Angolkeringő. A vigasztalanok boldogsága

„Egy történetet sem lehet többé úgy elmondani, mintha az egyetlen volna.” Ez volt Arundhati Roy nagy port felvert 1997-es első regényének, Az Apró Dolgok Istenének John Bergertől vett mottója. Eltelt húsz év, míg a Man Booker-díjas, világmédia által körülujjongott szerző új regényt jelentetett meg: 2017-ben A Felhőtlen Boldogság Minisztériumát. Míg az első regényt édesanyjának, Mary Roynak, egy indiai szír, keresztény nőjogi aktivistának és testvérnek ajánlotta, az új regény címzettjei a titokzatos „vigasztalanok”. Mottója nem kevésbé enigmatikus, a modern török irodalom közismert szerzőjétől, Názim Hikmettől származó idézet: „Ez az egész a szívedről szól…”
A személyestől, egyeditől az általános, az elvont vagy a közösen megélt tapasztalat felé, az eltávolítható történettől a történetmeséléstől független érzelem felé mozdult el tehát Arundhati Roy írói világa. Ami cseppet sem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a nagy meglepetést okozó debütregény megjelenése óta eltelt húsz évben a szerző egyáltalán nem „hallgatott” (ahogy azt számos kritika megjegyezte az új regény kapcsán), hanem nagyon is hallatta a szavát, noha valóban nem a fikció területén. Tizennyolc egyéb kötete jelent meg a két regény közti „szünetben”, ezek közt akad interjúkötet, esszé, pamflet, de mindegyiket áthatja Roy egyértelmű politikai aktivizmusa. The Algebra of Infinite Justice (A végtelen igazság algebrája), War Talk (Háborús beszéd), Broken Republic (Törött köztársaság), Walking with the Comrades (Séta az elvtársakkal. Gandisták puskával),1 Kashmir: The Case for Freedom (Kasmír: a szabadság ügye) és a remekül hangzó Capitalism: a Ghost Story (Kapitalizmus: kísértethistória). Már a címek is jelzik, hogy abban a regénypublikálás nélkül eltelt két évtizedben bizony nem holmi művészi elefántcsonttoronyba visszavonult magas esztétikai igényességű és alacsony szociabilitású szerző cizellálta új regényének szövegét a tökéletességre, hanem a tevékeny politikai aktivista dolgozott, tapasztalt és írt olyan műveket, amelyek elsősorban felrázni, másodsorban pedig dokumentálni akarnak. Nem Arundhati Roy, a regényíró, hanem az indiai kasztrendszer és a hindu nacionalizmus, India nukleáris politikájának vagy az Egyesült Államok militarizmusának kemény bírálója, nem az, akinek Booker-díjat (és más díjakat) adnak, hanem az, akire börtönbüntetést szabnak ki a bíróság megsértéséért. Aki támogatja Kasmír függetlenségi küzdelmét, vehemensen ellenzi a mintegy félmillió ember kilakoltatásával járó vízszabályozási Narmada dam projektet vagy éppen maoista/naxalita felkelőkkel járja végig a dzsungelt.
Che Guevara nem csak az ellenség iránti „könyörtelen gyűlöletet” említi, mikor arról ír, milyennek kell lennie egy forradalmárnak, a gyűlöletet csupán a katonai győzelem elengedhetetlen eszközének tekinti, valami hasonlónak, mint a fegyverek vagy a katonai stratégiák, az igazi forradalmárt szerinte nem ez, hanem ennek ellentéte, a szeretet jellemzi. „Megkockáztatva a nevetségesség látszatát, azt kell mondjam, hogy az igazi forradalmárt a szeretet nagyszerű érzése vezeti. Lehetetlen elgondolni egy valódi forradalmárt, akiből hiányzik ez a tulajdonság.”2
Az igazi forradalmár tehát az, aki annyira szeret valamit (annyira hisz valamiben), hogy ölni tud(na) érte. Szeretet és harc összefonódik A Felhőtlen Boldogság Minisztériumában is, különösen annak Kasmírban játszódó részeiben, mégis mintha a regény más következtetésre jutna.
