Antitücsök

(Anti-greier)

Orrsövényferdülésem miatt mindig is képtelen voltam párnával a fejemen aludni. Most is a hátamon feküdtem, orromat szabadon hagyva, s az a tücsök majd megőrjített. Fentről érkezett a cirpelés, arra gondoltam, talán a szőlőlugas felől, kimentem hát, s előbb seprűvel hadonásztam, majd vizet preckeltem, de semmi eredmény. A zajból ítélve minden valószínűség szerint egy genetikailag módosult tücsök lehetett.
Ráadásul az öcsém, amilyen hülye, folyton tárva-nyitva hagyta az ajtókat, mit érdekli őt, pedig olyan szúnyoginvázió volt abban az időszakban, hogy még a polgármesteri hivatal is szóratott valamit ellenük a mocsarasba – ez pedig ahelyett, hogy kinyírta volna, a városba űzte őket. Esti öntözéseim során szúnyogok hada szállt fel a fűből.
A lefekvés előtti órákat hajkurászásukkal töltöttem, a függöny csupa pecsét lett a szétlapított szúnyogokból kifröcskölő véremtől, a plafon úgyszintén, én meg ki-kimentem kezet mosni, mert ezek az állatok vizes kézre jobban tapadnak. Öcsémnek nem volt ilyen gondja, beüzemelt egy pasztillás szúnyogriasztót, én viszont nem akartam mindenféle hülyeséget beszívni, így is naftalin- meg levendulaszagban úsztunk. A dögmelegben elleptek a rovarok, mintha egész rajokban okádta volna őket a föld, s hogy megszabaduljunk tőlük, mindenhova mindenféle szagokat kellett tenni.
Mindig úgy aludtam, akár a nyúl, a legkisebb nesztől is felriadtam. Egy fülorrgégész mondta egyszer nevetve, hogy mit akarok, hisz az emberek többsége sírva keresi őt fel, arra panaszkodva, hogy nem hall jól, ennek ellenére én mégis abban reménykedtem, hogy majd mindenféle agytornát ajánl koncentráció és dekoncentráció végett.
Bebújtam hát az ágyba, és ott feküdtem a sötétben, szemem a plafonra tapasztva, s hallgattam a kinti cirpelést meg a benti zümmögést – bár szinte biztosan kinyírtam az összes szúnyogot, mintegy fantomzajként, a nagy invázió után még sokáig a fülemben csengett az a bizonyos fátyolos zümmögés, amire vársz, hogy közeledjen, hogy leszálljon, hogy lecsapd. Csakhogy nem közeledett.
Pihennem kellett, kora reggel hosszú útra kellett indulnom. Kirándulást szerveztek Törcsvárra, a romániai LOST-rajongók találkozójára. Már nem emlékszem pontosan, hogy csöppentem bele ebbe a történetbe, otthon nem volt kábeltévénk, apu ellenezte, de egyszer hallottam, hogy egy osztálytársam a másiknak ajánlgatja a filmet, s addig nyaggattam, míg le nem másolta nekem a dvd-ket, egyiket a másik után. Két évadnyi filmet három nap alatt végignéztem, s a negyedik évadban, amikor Jack azt mondta Kate-nek, hogy szereti, egy vasárnap éjjel úgy két óra felé sírni kezdtem.
A filmrajongók honlapja viccesnek tűnt, hát ki vesztegetné ilyesmire az idejét, ámde elég volt egyetlenegy kommentet megejtenem a fórumon, és máris azon vettem észre magam, hogy a messengerlistán lógok és az ország különféle pontjain élő emberekkel csevegek, akiket a film közös szenvedélye forrasztott egybe. Gyanítom, hogy jómagam is eleve rajongó lehettem, ha beléptem táborukba. Addig ilyen nem történt meg velem, újdonság volt, és gondolom, ez is hajtott engem.
Szóval a rajongók eldöntötték, hogy találkozót szerveznek, s én a brăilai Nagy Szigetet javasoltam helyszínnek, ahova komppal kellett volna átmennünk – szélhajtó küsz, békacomb, nyugalom. Ők viszont: nem és nem, legyen inkább valahol középúton, hogy mindenkihez közel essék, az sem számít, ha valamelyik hegyet választjuk, hisz a filmbeli szigeten is vannak hegyek, ráadásul Törcsváron ott van Drakula is, ugye, ami sejtelmessé teszi a helyet, főleg azok számára, akik sosem jártak ott.
