajta egy megrepedezett rajzfilmfigurával. A sima pakoláshoz sosem öltözik át. Mikor takarít, neki is olyan zilált lesz a haja, mint nekem, ha összeborzolja a szél. Szeretem nézni, ahogy mozog a keze, hosszú és eres, néha elképzelem, hogy a bőre alatt egy folyó csordogál, a kézfejében végződik a delta, hosszú félszigetek az ujjai. A félszigetek szivacsot tartanak, ami kék, mint a tenger, nyomában gyorsan eltűnnek a hűtő ajtajáról a családtagok ujjlenyomatai. A saját szobámat már én takarítom, nem kell hozzá anya. Néha mégis bejön, hogy nedves ruhával kitörölje belül a polcaimat. Mikor legutóbb bejött, megtalálta a rénszarvasos, a csíkos és a macis pléhdobozt, szépen egymás mögé rakva. Azt hitte, tévét nézek, pedig őt figyeltem, úgyhogy megrázta egymás után a macis és a csíkos pléhdobozt. Mikor a rénszarvasoshoz ért, rákiáltottam, nehogy összerázza, mire anya ijedtében elejtette, a doboz nagy koppanással landolt, és a fényesre sikált parkettán szerteszét szóródtak belőle a megszámozott vakolatdarabok. Nekem meg potyogni kezdtek a könnyeim, nem tudom, miért, legalább annyi könnycsepp fröccsent szét a parkettán, ahány szilánkra tört a tizenhét faldarab. Anya aztán meglepetten nézett, és azt kérdezte, hát ez meg micsoda, de lehet, hogy a szájával nem is kérdezett semmit, csak mély levegőt vett, és felhúzta a szemöldökét. Hosszú pólójáról majdnem ugyanígy meredt rám a repedezett rajzfilmfigura. Csukladozva mesélni kezdtem a romba dőlt tervemet, hogy a sok ajtócsapkodás miatt lepergett falat egyszer majd helyre rakom. Erre anyu nem szólt semmit, csak csendben felseperte a padlót, a porszerű maradványokat a rénszarvasos dobozba szórta, és utána a jószagú ápolóval is felmosott. A következő napokban eltűntek a sárga cetlik a konyhából és a nappaliból. Hiába jött le apu esténként néha többször is, hogy felvigyen magával valami ennivalót, anyu semmire sem emlékeztette, pedig a kábelek és a csempe ugyanúgy voltak, mint azelőtt, és egyszer még a sajt is elfogyott. Aztán egyik délután, mikor éppen az újságokat hajtogattam, pedig tudtam, hogy nem szabad, átjött az angolnás szomszéd, angolna nélkül. Jobb kezében egy ládát, bal kezében pedig egy mindenféle festékes szerszámmal teleszórt üres festékesbödönt hozott. Anyu főzött neki egy mokkát, a szomszéd hatalmas kezében egészen picinek tűnt a kiskanál. Aztán anyu halkan beszélni és mutogatni kezdett, úgy, mintha rosszban sántikálna. Az angolnás csak hümmögött és bólogatott, és óriási kisujját eltartva szürcsölgette a kávéját. Miután a csésze fenekére nézett, felállt és szemügyre vette a fürdőszobában a plafont, megbirizgálta a kilógó kábeleket, de azok sajnos nem húzták vissza a fejüket, mint kukac az almába. Aztán rosszallóan megrázta a fejét, és előszedett néhány festékes szerszámot, és ripsz-ropsz, egymás után eltűntek a kábelek. De még mielőtt befejezte volna az összeset, anya óvatosan megérintette a kezét, mintha azt mondaná, mára elég lesz, erre az angolnás szomszéd szedte a sátorfáját, de legalábbis a festékpöttyös eszközeit. Búcsúzásul puszit nyomott anya arcára, de csak az egyik felére, a másikra nem. Pár nap múlva, mikor hazaértem a suliból, megint nálunk volt az angolnás szomszéd. A konyhában kávészag terjengett, és az angolnás szomszéd éppen kissámlin egyensúlyozva tüntette el a maradék kábeleket. Miután befejezte, kicsit feljebb húzta festékes nadrágját, és leült a konyhaajtó elé, pont oda, ahonnan felszedtem a földről a lehullott vakolatot. Szakértően megbillentette a fejét, és a hiányzó darabok mintázatát figyelte az ajtófélfa körül, ami most engem egyre inkább országok körvonalaira emlékeztetett, valahogy úgy, mint apa háborús térképein. Az angolnás szomszéd aztán hatalmas mutatóujját az egyik mélyedésbe dugta, ami talán Ukrajna lehetett, de az is lehet, hogy valami más nagy ország, amit nem ismerek. Gyorsan végighúzta rajta az ujjbegyét, és a port szétmorzsolta a két ujja között. Anya szerencsére pont nem látta, hogy festékes szerszámait a tegnapi újságokra tette, amiket anya és apa még biztosan el sem olvasott. Csak akkor vette észre, mikor az angolnás szomszéd már szürke, ragadós masszával kipótolta az összes hiányt a falon, de nem szólt semmit, a tenyerét sem csapta össze, csak a száját húzta egészen keskenyre. Aztán óvatosan az angolnás szomszéd hátára rakta a tenyerét, lassan, talán azért, hogy nehogy megijedjen, és az angolnás szomszéd tényleg nem is ijedt meg egyáltalán, hanem rám kacsintott, és a festékesbödönbe dobálta a szerszámait.

