#annyirajóvoltál

A szokásos absztrakt

Aki a slam poetry definiálásával kíván foglalkozni, rövid időn belül szembe találja magát azzal a – véleményem szerint súlyos – problémával, amihez ez a közösség nagy része úgy ragaszkodik. Sokak állítása szerint a slam, mint műfaj, épp a meghatározás hiánya, a definíciók tisztázatlansága miatt működik ennyire.
Az elmúlt évek újpunkja elsöprő sikernek örvend kishazánkban. A tíz éve jelen lévő irodalmi újhullám egyre nagyobb közönséget vonz, és évről évre szélesedik az állandó slammerek, versenyzők, illetve open micosok palettája. Bár, szinte heti rendszerességgel jelennek meg a slamről műfajreflexiós cikkek, blogbejegyzések, riportok, a definíciók még mindig rendkívül kezdetlegesek.
Akármennyire is szeretnénk elzárkózni a meghatározástól, ha akarjuk, ha nem, a slam poetry igazodik fogalmainkhoz. Egy kezdő slammernek vagy a közönség egy új tagjának már első slamestjén körvonalazódnak azok a fogalmak, amelyek pont annyira világosak előtte is, mint egy rutinos versenyző/közönségtag előtt. Egyértelmű asszociáció a színház, a költészet és néhol a stand up stílus jelenléte. A szabályok1 adottak: 3, 15 perces időkorlát, saját és csakis saját szöveg előadása, papírról, telefonról vagy egyéb eszközről való olvasás lehetősége. A téma általában kötetlen, bár egyre gyakoribbak a tematikus rendezvények is. Fontos szabály még, ha versenyről beszélünk, a pontozás. Az általában egy, a közönség tagjai közül választott öt-hat tagú bírálóbizottság egytől tízig terjedő skálán pontoz, vagy egész és fél, vagy egész és tizedes pontozással. A Slam Poetry Országos Bajnokságon szakmai zsűri pontoz, két közönségtaggal kibővülve, ugyanezen skálát használva. Bajnokságot egy évben kétszer rendeznek meg: ősszel és tavasszal. Az utóbbi a csapatverseny, az őszi pedig az egyéni megmérettetés. A verseny döntőjébe az előválogatón nyújtott teljesítmények alapján kerülnek be a slammerek/teamek, itt nem pontoz a zsűri.
És nagyjából ennyi, amit ma a slam poetryről el tudunk mondani, amikor a sokak szerint haszontalan „mi ez?” kérdésre válaszolunk.
Azt gondolom, épp itt az ideje szemeteszsákba tenni a definíciós fóbiánkat, és belátni, hogy a slam poetry túlságosan nagyra nőtt ahhoz, hogy a műfaji határkijelölésekkel megelégedjünk. Ahelyett azonban, hogy tovább futnám a kötelező köröket, és kifejteném a nagyközönség előtt jelenleg leginkább ismert álláspontokat, összehasonlítva a verset a slammel, az írót a slammerrel, a vidéki és pesti klubokat, rendezvényeket, szeretném saját kezűleg definiálni a műfajt abból a perspektívából kiindulva, amiből én magam is a legtöbbet látok.

Közösségi karizma

A slam egyik legnagyobb előnye a feltétel nélküliség. Míg egy színházi társulathoz rostákon át vezet az út, addig egy slam poetry versenyhez egy szöveg2 szükséges, és egy kattintás, amivel véglegesítjük a nevezést. A színpadra bárki kiállhat, bármilyen szöveggel. Ez a végtelennek tűnő szabadság, amely korlátokat nem ismerve slam poetrynek nevezi magát, véleményem szerint mégsem a szabadsága miatt az, ami. Ez az a terep, ami kényelmes korunk vágya: rövid időn belül, sikereket halmozva, egy olyan közösségbe kerülni, ahol rendszeres visszajelzéseket, radikális impulzusokat, érzelmi, értelmi empátiát és támogatást kaphatunk. Bár hivatalosan a slam közösségen belül nem létezik hierarchia, a társulathoz tartozók jól tudják, hányadán állunk. A tízéves társaság egy masszív, baráti alapokon nyugvó, ősanya-szagú, kemény mag, amely néhány gruppi kivételével igencsak kevés új tagot fogad. A slam közösségen belüli kisebb csoportok összetételüket tekintve vegyesek, leggyakrabban az együtt kezdés a kapcsolódási pont. A megoszlás ellenére mégis beszélhetünk egy olyan közösségi létformáról, ami a legkevésbé sem elutasító: az „öregek” kötelességszerűen dorgálják az érdekesnek tűnő újoncokat, a kezdők pedig, ha indokolt, ha nem, szemfényvesztve rohannak a mesterek után, kánonban zengve az annyirajóvoltál-t. Hajlamosak vagyunk beleesni abba a szerintem igen súlyos hibába, amikor is teljesen alaptalanul megdicsérünk/felpontozunk egy régi motorost, csupán titulusa miatt, egy kezdő slammer sokadik jó szövege felett pedig elsiklunk, holott az egészséges reflexió a legnagyobb hiánycikke a társaságnak. Instant hírnév, instant bókok, instant barátságok. Ezek a rendezvények csaknem egy helyre gyűjtik a hasonszőrűeket, és egymás arcába tolják őket, így ha akarod, ha nem, előbb-utóbb te is azt kezded érezni, hogy végre megtaláltad a közösséged. Meglepve ismered fel a sok hasonló problémát a sok hasonló ember háromtizenötjében. Kétség sem fér hozzá, ez egy kecsegtető társulat, hatalmas karizmával.