Öcsém a World of Warcraftot játszotta, és a képernyőre tapadt szemmel ezt kérdezte:
– És a filmből is jön valaki?
Mire én röhögve:
– Csak a fekete füst.
Néha egészen jó poénokat sütöttem el, mégsem értékelte, csak apuval röhögtünk rajtuk olykor-olykor. Igaz, nem látta a teljes sztorit, de azt a jelenetet, amelyikben Eko urat megöli a fekete füst, biztosan igen, mert azután nem volt hajlandó végignézni: Hagyd a francba, hogy is élvezhetsz ilyesmit?
A szervezők feltették a fórumra a találkozó három napjának kollokviumszerű programját, még konferenciatermet is béreltek, ahova a filmről szóló beszélgetéseket tervezték. Féltem, nehogy nevetség tárgyává váljak. Megtanultam a színészek polgári nevét, mindenfélét összeolvastam az életükről, újranéztem az öt évadot, és feljegyeztem magamnak a részleteket, arra az eshetőségre, ha netalántán részt kellene vennem a versenyen, melyen állítólag díjak is nyerhetők. Hány tonna a bomba? Milyen kocsit vezet Hurley? Milyen csillagjegyben született Ben? Kicsoda Claire apja? (Minden filmszereplőnek apakomplexusa volt.) A sötétben sorra elismételgettem mindezt.
Aznap apu csomagolt uzsonnát nekem. Szendvicseket pakolt, sajtot tett a vaskos, kaszásnak való kenyérszeletek közé. Apu nagyon odafigyelt ránk, egész életében hibásnak érezte magát amiatt, hogy anya elhagyott minket és a nyakába vette a világot, s amióta ő elment, azon igyekezett, hogy inkább anyánk legyen, mint apánk. Elsősorban arról gondoskodott, hogy mindig legyen mit ennünk. Mogyorót is csomagolt nekem meg kekszet, ezek simán kibírják az utat, én viszont továbbpasszoltam az öcsémnek, mondván: dugiban egye, nehogy ezzel megsértsem aput.
Indulásom reggelén ragaszkodott ahhoz, hogy kivigyen a buszállomásra, bár igen közel laktunk és a csomagom sem volt nehéz. Azt mondta, látni akarja, hogy felülök a mikrobuszra. Biodramint is adott, rosszullét elleni gyógyszert, amit indulás előtt félórával kell bevenni, és egy pohár vizet, igaz, a szerpentinek csak Predeal körül kezdődnek, addig pedig még vagy 300 kilométert kell menni. Becsomagoltam a gyógyszert egy szalvétába, s 10,30-ra beállítottam az emlékeztetőt, nehogy elfelejtsem. Az orvosságokat mindig a spanyolországi nagynénénk küldte, apu unokatestvére. Egy magányos vénasszonyra vigyázott, aki egy egy villában lakott egy hegy tetején, negyven kilométernyire a legközelebbi várostól. Amikor nagynénémnek szabadnapja volt, bevette a Biodraminját, kiállt stoppolni, lement a városba és hazatelefonált.
Mindenféle haszontalan tárgyat küldött nekünk, mondván, hogy ilyesmit nálunk úgysem lehet kapni: tengerikagyló-bontó szerkentyűt, lépésszámlálót, tengeri- és hegyibetegség elleni gyógyszert, habár mi igencsak ritkán jutottunk fel szerpentinekre, márpedig olyankor egy citrom is megteszi, én legalábbis csak akkor érzem biztonságban magam, ha ott a citrom a táskámban.
