Anti

Esténként Antinak jólesett átmenni Erzsi nénihez tejért, váltani pár szót vele: itt elengedhette magát, nem kellett folyton résen lennie, hogy mikor jön egy újabb ugratás. Ahogy megismerte, egyre jobban megkedvelte Erzsi nénit: darabos beszédű volt, de jólelkű, viszonylag vidám természetű, s ami a legfontosabb: érdeklődő, nyitott. Újságot is járatott, a megyei hírlapot, Anti olykor fellapozta, míg az öregasszony kitöltötte a tejet (igen, a kantárosfazékba, ami természetesen előkerült), de mindig volt elöl könyv is. Erzsi néni a déli pihenő idején többnyire olvasott, este, amikor felment a „nagy házba” lefeküdni, egy kicsit tévézett (nyáridőben, napközben a nyáriházat, ahogy ők nevezték, „kicsi házat” használták). Főként klasszikusokat olvasott, Jókait, Mikszáthot, Zolát, Balzacot, és már kívülről fújta őket. Anti megemlítette, hogy van neki is pár könyve, szívesen kölcsönadja; az öregasszony ezt örömmel vette, ő is adott könyveket, meg is beszélték az olvasottakat, s ennek mentén lassan úgy összebarátkoztak, hogy Anti azon kapta magát, alig várja, hogy este legyen, hogy tejért mehessen. Bíró János bával is milyen jól talál a szó, Erzsi nénivel is, morfondírozott magában, miért van az, hogy az öregekkel jobban kijövök, mint a fiatalokkal, mi van meg bennük?

Olykor Jani is otthon volt, ilyenkor vele is elbeszélgetett: állatokról, gépekről, a világ dolgairól (az italt még véletlenül sem hozták szóba), de újabban egyre többször megtörtént, hogy nem találta otthon. Anti nem bánta túlságosan. Elege volt a férfitársaságból. Ha rákérdezett, Erzsi néni csak annyit mondott, odalent van a fehérnépnél. Anti egyszer visszakérdezett, ejsze komolyra fordult a dolog, Erzsi néni azt válaszolta, ejsze.

Aztán egyik este Erzsi néni a szokásos könyvtéma helyett előrukkolt:

– Képzöld el, Jani fiamnak elmönt a szépesze…

– Hogyhogy?

– Béköti a fejit annak a fehérnépnek…

– S hát mi a baj vele? Megvan mindöne, nem?

– Meg-meg! Csak már más is használta…

– Manapság az már nem számít, Erzsi néni…

– Hát mi számít?

– Hogy találjon a szó, s az égyéb…

– Úgy látom, az talál… – hümmentett az öregasszony. – Sze nem is bánnám, mert hát az én fiam se mai csürke már… Csak ne vóna elvált… Csúfondároskodni fognak az embörök…

– Dehogy fognak, Erzsi néni! S különben is, nem kell törődni vele…

– Nem úgy van az… Ejsze nem is vót még itt ilyen lakodalom…

– No, hát akkor immár lösz…

– Először azt is mondtam a fiamnak, inkább ne csinálj lakodalmot, ha ilyen asszonyt választottál…

– Á…

– De osztán számolgatni kezdtük, hogy mü is annyifelé vótunk… Sokan tartoznak visszajövéssel, no…

– Ez így van rendjin…

– Arra gondótunk – folytatta rövid szünet után az öregasszony –, meghínónk tégöd is a lakodalomba, s hogy előtte is égy kicsit, segíteni… Mit szólsz hézza, eljőnél-é?

– Én-e? – lepődött meg Anti, mert pár hetes ittlét után nem számított ilyesmire, de aztán hamar kapcsolt, s bólogatni kezdett: – Hogyne jőnék, Erzsi néni!

– Tudod, asszonyokot könnyen kerittök, de kell a férfierő is… Disznyót levágni, kultúrt bérendözni…

– Persze, persze…

– A Janival égyívásúak már rég házasembörök, vagy elkerültek innen…

– Igön…

– S tudod, hogy Gyurival neki nem talál úgy a szó…

– Tudom… Szólok neki, hogy adjon szabadot, s jövök, amikor kell!

