.svg)
Talán a huszadik század legismertebb izraeli írója volt a Klausner néven született Amos Oz. Ő már szabrának (bennszülött izraeli – szerk.) született 1939-ben, bár apja még lengyel–litván bevándorló volt, anyja pedig közép-európai kultúrán nevelkedett és Izraelben boldogtalan asszony, aki öngyilkossággal fejezte be életét. A fiatal író által válaszott Oz név jelentése ’erő’ és ’bátor’ – ez a két tulajdonság mindvégig jellemezte Amos pályáját. Fiatalon Jeruzsálemből egy Hulda nevű kibucba költözött, amelyet először csak azért hagyott el rövid időre, hogy az egyik izraeli–arab háborúban a Nahal brigádban szolgáljon – később, miután megnősült, és fiának száraz levegőre volt szüksége, 1986-ban a Negev sivatag egyik városkájába, Aradra költözött, de emellett hosszú éveken át héber irodalmat is tanított a beersebai Ben Gurion Egyetemen. 2014-ben költözött át Tel-Avivba, és ott is hunyt el négy évvel később, hetvenkilenc évesen. A bibliográfusok mintegy negyven könyvét tartják számon, ezek közül tizennégy regény.
Bár én csak négy Amos Oz-művet olvastam, de közülük az egyik, meglehet, legjobb könyvei közé tartozik. Arról az önéletrajzról van szó, amelynek angol címe A Tale of Love and Darkness volt, de magyarra az eredeti cím hangulatához közelebb álló Szerelemről, sötétségről címen fordították 2006-ban. Ebben Oz színesen, érdekfeszítő részletekkel számol be jeruzsálemi gyermekkoráról, könyvtáros apja elvárásairól és csalódásairól, anyja depressziójáról – nekem különösen az a mulatságos rész tetszett, ahol leírja, egy gyűlésen szerzett élmény hatására miért nem szavazott soha később a nagybátyja által kedvelt Menachem Begin Likud nevű nacionalista pártjára. Aki ismeri a mai Izraelt, tudja, mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy valaki megmaradjon nyitott, „mérsékelt cionistának”, szüntelen fölemelve szavát a zsidó állam önkényes intézkedései, illetve a túlzott önbizalom ellen, ami Izraelt két arabellenes győztes háború után jellemezte. Ideillik Oz egy gyakran idézett mondása: „Izraelt szeretem, de nem nagyon kedvelem”. Nem kevés merészség kellett ahhoz, hogy valaki a zsidó államban már a múlt század nyolcvanas éveiben leírja jól meggondolt különvéleményét: „Az én szememben a nacionalizmus az emberiség átka”, több alkalommal kiálljon az úgynevezett „kétállamos”, egyedül észszerű megoldás mellett, sőt: 2011-ben elküldje fent említett, dedikált önéletrajzát az életfogytiglani börtönre ítélt Marwan Barghouti nevű palesztin politikusnak, aki e sorok írója szerint is az egyetlen ember, aki (ha külön kegyelemmel egyszer kiszabadul) talán tartós békét tudna teremteni Izrael és a két részből álló palesztin terület között. Ebből a szempontból Oz hasonlít Daniel Barenboimhoz, aki évtizedek óta sikeseren irányítja fiatal izraeli–palesztin zenészekből álló zenekarát.
Ozzal én csak egyszer találkoztam Cambridge-ben. Ez röviddel azután történt, hogy a múlt század hetvenes éveinek elején segítettem angol fordítójának, a jávorpálos bajszú Nicholas de Lange-nak az Oz egyik regényében (líraian hangzó angol címe: Touch the Water, Touch the Wind) felbukkanó pár lengyel mondat fordításában. Hármasban vacsoráztunk de Lange-nál, s bár akkori beszélgetésünkből alig maradt meg bennem valami, csak arra emlékszem, hogy a nálam pár évvel fiatalabb izraeli író, akinek alapnyelve a modern héber, milyen jól beszélt angolul, meg arra, hogy milyen rokoszenvesnek találtam a jó arcú, mosolygós, barátságos Ozt. Aki modorában inkább közép-európainak tűnt, mint egy fiatal, sikeres közel-keleti állam sztárírójának és alkalmi szociológus-politológusának.
És akinek utolsó regénye, a Júdás, a Biblia elátkozott Júdásával szemben jelent be különvéleményt, de valójában az izraeli állam talán legfontosabb kérdését teszi fel: több vad intifáda és többrendbeli erőszakos telepes-térfoglalás után nemzetárulás-e, ha egy izraeli író meg akarja érteni és értetni olvasóival a másik oldal érveit és elképzeléseit a palesztin–izraeli együttélésről? Mennyire különböznek és mennyire vannak egymásra utalva a zsidók és arabok a mai Izraelben? A Júdás hangulata nosztalgikus, nem mondható optimistának, Oz jól érzékelteti, mennyire magányos a századfordulón az arabul értő izraeli tudós, aki szeretné áthidalni az ellentétet, ami 75 éve, a zsidó állam megalapítása óta fönnáll a viszonylag kis területen együtt élő két népcsoport között. A Júdás egyik üzenete szerintem az, hogy minden propaganda ellenére nem lehet igazán gyűlölni azt a népet, amelyiknek kultúráját és hagyományait megismertük és megértettük. Ez a regény csak 2016-ban jelent meg, de Amos Oz már 2005-ben Goethe-díjat, 2013-ban Franz Kafka-díjat kapott, és közben, 2010-ben a tavaszi könyvfesztiválon Budapest Nagydíjjal is jutalmazták életművét. Könyveit csak angolul olvastam, de utólag nagyon sajnálom, hogy amikor Budapesten járt, nem szoríthattam kezet újra ezzel a Közel-Keleten élő, de lélekben nagyon európai, okos és bátor íróval.
