Angolkeringő. Van még balzsam Gileádban?

„Bizonyára minden figyelmeztető történet lényege a ráismerés. A meglepetés ereje, ami a sokkhatáshoz kell. Amikor görbe tükörben pillantjuk meg azt, aki ma vagyunk, arra figyelmeztetnek, mivé válhatunk, ha engedjük, hogy az aktuális irányvonalak folytatódjanak. Így hatott az 1984, az ijesztő, alig negyven évvel előre mutató dátumozással, talán a Szép új világ, és bizonyos mértékig a Gépnarancs is.”
Ezekkel a sorokkal indul Mary McCarthy recenziója az 1986. február 9-i New York Timesban az akkor már viszonylag ismert, öt kötetes kanadai regényíró, Margaret Atwood új regényéről, A szolgálólány meséjéről, amelyről megállapítja, hogy minden olvasmányossága ellenére sem tudja elérni ugyanazt a hátborzongató hatást, mint a fentebb említett regények, mert valójában nem jelzi, melyek is azok a folyamatok (a 80-as évek végének Amerikájában), amelyek egy nem túl távoli jövőben a disztopikus Gileád Köztársasághoz vezethetnének.
Abba a fundamentalista keresztény államba, amelyben a korábbi környezetszennyezés miatt aggasztóan visszaesett a születések száma, ezért a hatalmat megkaparintó csoport gyakorlatilag monopolizálja a női termékenységet, és a fogamzásképes nőket arra kényszeríti, hogy az uralkodó elit számára hordjanak ki és szüljenek gyerekeket. Nőknek nem lehet saját jövedelme, munkahelye, tanulni, írni-olvasni is tilos. Abszolút alárendelt szerepet töltenek be, még akkor is, ha a Feleségek kiváltságos (és többnyire terméketlen) rendjébe tartoznak, hát még ha foganásra és szülésre használt Szolgálólányok, vagy házimunkát végző „Márták”! A különböző női kasztok kölcsönösen bizalmatlanok egymással szemben, kölcsönösen megfigyelik egymást, a rend fenntartását pedig belülről az átnevelést irányító felfegyverzett „Nénik”, illetve a teljes lakosságot kézben tartó besúgók/kémek, a „Szemek” és az Őrzőknek nevezett katonák végzik.
Tökéletesen kiegyensúlyozott elnyomó rendszer tehát, amelyben a lázadó, megtörhetetlen egyedeket kivégzik, esetleg deportálják a Telepekre rádioaktív hulladékot eltakarítani.
A kortárs recenzens fanyalgásától függetlenül A szolgálólány meséje rövidesen kultuszregénnyé vált, megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat, Booker-díjra jelölték (igaz, a jelölést másfél évtized múlva a Vak bérgyilkos című Atwood-regény váltja díjra), több mint negyven nyelvre lefordították, számos színházi-, opera-, balett- és filmfeldolgozása született, idén pedig sikeres tévésorozatot mutattak be belőle. A film recenziói többnyire (nyilván a vizualitás megjelenítő erejétől nem függetlenül) vérfagyasztóan ijesztő történetként emlegetik, és igen gyakran hozzák összefüggésbe a közelmúlt amerikai és más politikai eseményeivel.
Érzékenyebb lenne a disztópia üzenetére a Trump-korszak filmnézője, mint a Reagan-éra olvasója volt? A szolgálólány meséje voltaképpen nem is disztópia, hiszen maga a szerző is többször nyilatkozta, hogy csupa olyan részletet használt fel benne, amelyek valahol, a világ valamelyik pontján már valóban megtörténtek. „Semmi képzelt gizmó, semmi képzelt törvény, semmi képzelt atrocitás. Isten a részletekben rejlik. Ahogy az ördög is.”