Anti lassan kezdte kiismerni a falu erőviszonyait, látta, hogy Nánási Gyuri a fiatalabbak vezérkosa. Maga köré gyűjtötte a legényembereket, fiatal házasokat. Jani is legény volt még, de szinte tízzel több, mint Gyuri, ezért hát derogált neki a falkájába kerülni, az ő generációjuk azonban nem termelt ki efféle falkavezért, így nem volt, akihez csapódni. Az idősebbek, középkorúak között szintén megvoltak a hangadók, a közösség tényleges irányítói: a pap, a presbiterek, a boltos, de Jani őket már túl öregesnek, túl komolynak vélte, nem akart az ők szárnysegédjük se lenni, igazából már legénystátusa miatt sem lehetett. Lassan magányos farkassá vált, megérezve a vénlegénység hátrányait. Talán ezért is vette rá magát a házasodásra?

– Segítök mindönben, amiben lehet, Erzsi néni! – biztosította Anti az öregasszonyt. – Bár, tetszik tudni, nem vagyok olyan nagy… hogy is mondjam…

– Tudom, fiam! De nem az számít, hanem a jóindulat!

– S hát mikor lönne?

– Két hét múlva…

– Olyan hamar?

– Régebb se hítták hamarébb a népeköt… A lakodalom előtt égy héttel járták meg a vőfélyök a falut… Most is úgy lösz, ha kapunk vőfélyököt… Immá ha erre adták a fejüköt, ügyeközni kell, mert mönyünk ki a szezonból: őszön már nem szoktak lakodalmot csinálni…

– Azért volt példa olyanra is…

– Odabé a városba más… De itt csak akkor, ha sürgős lött, mert domborodott a mönyasszony eleje…

– De most nem domborodik, ugyé?

– Nem tudok róla…

Anti azért lepődött meg, hogy ilyen hamar lesz a lagzi, mert ő már ahhoz volt szokva, hogy fél évvel, évvel korábban meg kell tervezni mindent, le kell foglalni a vendéglőt, meg kell fogadni a zenekart, ha az ember azt akarta, jobbacska zenészei legyenek. Persze az itteni emberek is készültek előre, pálinkát, bort tartalékoltak, több disznót tartottak. Zakariásék, pontosabban Erzsi néni minden évnek úgy indult neki, hogy hátha most. Mintha ő jobban akarta volna, hogy új asszony kerüljön a házhoz, mint a fia. A pálinka félre volt téve korsókban, az ólban két disznó, olyan száz kiló körüliek: egy megmarad télire, karácsony előtt fogják levágni, akkor már a kétszázat fogja súrolni, a másikat lehet „megereszteni”, most a legfinomabb a húsa, zsenge, omlós.

Hagyományos lakodalmat terveztek, aminek lassan kezdett kimenni a divatja: családi összefogással, rokoni, szomszédi együttműködéssel készítették elő a vendégséget, aki tudott (vagy adós volt), tyúkkal, tojással, liszttel segített, a főzés a kultúrotthon konyháján ment, a felszolgálás szintén baráti alapon. Egy ideje hallani lehetett, hogy az alsó völgyi falvakban az étkeztetést már rendezvényszervező cégekre bízzák, akik készen hoznak mindent, mert a közegészségügyi hivatal betiltotta a kultúrotthonok nem szakszerűen felszerelt, engedéllyel nem rendelkező konyháiban a főzést, de ők itt idefönt azt mondták, annak az évi két-három lakodalomnak le kell járnia úgy, ahogy eddig lejárt, miért pont ide, az Isten háta mögé jönnének a közegészségügyi ellenőrök… Igaz, hogy a kultúrotthon konyhájába még a víz se volt bevezetve, a legközelebbi kútról hordták vödrökkel, de azért a hangulat mindig jó volt, az önkéntes szakácsnők jó ételeket főztek, az ital is kikerült, némi bor, de főleg pálinka, mert az volt az itteni emberek istene, a segítést senki se érezte tehernek, már csak azért se, mert mindenki tudta, ma neked, holnap nekem.