Szóval azon a reggelen apu kivitt a buszállomásra. A mikrobusz már ott állt a peronon, nyitott ajtókkal, néhány személy már fel is ült rá. Hátulra betettem a csomagomat, apu homlokon csókolt, egy nagy bankót csúsztatott a zsebembe, feljegyezte magának a kocsi rendszámát, és megkért, hogy hívjam fel, ha megérkeztem. Nagy szüksége volt arra, hogy részese legyen a dolgainknak és támogasson minket, ennek ellenére folyton jeleneteket rendezett nekünk, amikor terítékre került, hogy még egy-egy egyetemet el akarunk végezni. De hisz én nem tudlak benneteket nyugdíjas korotokig iskoláztatni! Mikor néztek már szembe az élettel? Bár minden bizonnyal az is megrázta volna, ha hirtelen gyereket csinálunk, mert akkor el kellett volna fogadnia, hogy már nem vagyunk kicsik, márpedig ő csak ezzel tudott élni. A hős apa, aki egyedül boldogul két gyermekével – ez is ritka.
Brăilából még egy srác jött, Theo. Elég sokat beszélgettem vele messengeren, de csak jó néhány nap után jöttem rá, hogy az azonosítónevében szereplő 93 azt jelenti, hogy 16 éves. Megkérdeztem, melyik gimnáziumba jár (a Bălcescuba, itt tanultam én is), mire ő: és te? Megírtam neki, hogy már végeztem és most egyetemista vagyok, erre gratulált, két emoticon társaságában, az egyik mosolygó volt, a másik tapsikoló, a google-esek javára legyen mondva, akik felfedezték, hogy a földlakók lelkiállapotukat emoticonok útján tudják legegyszerűbben és leghatékonyabban kifejezni. Elolvastam a cikket egy elektronikus újságból, majd úgy döntöttem, hogy hamarabb felveszem az ujjam a nullás billentyűről, miközben az interneten hahotáztam.
Theo már felült a buszra, sapkáját a szomszéd ülésre tette, nekem is foglalt helyet. Egyből felismertem, ő volt az egyedüli 16 éves fiú, felém nyújtotta a kezét, erősen megrázta, majd megkérdezte, akarok-e az ablak mellett ülni. Sóspálcikát majszolt, s erőszakosan kínálgatott engem is: gyere na, szárazak ezek, nem hizlalnak, mintha csak az arcomra lett volna írva, hogy különféle diétákkal bajlódom. Nekem viszont tényleg nem kellett sóspálcika, amúgy is Metformint szedtem, hogy ne kívánjam annyira az édességet, egy hónapja pedig a Reductilt is bevetettem, hogy teljesen elvegye az étvágyam, a nutricionistám ugyanis, kétségbeesve amiatt, hogy semmi sem hat, arra a következtetésre jutott, hogy túl sokat zabálok, csak fogalmam sincs róla. Így hát jegyezni kezdtem egy noteszbe, mit, mennyit, hánykor eszem, már profi voltam az ajánlatos és nem ajánlatos mennyiségek, adagok, energiaérték és kombinációk megsaccolásában. Apu nem értett ezzel egyet, azt mondta, gyomorbántalmaim lesznek (mintha az öcsém mája nem készülne ki a sörtől, amit folyton nyakal), neki az volt a véleménye, hogy ha az ember tiszta és tud öltözködni, nem számít, mi van a ruha alatt.
– Másként képzeltelek el, nem látszol 26-nak. – Bántam is, hogy elárultam neki a korom, még 2-3 évet simán le tudtam volna tagadni, így is meg voltam győzödve, hogy én leszek a legidősebb és emiatt förtelmesen fogom érezni magam. De hogy egy nálam tíz évvel fiatalabbal jelenjek meg a találkozón, hát ez felettébb vicces, s mivel a szobák kétszemélyesek voltak és a legtöbben párban érkeztek, ráadásul Brăilából csak mi ketten voltunk, elég valószínűnek tűnt, hogy kettőnket ugyanabba a szobába tesznek. A testvérem poénkodott is a pedofil démonommal kapcsolatban: hát akkor most eljött a pillanat, talán be is avatod a gyermeket, csak vigyázz, mert abban a korban van, amikor még minden egy életére szól.
Az úton Theo egyenesbe tett az összes bălcescus pletykával, hogy ki halt meg és ki ment nyugdíjba, tanáraim nagy része ugyanis már az én időmben öreg volt. A matektanáromat kutyafalka marcangolta szét a malom felé vezető úton, hát mit keresett arrafelé egyedül, olyan ez, akár egy hír a tévében, én pedig azonnal javasoltam, hogy váltsunk csatornát. Tetszett a srác, folyton heccelt azzal, hogy verseket írok, no de csak úgy, tiszta szeretetből.