Arundhati Roy új regényén nyomot hagyott a szenvedéllyel és meggyőződéssel művelt politikai aktivizmusa, ha nem is olyan értelemben, hogy az előzőnél gyengébb, művészi hiányosságot húsba vágó aktualizálással álcázó szöveg született volna. Az Apró Dolgok Istenében is a görög sorstragédiákhoz vagy Faulkner családregényeihez hasonlóan az elkerülhetetlen végzet felé sodródó családtörténet, a sorsüldözött szerelmesek és a tönkretett gyermekkor mögött mindegyre felsejlik a közelmúlt Indiája a maga összetett politikai, társadalmi problémáival. A maga kisszerűségében már-már nevetséges főgonosz nagynéni, Baby Kocsammá indulatát, amely a szereplők tragédiájához vezet a regény végkifejletében, egy kommunista tüntetésen megtapasztalt ugratás váltja ki. A személyes sorsok tragédiába vagy csendes önfeladásba fordulása mögött elsősorban a hivatalosan eltörölt, de a gyakorlatban nagyon is létező kasztrendszer áll, amely érinthetőkre és érinthetetlenekre osztja a világot. Mindez azonban inkább a háttérből sejlik át, az olvasó figyelmét a gyerekszemmel ábrázolt világ mágiája, Eszta és Ráhel törékeny, kétszemélyes magánvilágának rajza, a szerelmesek líraian megkomponált egymásratalálása vagy Ajemenem filmszerűen érzékletes hangulata ragadja meg. Arundhati Roy már a regény felütésében megteremti nemcsak az indiai írótól már-már elvárt buja-egzotikus hangulatot, de a tragédiába hajló történet baljós előérzetét is.
„A május Ajemenemben forró, merengő hónap. A napok hosszúak és párásak. A folyó összeszűkül és fekete varjak zabálják a mangót a mozdulatlan, poroszöld fákon. Érik a piros banán. Szétreped a majomkenyér. Léha dongók zümmögnek tétlenül a gyümölcsízű levegőben. Aztán bódultan repülnek neki az átlátszó ablaktábláknak, és kövéren, döbbenten halnak meg a napsütésben. Az éjszakák tiszták, de teli vannak tunya és makacs várakozással. Június elején azonban délnyugatról betör a monszun, és akkor a három hónapos szelet meg esőt csak néha szakítja meg a varázslatosan éles ragyogó napsütés, melyet az izgatott gyerekek elcsennek, hogy játszhassanak vele. ”
Politikum és személyes életsors jóval szorosabban fonódik össze A Felhőtlen Boldogság Minisztériumában: a regény minden mondatában benne van a gondolat, hogy ami személyes, magánvilág, ugyanakkor politika is, illetve ami politika, az a lehető legszemélyesebb módon válik jelenvalóvá a magánvilágban. Az elmúlt évtizedben játszódó (egyes utalásaiban az 1950-es évekig visszanyúló) cselekmény a társadalmi és politikai kitaszítottak, „megalázottak és megszomorítottak” rekacióját helyezi középpontba, azt, ahogyan az állami erőszakkal szemben valamiféle idilli, ősközösségi világot teremtenek maguknak Delhi egyik temetőjében. A regény kétharmada táján, egy 2011-es korrupcióellenes tüntetésen egy elhagyott csecsemő sorsának rendezésekor kerül váratlanul egymás mellé Andzsum, az öregedő hidzsra, az érinthetetlen származású, magát Szaddam Husszeinnek nevező, minden körülmények közt érvényesülő fiatalember és egy titokzatos, középkorú, középosztálybeli nő, Tilottamá. A gyermek, akinek születéséről már korábban is olvastunk, akiről kiderül ugyan, hogy egy brutálisan megkínzott, fiatal naxalita gerillaharcos árvája, olyan szerepet kap a történetben, mint a mítoszok vagy tündérmesék ismeretlen eredetű gyerekei, a jövőt szimbolizálja, a tragikus történetek lehetséges pozitívra fordítását, a sírok felett diadalmasan játszó életet. Ez utóbbit szó szerint, hiszen a regény végére hőseink egy temetőben laknak, ahol a régi sírok fölé épül az egyes új lakók szobája, ahol így élők és holtak, szerelmi bánatába elpusztult hajdani román táncosnő és szerelemben otthonra találó, családot alapító fiatalok, emberek és állatok közösen élnek egy mindenkit befogadó, mert mindenhonnan kitaszított kommunában.
A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma a kortárs India színes, összetett, számos szubkultúrából felépülő társadalmának regénye, de nem próbál olyan szimbolikus, átfogó tablót nyújtani, mint ahogyan azt Salman Rushdie tette Az éjfél gyermekeiben. Arundhati Roy figyelme elsősorban az erősödő hindu nacionalizmussal szembeforduló kis kultúrák, közösségek, ideológiák felé fordul.