A regényt egyébként Margaret Atwood 1984-ben kezdte írni (szép, véletlen? utalás Orwellre) Nyugat-Berlinben, nem messze az akkor még megdönthetetlennek hitt Berlini Faltól. A vasfüggöny mögött tett utazásai során ízlelgette azt, hogy milyen érzés diktatúrában élni, milyen az, amikor mindenki attól tart, hogy megfigyelik, amikor a beszélgetések visszatérő eleme a hirtelen elhallgatás, témaváltás. Milyen az, amikor a térbeli elemek új funkciót kapnak, egy épület főúri kastély volt, most gyermekotthon, valakié volt, aki már nincs, nem lehet jelen. A regényben ezt példázza a Harvard egyetem épülete, amely a tudomány fellegvárából lett a Gileádi Titkosrendőrség székhelye, a hajdani könyvtár falára akasztják ki közszemlére téve azok holttestét, akik szembeszálltak a rendszerrel.
Mindazok számára, akiknek ismerős a „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség!” szlogen, a Ratkó-korszak vagy a romániai abortusz-tilalom ideje, A szolgálólány meséjének reprodukciós krízisből fakadó, mélységesen megalázó rituáléi nem tűnnek légből kapottnak. A periodikusan kötelező nőgyógyászati vizsgálat leírása például már-már szociografikus pontossággal idézi azokat a többnyire oral history körébe tartozó vallomásokat, amelyben ugyancsak a női test tárgyiasításáról, szaporítószervvé való degradálásáról beszélnek azok, akik ugyanezt a 80-as évek Romániájában élték át.
A saját testünk feletti rendelkezés joga legalább olyan alapvető emberi jog, mint a szólásszabadság: e kettő hiányát játszatja egymásba Atwood regénye. Hősnője szolgálólányként elveszítette saját nevét, Gileádban ugyanis a szolgálólány mindig annak a nevét viseli, akinek éppen a tulajdonát képezi, így lesz a regény nem nevesített elbeszélője Fredé. (A névvesztés nem is olyan meglepő azok számára, akik olyan kultúrkörben élnek, ahol a Kovács Jánosné elfogadható opció női névként.) A hajdani könyvtáros immár a boltok cégtábláin sem láthat többé betűket, az írás-olvasás éppúgy tilos számára, mint a kozmetikumok használata, az alkohol vagy a nikotin. Nem csoda, hogy amikor a Parancsnok titokban a szobájába invitálja, hogy szókirakós játékot, Scrabble-t játsszon vele, már-már érzéki örömmel tölti el a betűk látványa.
„Gége, rakom ki a szót. Kárpit. Birs. Zigóta. A sima élüknél fogom a fényes lapocskákat, tapogatom a betűket. Maga az érzéki gyönyör. Ez a szabadság, ha csak egy pillanatra is.”
Fredé (akiről csak a filmnézők gondolják, hogy eredetileg June-nak hívták, a regény erre nézve semmiféle információval nem szolgál) tájékozódni igyekszik abban a világban, amelyben élnie kell, tudni akar, érteni és megérteni az összefüggéseket, hogy túlélhessen. Abban az elzárt, szabad mozgásban korlátozott világban, a tudás többnyire titokban elsuttogott, ellenőrizhetetlen információ. Az információkat, a külvilágból érkező ingereket állandóan egymás mellé téve próbál valamiféle koherens értelmezést teremteni. Amikor Glenével, állandó társával szokásos bevásárló sétájukat teszik, rendszeresen elmennek a Falig, ahova a kivégzett lázadók holttesteit akasztják kampóra. A hulla fejét takaró zsákon átütő vér színe a korábban a Parancsnokné kertjében látott tulipánok pirosát idézi fel Fredében, így tevődik egymásra benne a véres mosoly és a tulipán képe.
„Rápillantok a vörös mosolyra. Ugyanolyan vörös, mint Serena Joy kertjében a tulipánok, melyek mintha a szirmuk tövénél gyulladásban lennének. A szín ugyanaz, bár nincs összefüggés. A tulipánok nem véreznek, a piros mosoly pedig nem virág, és egyik sem magyarázza a másikat. A tulipán nem ok arra, hogy kételkedjünk az akasztott emberben, és vice versa. Mindkettő valóságos, létező. Ilyen valóságok közt kell eligazodnom napról napra, minden lehetséges módon. Rengeteg erőfeszítésembe kerül, hogy különbséget tudjak tenni a dolgok között. Márpedig szükség van rá. Világos elmével kell látnom a történéseket.”