Theo az a fajta volt, aki sokat olvas, s olyanformán beszél, mint a könyvekben szoktak, pap akart lenni. Úgy saccoltam, max két éven belül elmúlik ez neki, szép fiú volt, s milyen jó vágású fiatalember válik majd belőle, ajaj, az úton küldtem is egy sms-t öcsémnek, „Emlékszel-e még a démonra? Hát tudd meg, hogy LÉTEZIK!” Mire ő: „Vinettát készítek.” Egészen biztosan majonézzel... annyira aranyos volt, hogy csak olyankor evett ilyen undorító kajákat, amikor én nem voltam otthon, nehogy megkívánjam.
A kölyök komolyan vette a filmrajongó szerepet, folyton az „ugyanis”-t használta, én meg hagytam beszélni, s egy adott pillanatban megkérdezte, mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre. Egyik évben a Miss Universe címet elnyerő lány azt válaszolta, hogy a Bibliát. Készítettem neki egy listát, amit hosszas csend követett, majd megkérdezte, hogy: és kit. Azt feleltem, hogy az öcsémet, amiből megértette, hogy nincs pasim.
Brassóban mikrobuszt váltottunk, majd szerencsésen megérkeztünk Törcsvárra. A Biodramint 10,30-kor Theonak adtam be, egyébként Tudor, a két szervező közül az egyik, rám bízta, miután egy este messengeren rákérdezett, hogy hány éves vagyok.
Annak a napnak lőttek, mert néhány résztvevő csak késő este érkezett, és nem kezdhettük el a tulajdonképpeni eseményt, míg mind össze nem gyűltünk. Szabadidős foglalkozások voltak. Theo kártyát hozott magával meg sakkot és römit, ott ültünk a szobában és játszottunk, mindenben megvert és mindig örült a győzelmének. A legszívesebben megcsaptam volna, én egyébként is udvariasságból játszottam, hát akkor legalább ne nyilvánult volna meg. Elalvás előtt, a sötétben még egy jót beszélgettünk, ki-ki a saját ágyában feküdt, lehunyt szemmel, mellén összekulcsolt kézzel.
– Mit rühellsz legjobban az életben? – kérdezte.
– Háááát... Utálok fázni. Utálok gyorsvonaton pisilni. Utálok egy csomó rovart, képzeld, beköltözött a kertünkbe egy tücsök, nem tudok tőle szabadulni, fogalmam sincs, milyen állatot eresszek rá vagy mivel fújjam be, hogy kinyírjam... Utálom csupasz kézzel elkapni a rovarokat, főleg a legyeket és a szúnyogokat, de a pókokat is meg a rohadt bogarakat, tudod, azokat az alig mozgó nagy feketéket...
– Hát nem tudom, nálunk tisztaság van. És mit szeretsz a legjobban az életben?
– Hm...
– Mit szeretsz enni?
– Tulajdonképpen nem szeretek enni, és azt sem szeretem, ha látnak evés közben. Most meg valami étvágylohasztó bogyókat szedek, az étel végül is üzemanyag.
– S a fagyit szereted?
– Úgy emlékszem, hogy szerettem.
– Úgy beszélsz, mintha a jövőből érkeztél volna.
– Hát, bizonyos értelemben, hozzád képest, tényleg a jövőből jöttem.
– Szerinted megindulna az orrod vére, ha az időben utaznál?
– Mint a filmben? Nem tudom. Azok azt mondják, hogy az agy nem bírná, de nem tudom, milyen értelemben nem bírná, mert gyakorlatilag ugyanabban az erdőben ébrednek, csakhogy más pillanatokban, tehát nem pszichikai dologról van szó, azaz hogy pszichikailag nem bírná, hogy folyton változtassák a díszletet. Hallod-e, te horkolsz?
– Ki, te?
– Nem, te. Mert ha horkolsz, akkor zavarni fogsz, és akkor kiteszlek az ajtó elé, a folyosóra, hogy ott aludj.
– Zavarba hoznak a replikáid.