A két szálon futó cselekmény eleinte a transzszexuális Andzsum sorsát követi, a hidzsráét, aki gyerekkorát egy delhi muszlim családban fiúként, Áftábként tölti, majd később egy hidzsrák által fenntartott otthonba költözik, és köztük nőként él tovább. A hidzsrák megvetett, de ugyanakkor kiváltságokat is élvező, Andzsum számára egyértelműen vonzó világa maga a legmélyebben, mert testi szinten megélt kibékíthetetlen ellentét. Egyikük szerint a hidzsra-lét Isten tudományos kísérlete arra, hogy olyan lényt teremtsen, amely „képtelen a boldogságra”. Az embereket ugyanis általában külső dolgok (magánélet, politika, betegség stb.) teszik boldogtalanná, bennük mindez interiorizált formában létezik, mondja a még gyermek, női identitását még csak homályosan sejtő Andzsumnak az egyik idősebb hidzsra. „Ha minket nézel, az áremelkedés, a felvételik, a verekedő férjek, a csalfa asszonyok mind bennünk vannak. A zavargás bennünk van. A háború bennünk van. Soha nem oldódik meg. Nem tud. ”
Andzsum életében a törést nem a saját transzszexuális voltának felismerése okozza, nem a fent említett „belső háború”, hanem a külvilág. Családja nem tagadja ki, a kezdeti döbbenet után átköltözését a Khvábgáhba, a hidzsrák otthonába legfennebb annyi ellenkezéssel fogadják, amennyivel egy konzervatívabb értékrendet valló család fogadná azt, hogy a gyereke nem a családi üzletet folytatja, hanem valami nem sokra becsült művész-tudós szakmát tanulni vonul be egy kollégiumba. A külvilág háborúja azonban megteremti számára a boldogtalanság állapotát: egy zarándoklat során belekeveredik a gudzsaráti muszlimellenes pogromba (ez a független India legnagyobb vallási incidense, amely nagyjából kétezer ember halálát okozta). Transzneműsége megmenti ugyan az életét (a megvetett, a csőcselék szemében még embernek sem tartott hidzsrát nem ölik meg, meghagyják „hírmondónak”), de többé nem tud beilleszkedni semmilyen közösségbe, hát remeteként visszavonul Delhi egy régi temetőjébe, a „zuhanó emberek helyére”. Ahol aztán fokozatosan összegyűlnek körülötte más, ugyancsak a hagyományos emberi közösségből kivetett, elszakadt, súlyos belső sebeket hordozó, de az egymás iránti toleranciát, egymás elfogadását immár minden körülmények közt gyakorló számkivetettek.
A másik történetszál Tilottama (Tiló), az elbűvölő, magának való és időnként tüskés modorú építészlány és barátai élettörténetét követi pár évtizeden keresztül. (Tiló alakjának megteremtéséhez Roy önéletrajzi adatokat is felhasznált.) A diáklány Tiló egy színdarab próbái során ismerkedik meg három diáktársával, mindhárom fiú belészeret és négyük életútja a következő évtizedekben számos ponton metszi egymást. A kasmíri Múszá Tiló kollegája az építészmérnöki karon, Gulrez parancsnok néven a kasmíri függetlenségi mozgalom harcosa és Tiló alkalmankénti szeretője lesz, rajta keresztül ismeri meg a nő az Indiától elszakadni próbáló tartomány polgárháborús világát. Nága, a hindu kormány kötelékében dolgozó, de a függetlenség látszatát fenntartó agilis újságíró egy adott ponton feleségül veszi Tilót, hogy kimentse az indiai hadsereg kihallgatótisztjeinek fogságából. Biplab Dászgupta, az indiai hírszerző szolgálat embere, ifjú kora óta csendben és reménytelenül rajong a nőért, a cselekmény több pontján menedéket ad vagy megoldást kínál számára. Ő lesz az, akinek a nem teljesen önzetlen, mert részben munkájából fakadó nyomozása során értesülünk a másik két férfi (hajdan ifjúkori barát, a jelenben ellenség vagy megvásárolt szövetséges) sorsának alakulásáról.
A két szálon futó történet prózapoétikailag is eltér: az Andzsumra fókuszáló rész energikus, lineárisan haladó történet, számos játékos megjegyzéssel, szürreális utalásokkal (pl. a lincselő hindu csőcseléket acélkarmú sáfránypapagájoknak nevezi). A régi Delhi muszlim világát számtalan remekbe sikerült mikroportrén, miniéletrajzon keresztül villantja fel, zenetanártól virágárusig, imámmal folytatott beszélgetésektől agresszíven kéregető hidzsrák jellegzetes tapsolásáig több apró, szociografikus hangulatú jelenet színezi a hős élettörténetének egyes eseményeit.