A véres mosoly, a tulipán és a szolgálólányok ruhájának vérpiros színe, az erőszakos halál és az erőszakos termékenység összekapcsolása azonban nem véletlen, később a Parancsnoknét látjuk, amint ollóval vagdossa a virágok termőit, és Fredé azon gondolkodik, vajon Serena Joy villámháborút indított volna a „termékeny test ellen”?
A szolgálólány meséjének narrátora nemcsak arra a tudásra vágyik mohón, amitől az elnyomó rendszer őt távol tartja, hanem afféle vádló tanúként kívánja megörökíteni azt a világot. A regénybeli monológ képzelt címzettje egy majdani megértő, Fredé szenvedéséhez empátiával közelítő olvasó. A regény utószava azonban eloszlatja ennek az empatikus olvasatnak a lehetőségét, amennyiben Fredé hangszalagra mondott emlékirata egy majdani tudományos konferencia előadásának anyagául szolgál. A Fredé történetét ismertető Pieixoto professzor, ilyen értelemben egyáltalán nem empatikus olvasó, ő a szenvtelen utókor képviselője, aki egyfelől óvakodik attól, hogy erkölcsi ítéletet mondjon a gileádiakról, hiszen minden ítélkezés „szükségképpen kultúrafüggő”, másfelől szakemberként érezhetően elégedetlen azzal a szemszöggel és szempontrendszerrel, amit Fredé használt. Először az iskolázottságát vonja kétségbe („Úgy tűnik, iskolázott nő volt, ha egy akkori észak-amerikai egyetemen diplomát szerzett személy műveltnek volt mondható”), majd azon kesereg, hogy a dokumentum névtelen szerzője miért is nem „más észjárással” alkotta meg művét, saját életének részletei helyett miért nem szólt többet a Gileádi Köztársaság létrejöttében kulcsszerepet játszó Parancsnokról. Miért magántörténet és nem nagy történelmi narráció, miért she-story és nem history?
„Sokkal több adalékkal szolgálhatott volna a gileádi birodalom működéséről, ha egy riporter vagy egy kém ösztöneivel bír. Mit nem adnánk húsz-egynéhány nyomtatott oldalnyi szövegért Waterford személyi számítógépének adattárából!”
Pieixoto professzor tehát a nagy összefüggő történelem szempontjait kéri számon Fredén, aki viszont a maga személyes történetét és személyes igazságát próbálja megörökíteni olyan körülmények között, amelyek éppen ezt, a saját történetet, a személyes igazságot veszik el tőle, méghozzá brutális formában. Az ő története a kiszolgáltatott, cselekvési lehetőségtől csaknem teljesen megfosztott, mindössze reproduktív biológiai funkciójára redukált ember küzdelmének története a saját hangért.
A szolgálólány meséjét disztópiaként értelmezi ugyan a kritika, mégis a szerelmi szál, a romantikus érzelmi viszony árnyalása legalább olyan fontos szerepet játszik benne, mint a képzeletbeli Gileád Köztársaság mindennapjainak megteremtése.
Úgy tűnik, ahogy az 1984-ben, úgy itt is a szerelem lenne az a szubverzív erő, amely a maga irracionalitásával képes szembeszállni a tökéletesen működő totalitárius rendszerrel, ez lenne a bibliából ismert, gyógyító balzsam Gileádban. Mikor a Parancsnok azt kéri Fredétől, mondja meg, mi az, amit az általa tökéletesnek vélt új államrendből kifelejtettek, a nő az érzelmeket, a szerelmet hozza fel példaként. Még mielőtt elhinnénk azonban, hogy A szolgálólány meséje voltaképpen romantikus történetként is olvasható, és Fredé válasza a tiszta emberi érzések szabadságnyilatkozata, érdemes megfigyelni, hogyan alakulnak a hősnő kapcsolatai. A múltban ott van Luke, az „igazi” szerelme, férje és kislányuk apja, a jelenben a Parancsnok, akinek ki van szolgáltatva, és Nick, a sofőr, a „titkos szerető”, akinek valószínűsíthető segítségével Fredé végül kikerül Gileádból.