Este, mikor apa lejött kenyérért, még mindig semmit nem vett észre az egészből. Bemasírozott, kinyitotta a hűtőt, sajt volt, és a kenyér sem fogyott el, talán még friss is volt valamennyire. Fogta azt a hatalmas, fekete tálcáját, amiről már foltokban lekopott a festék, megpakolta, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna az ajtóra vagy a fürdőszobafalra, már recsegtek is a léptei felfelé a falépcsőn. Baj csak azután lett, mikor az angolnás szomszéd lecsempézte a konyha hiányzó oldalát. Akkor sem rögtön, csak néhány nap után, mikor apa az egyik újságot kereste, de nem találta sehol. Akkor elkezdett nézelődni, lenézett a kanapé alá, ott észrevette a kenyérmorzsákat, és dörmögve káromkodott. Aztán szétnézett a konyhaszékeken, bekukucskált a párnák alá, de semmi, úgyhogy a konyhapultot kezdte pásztázni. És akkor valami felhő suhant át a homlokán, hunyorított, forgatta a fejét erre-arra, hogy rájöjjön, mi az ismeretlen ebben a jól ismert konyhában. Aztán hangosan megszólalt, pedig egyedül volt, én csak a résnyire nyitott ajtó mögött álltam, és akkor azt mondta, kristálytisztán, hogy az Isten bassza meg, de hogy magának, vagy a konyhának, nem tudom, csak, hogy Istennek biztos nem, mert őt nem szokta belekeverni az ilyesmibe. És aztán felüvöltött, hogy Ilona, olyan öblösen, ahogy a rajzfilmekben szokták az oroszlánok, és anya már szaladt is be a kertből, mert biztos azt gondolta, megvágtam az ujjam, leestem egy székről, vagy valami még nagyobb baj történhetett. Ahogy anya meglátta apa vöröslő képét, rögtön megértette a helyzetet, és már épp széttárta volna a kezét, hogy lecsitítsa, de apából, mint egy jégeső, megállíthatatlanul zuhanni kezdtek a nehéz szavak, hogy anya hogy merészeli a háta mögött, hogy erre megy el a családi vagyon, ezerszer elmondta, hogy ő majd megcsinálja, de rá itt senki nem figyel, mintha a falnak beszélne, hogy ez a mindentmostazonnal, ez a mai világ férge, most bebizonyosodott, hogy anya sem más, hogy vérszagot fogott, és most ő is csak egy házisárkány a sok közül, ha ő egyszer nem figyel, máris tőrt döf a hátába, ez a hála, ki hallott már ilyet. Aztán, mikor befejezte, egy pillanatra a tálcán akadt a szeme, elgondolkozhatott, hogy most ­illik-e magával vinni a szépen kikészített vajat, kenyeret és sajtot, de elég éhes is lehetett, mert végül dühösen csak a kenyereskosárba markolt, és egy kicsi száraz kiflit a zsebébe csúsztatott. Ezután úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak, de az ajtófélfa körül biztosan tartott az új vakolat.

Anya innentől péntek délutánonként klarinétozni tanult, a telefonját sem vitte magával. Egyszer, egyik péntek délután, mikor elhozott az iskolából, megkérdezte, hogy van-e kedvem vele menni. Klarinétozni, kérdeztem, mert még akkor sem sejtettem semmit, csak furcsa volt, hogy sosem láttam még a klarinétját. De anya csak mosolygott, és azt mondta, ma délután egy kicsit kiruccanunk. Szóval lementünk kocsival a Balatonhoz, megálltunk egy nagy nádas szélén, és még percekig sétáltunk egy hosszú stégen, mikor megláttuk az angolnás szomszédot. Ott ácsorgott, feltűrt hózentrógeres nadrágban, aminek pont olyan volt a színe, mint a Balatonnak. Mellette a vödrei egymásba tolva sorakoztak, a legnagyobban az egyre kisebbek, mint azok az orosz kinyitható babák, a vödrök mellett pedig a horgok, méret szerint válogatva, és azok mellett hosszuk szerint különböző dobozocskákban kunkorodtak a kukacok. Aztán anyu leült az angolnás szomszéd mellé a stégre, a lábuk nem érte el a vizet, az angolnás szomszéd pedig átkarolta anyut, teljesen átérte a vállát, mint a nagyobbik vödör a kisebbiket, és én arra gondoltam, hogy végre anyu is el van pakolva.

‍