– Hé, haver, nehogy belémzúgj, bestia vagyok ám. S különben is nekem 35 év fölötti pasi kell.
– Hát igen, mindannyiótoknak 35 év fölötti kell. A barátnőim még nem panaszkodtak.
– Mire?
– Hogy horkolnék.
Tudor két évvel kisebb volt nálam, de idősebbnek tűnt, és habár annak alapján, amiket a site-on és a fórumon írt, bunkónak tartottam, egészen rokonszenves lett, s talán a fejében is több volt a sejtettnél. Szívesen játszotta a házigazda szerepét. Másnap, reggelinél, ahol az ismerkedést kellett megejtenünk (lehettünk úgy 25-en), mellé ültem – Theo pedig mellém –, és megkérdeztem, mit tanul és milyen csillagjegyben született. Víz- és gázszerelő szakot végzett, a csillagjegyéről pedig fogalma sem volt, augusztus 31-én született. Theo, ezt hallván, felszökött, s azt mondta, hogy szűz lévén, nem passzolunk.
– Ellenkezőleg, lelkem, az ellentétek vonzzák egymást.
– Vagy kiszedik egymás szemét.
Mire én Tudornak:
– De rossz ez a kicsi!
Tudor pedig:
– S milyen, egyezel vele?
Mire Theo:
– Ne beszélj rólam harmadik személyben, haver, amikor én is jelen vagyok.
Én Tudornak:
– Azt hiszem, tetszem neki.
Reggeli után félrehúztam s így szóltam hozzá:
– Figyelj, mondani szeretnék valamit. Ki akarok maradni a flekkenezésből. Nem eszem húst, ha jól értettem, a tüzet este 10-11 körül rakják meg, nagy baromság abban az órában zabálni. Tehát nem.
A következő két napot csak vele töltöttem. Szombat este, míg a szálloda mögött flekkent sütöttek, kacarásztak és különféle hangokat hallattak a pityókos fiatalok, mi a szobában ültünk és sakkoztunk. Néha ki-kibámult az ablakon. A versenyt a filmről feltett kérdésekkel, amatőrök hiánya miatt, már nem tartották meg, a konferencia, mely valójában nem is konferencia volt, hanem ... filmek és a szereplőkkel készített interjúk megtekintése, végül elmaradt, a pasi ugyanis, aki a vetítőt hozta volna, sosem érkezett meg.
– Nem úgy tűnik, mintha a filmről beszélgetnének – mondta Theo.
– Amióta megérkeztem, egyebet sem csinálnak, csak egymást tapizzák. Inkább ott ülnél velük?
– Á, dehogy. Amúgy sem méltatnának figyelemre a korom miatt – ha jól látom, én vagyok itt a legkisebb. S még te sem veszel komolyan, azért hagyod folyton, hogy megverjelek.
– Dehogy hagyom, becsszóra. Egy évszázada nem sakkoztam. Nem ennél flekkent?
– Neeem. Tudod, tizenötödikéig böjt van.
– Komolyan? És a májkrémekkel meg az olvasztott sajtokkal mi a helyzet?
– A májkrém növényi, a sajt pedig valójában tofu.
Utazótáskájában kotorászva előszedett egy zacskó nápolyi szeletet, és megkínált.
– Kérsz?
– Nem, köszi, ilyenkor már nem eszem.
Egyedül kezdte majszolni, két ujja közé fogott egy-egy nápolyit, csupa morzsa lett minden. Már azon voltam, hogy megcsipkedem az arcát.
– Hallod-e, Theo...
– Hallom.
– Keress meg úgy tíz év múlva. Megadom neked apu címét.

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

Lavinia Branişte 1983-ban született Brăilán. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári filológia angol–francia szakán kezdte, majd a bukaresti egyetemen folytatta. Jelenleg Bukarestben él, fordítóként dolgozik. Első szövegeit az Echinox folyóirat publikálta. Az itt olvasható rövidpróza a 2011-ben megjelent Cinci minute pe zi (Napi öt perc) című kötetéből való, melyet Szenkovics Enikő az ICR (Román Kulturális Intézet) műfordítói pályázata segítségével ültetett át magyar nyelvre 2016 november–decemberében.