Míg a Parancsnokkal való viszony egyértelműen a kiszolgáltatottság jegyében formálódik, ennek szimbolikus pillanata a Fredé által havonta elszenvedett rituális nemi erőszak, a Luke-kal való kapcsolat az elveszett normalitás megjelenítője lenne. Csakhogy ha közelebbről megvizsgáljuk azt, amire a hősnő férjével való viszonyából emlékezik, világossá válik, hogy a két viszony valamiképpen egymás negatív, illetve pozitív tükörképei.
A Luke iránti szerelem eleinte ugyancsak házasságtörő viszony, Luke előző házasságáról, válásának okairól nem tudunk meg semmit, csupán azt, hogy Moira, a barátnő a női szolidaritásra hivatkozva nem helyeselte ezt a viszonyt. A Parancsnokkal való viszony alakulása azonban mindegyre felidéz egy-egy jelenetet a Luke-kal töltött időből, mondhatni Fredé újra és újra felismer helyzeteket, szavakat korábbi életéből, csak áthangszerelt formában. Mindkét férfi előadást tart neki egy-egy latin kifejezés eredetéről, Fredé reakciójából valószínűsíthető, hogy nem a Parancsnok az első férfi, aki úgy beszélt neki a feleségéről, hogy „már nem sok közös dolgunk van mostanában”, végül az a bordély, ahova a Parancsnok viszi, éppenséggel ugyanaz a szálloda, ahol annak idején Luke-kal töltötte titkos, délutáni találkáit. Ahogy a tulipán színe és a véres mosoly pirosa is látszólag két különálló, mégis egymással összefüggésbe kerülő tény, úgy a Luke-hoz fűződő és a Parancsnokkal való viszony is egymásra tevődik, egymást árnyalja.
„Többé nem egymáséi vagyunk. Mostantól én az övé vagyok” – gondolja Fredé, mikor a hatalomátvétel után azzal szembesül, hogy nőként kirúgták a munkahelyéről és zárolták a bankszámláját, és úgy érzi, elkeseredését férje nem érti igazán. Később soha nem meri megkérdezni őt, voltaképpen hogyan is viszonyult ő ehhez a tényhez, fél, mert már „nem engedheti meg magának, hogy elveszítse”. A kiszolgáltatottság enyhébb vagy abszolút formában mindkét kapcsolatban visszatérő elem.
Fredé harmadik, Nickhez fűződő szerelmi viszonya lenne az „igazi”, a diktatúrák megdöntésére képes szubverzív érzelem, amelyet kifelejtettek a számításból Gileád létrehozói? Érdemes megfigyelni, hogyan tétovázik a narrátor kettőjük megrendezett „egymásratalálási” jelenetének leírásakor. Az első beszámolóban Nick olyan, mintha valami filléres romantikus regényből lépett volna ki, ő a „sötétbe olvadó férfi”, aki a villámok szabdalta ég alatt szeret szenvedélyesen. „Csak kitaláltam. Nem így volt” – jelzi a narrátor és újra elmeséli a jelenetet, amelyben ezúttal már régi filmekből idézgetnek egymásnak a szereplők, mintegy közös nyelv, saját szavak híján utalásokon keresztül próbálnak ismerkedni. Végül megtudjuk, hogy ez is csak egy elképzelt szituáció: „Mégsem így történt. Igazából nem vagyok biztos benne, pontosan hogyan. Csak reménykedhetem, hogy lesz mód a történetek rekonstruálására. Hogy hogyan éljük meg a szerelmet, az úgyis mindig viszonylagos.”
Úgy tűnik, Gileád Köztársaság disz­tópiája sötétebb és reménytelenebb a korábban ismerteknél, hiszen a szerelem szubverzív, hatalomdöntő erejére is csak meglehetősen korlátozott mértékben számíthat benne az ember. Létezik ugyan vonzalom, de nincs saját ereje, amíg előre megírt forgatókönyvek szerint próbálják megélni, és mindegyre kapcsolatformáló szerepet kap benne éppen az az egyenlőtlenség, amelyre végső soron maga Gileád épült.


Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, Jelenkor, 2017.