Elmondom hát mindenkinek

Egyre fancybb a terápiás jelleg fogalmára fogni a versenyfüggőséget. Lássuk be, hogy a közösség egyik legnagyobb hajtókereke a megmérettetés, és nincs is ezzel semmi gond. Nem titok, hogy ez egy verseny, és az is világos, hogy aki nem szeretne versenyezni, lehetősége nyílik open mic-ban indulni, ahol ugyanazt a figyelmet megkapja, mint verseny alatt. Nem mellesleg, persze, rendkívül hasznos a slam terápiás funkciója, hiszen addig napvilágot nem látott problémákkal szembesítik az előadók magukat, illetve a közönséget, és úgy érzik, a problémák hangos kimondásával végre megkezdődhet a kezelés. A slamszínpad az a hely, ahol tényleg meghallgatnak, ahol valóban kíváncsiak rád, s ha az előadást még közönségováció, vagy akár idegenektől szóban kapott, utólagos pozitív visszacsatolás is kíséri, a „kis” szívdesszerteknek is köszönhetően hamar beépül a műfaj a privát mindennapokba.

A mini Hyde park és ugródeszka

A slamközösség tagjainak sok hasonló vonása közül az egyik legfontosabb a hasonló nézőpont, a közös érdek rendszeres, verbális képviselete. A szabad szólás lehetőségét megragadva, már sok kiskorú is aktívan politizáló, illetve rendszer- és társadalomkritika tematikájú művel rukkol elő. Úgy tűnik, ez a galeri feladatának érzi a folyamatos nemzetközi, külhoni, belföldi közéleti és politikai reflektálást, szavaival harcol az esélyegyenlőségért, a tabutémák kérdéseire pedig egyértelmű válaszokat ad. Ki ne akarná mikrofonba, közönség előtt elküldeni melegebb éghajlatra az általa megvetett politikusokat, közéleti celebeket? A slam OK gombot nyomott a trágárságra, amit az előadók legtöbbször meglepően elegánsan, stílusosan csempésznek bele szövegeikbe, a mondanivaló nyomatékosításának érdekében. A cél tehát nem az anyanyelvben fellelhető káromkodások színes palettájának megcsillantása (bár ez sem tilos). Ez az eszköz még inkább fokozza a már így is végtelennek tűnő szabadságot, amit a műfaj atmosz­férája áraszt.
A slammerek között kötettel3 rendelkező szerzők is megtalálhatóak, ez a tény pedig szintén hívogató, imponáló lehet a külvilág számára. Néhányan szinten tartás végett járnak hétről hétre versenyezni: folyamatos alkotás, határidőre. Ezek a versenyzők valami nagyobb célt tűztek ki a dobogóra kerülésnél: költők/írók akarnak lenni.

Végül

Az a mániákus valahova/valakihez tartozás, amely korunkat annyira jellemzi, ezt a kompániát is jól körülírja. Ez nem azt jelenti, hogy a slamközösségben való lét káros, ártalmas lenne, hogy a barátságok, élmények, közös tapasztalatok ne lennének valódiak és hasznosak. Sokkal inkább azt jelenti, hogy a slam poetry ma egy olyan műfaj, amely amellett, hogy szórakoztat, „kiszolgálja” a közönséget, ha elég ügyes, maradéktalanul kiszolgálja az előadót is, és pontosan kielégíti azokat az igényeit, amelyekkel e közösségbe érkezik.
Aki a slam poetry definiálásával foglalkozik, rövid időn belül szembetalálja magát több problémával is: nincsenek szakirodalmak, ebből kifolyólag tudományos cikkek nem léteznek, kevés a reprezentatív kutatás, a fogalmi alapokra helyezés szinte teljes hiánya mellett pedig a legfőbb probléma az arra való igény hiánya. Bízom benne, hogy hamarosan belátjuk azt az egyszerű tényt, hogy ha nem fektetünk le alapos meghatározásokat, akkor nem lesz mire reflektálni, ha csak erre a definiálhatatlanságra nem, bár úgy vélem, ez hosszútávon nincs, aki számára megújulóan és élvezhetően művelhető lenne.


Jegyzetek1 Pontosabban akkor adottak, ha versenyről beszélünk, ugyanis az open mic, mint műfajon belüli kategória időkorlát és pontozás nélküli.2 A szöveg nem a jelentkezés feltétele.3 Néhányan több kötettel.


Élő Csenge Enikő 1992-ben született Sopronban. Idén szerzett diplomát a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen, filozófia és vallástudomány szakirányokból. Slammel, ír, az MTA külső munkatársaként dolgozik.