A disznóvágás, amitől Anti annyira tartott – mert irtózott a vértől, a szagoktól –, a vártnál könnyebben lezajlott. A mészáros idősebb ember volt, türelmes, jóindulatú; Antit, aki legfiatalabb létére a „tefuss” volt, nem szekálta, hanem normális hangnemben, szinte kedvesen kommandírozta. Anti meg is volt hatódva, hogy így is lehet. Vizet forralt az üst alatt, előkészítette a szalmát a perzseléshez. Szúráskor megdobogósodott a szíve, de szerencsére volt ember elég, aki fogja a disznót, s a mészáros is értette a dolgát: egyedül ment be az ólba, ügyes mozdulattal kötelet hurkolt a disznó egyik első lábára, aztán a végét kinyújtotta a kint állóknak, Antinak intett, hogy az egyik fülét fogja meg, kivezették, egy határozott rántással kikapták a lábát alóla, rátérdeltek. Anti a mellső lábán áthurkolt kötelet fogta, s erőt véve még azért sem fordította el a fejét, amikor a mészáros gyakorlott mozdulattal kitapintotta az ütőeret a torkánál s megszúrta. Visított a disznó, sugárban spriccelt a vér, nemcsak a vérestálba, hanem az azt tartó Erzsi néni kezére, surcára is jutott. Nagy erő van az ilyen fiatal állatban, de mindjárt megcsöndösödik! – mondta a mészáros nyugodtan, és úgy is volt. Hármat-négyet rúgott teljes erőből, hogy Anti úgy érezte, kirántja a vállát a helyéből, aztán a visítás panaszos röfögéssé, nyögéssé gyengült, mozdulatai lelassultak, vérének folyása is megcsendesedett. Amikor kimúlt, Jani pálinkával kínálta őket, szó nélkül kiitták, s nekiláttak a perzselésnek. Amióta az ország belépett az Európai Unióba, hallani lehetett, hogy be fogják tiltani a hagyományos vágást, humánusabb módon, árammal vagy golyóval kell végezni az állattal, s utána kiereszteni a vérét, de egyelőre a rendelkezés nem volt törvényerejű, az emberek tehát úgy csinálták, ahogy mindig is szokták.

A feldolgozás hamar ment, véres- és májashurkát csak töltöttek, mert nyáron nem áll jól, kolbászt meg semennyit: flekkennek szabdalták fel a húst, az kellett a vendégseregnek. Azt közben megállapították, hogy ilyenkor nem olyan a disznóvágás, mint télen; agyasleves azért készült (káposztalé helyett ecettel savanyítva), és jól is esett, ha nem is olyan jól, mintha mínusz tíz fok lett volna odakint; Anti repetát is kért belőle, az agydarabokat is jóízűen fogyasztva. (Arra az egy-két disznóvágásra, amin gyermekkorában nagyapjáéknál részt vett, úgy emlékezett vissza, hogy mindenki nyaggatja, egyed azt az agyat, fiam, mert okosabb leszel! – de ő utálkozva nézi azokat a lágy, fehéres valamiket, úgy érezve, összehányja magát, ha egyetlen falatot is le kell nyelnie.) Nem okozott feltűnést, a zsírnak való bőrölését, felaprózását szaporán, szinte szakszerűen végezte, úgy, hogy még valami halvány dicséretfélét is kapott, persze nem kell nagy dologra gondolni, csak effélére, hogy, no, ejsze immár belőled is lösz valami. De ez neki elég is volt, hogy jól érezze magát, hogy arra gondoljon, immár egy kicsit közéjük tartozik. És jólesett látnia, hogy Janinak szemmel láthatóan nem keze ügye ez a munka (lám, nem ő az egyetlen…), mint ahogy azt is, hogy Erzsi néni, miután a szúrásnál a véres tálat a kezéből letette, elfordult, s megtörölte a szeme sarkát…

‍