A Kasmírban játszódó jeleneteken erőteljesen érezhető Roy politikai aktivizmusa és az ennek jegyében született írások hatása. Részletgazdag, színes leírást kapunk arról a vidékről, a Dal-tó környékéről, amely egykor virágzó turistaövezet volt, most pedig polgárháborús zóna, a hajdani nyaralók, hotelek mind új funkciót kaptak. „A tóparton végigfutó sétány szállodái laktanyává alakultak át, szögesdróttal meg homokzsákokkal kerítve, az ablakok bedeszkázva. Az éttermekből katonai hálókörletek lettek, a recepciókból cellák, a szobákból vallatóközpontok. Vastag, gondosan hímzett drapériák és drága szőnyegek nyelték el a fiatalemberek sikolyait, akiknek nemi szervébe áramot vezettek, ánuszába benzint öntöttek.”
Roy érezhetően magabiztosan mozog ezen a terepen, részletesen ismeri a helyi katonai szlenget, a földrajzi környezetet, otthonos a kasmíri házakban, vallatószobákban, lövöldözések helyszínén és cseresznyeültetvényeken egyaránt. Konkrét részletek, pontos megfigyelésekben rejlő irónia (a forradalmi tevékenységgel még csak gyanúsított Muszá után a titkosszolgálat emberei „a szokásos látogatóidőben, hajnali négykor” mennek, hogy kihallgatásra hurcolják) váltakoznak a polgárháborús körzet civil lakosságának lelkiállapotát megjelenítő lírai sorokkal: „Kasmírban a rémálmok szabados természetűek. Hűtlenek a tulajdonosukhoz, könnyelműen átbukfenceznek mások álmaiba, nem ismernek határokat, ők a legnagyobb rajtaütők mind közül. Nincs az a sánc, nincs az a kerítés, amely kordában tudja tartani őket. Kasmírban az ember csak azt teheti a rémálmokkal, hogy régi barátként a keblére öleli őket, és úgy bánik velük, mint régi ellenséggel.”
A függetlenségért küzdő kasmíriakat egyértelmű szimpátiával jeleníti meg Roy (hasonlóan ahhoz, ahogy a naxalita fiatalokat ábrázolja a Séta az elvtársakkal lapjain). Megannyi apró jelenetben emeli ki bátorságukat, bajtársiasságukat, azt a szeretetet, amelyet Che Guevara is a forradalmár legfontosabb tulajdonságának nevez meg.
Andzsum, Tiló és a két fő regényszál szereplői némiképp deus ex machina megoldással, az elhagyott csecsemő figurája körül gyűlnek össze és válnak közösséggé, sőt talán annál is többé, családdá a temető régi sírjai közt. Holott összeköthetné őket más is, akár saját kitaszított, marginalizált állapotuk tapasztalatai, akár bátor kiállásuk a hatalom és az erőszak különféle formái ellen. A Kasmírban játszódó jeleneteket mindvégig átszínezi a bajtársiasság és a legyőzött állapotban is megmutatkozó bátorság, itt, a regény zárlatában ez az összetartás inkább bátorító mesének tűnik, amely arra hivatott, hogy vigaszt nyújtson a bajban. Ott egy tóba hajított macskakölyök, mielőtt megfulladna, még dühösen kiereszti a karmait, mintegy apró élőlényként is dacolva az indiai hadsereg katonáival, itt a szerző, mintha megesett volna a szíve a szereplőkön, már-már tündérmeseszerűen az utolsó oldalakon mindent megad nekik: szerelmet, gyermeket, családot, a társadalomból kitaszított emberek közösségének idilli békéjét. Szimbolikus nyugvópont ez, hiszen a törékeny harmónia csupán pillanatnyi, és nem a társadalom keretei közt, hanem azoktól függetlenül, mintegy azok ellenében jön létre egy temetőben.
Ne feledjük, a könyv ajánlása a „vigasztalanoknak” szól: Andzsum, Tiló, Szaddam Husszein és társaik életének pillanatnyi révbe érése, voltaképpen szimbolikus győzelme a regény lapjain mindvégig harcra kényszerülő, a diktatúrával, a globalizálódó világgal szemben mindinkább teret veszítő szubkultúráknak, annak a jelképe, hogy ezek a kis, sokszor egymás ellenében ható körök, mozgalmak, közösségek voltaképpen egymásra utaltak és csak együtt érvényesülhetnek.
Arundhati Roy második regényével az apró dolgok után a nagy jelképek felé fordult.


Arundhati Roy: A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma. Helikon Kiadó, 2017. Ford. Greskovits Endre.

Jegyzetek1 Magyarul ebből részlet olvasható itt. http://www.eszmelet.hu/arundhati_roy-seta-az-elvtarsakkal-gandistak-puskaval/2 Che Guevara Reader: Writings on Politics and revolution. Ed. David Deutschman, Melbourne Ocean Press, 2003, 225–2266.