Amit nem lát a webkamera

Egy szoba képe, a széleken homályos; zárt ajtó mellett alamuszi kis alakok ülnek, pontosabban kettő, sápadt viaszosvászon bőrük ráfeszül a tagokra. Az elsőnek csontjai tépik testét, inkább, mintsem összetartanák, kinyúlnak agresszíven a testből, talán hogy megérintsék a másodikat, de az nem volna illendő, nem is teszik meg; ez egy megfelelően szocializált, jó magaviseletű csonthalmaz. A második egy galambfejű felhőóriás, puha ujjai lomhán érintkeznek a kékes halántékkal. Ami a halánték mögött van, azt nem árulhatom el, gondolataik a fejükbe lapozva maradnak, egérrágta borítók között megsárgult, meddő lapok. Ráírhatna valamit az Öreg, de nem fog, persze. Hagyjuk egyelőre szegényt, hozzá is eljutunk majd, de gyenge nagyon és fáradt tartani a holtak súlyát. Térjünk vissza csábító képünk tárgyalásához, kiket jelen céljainkhoz mérten továbbá is elsőként és másodikként fogok emlegetni, mert az individualizációra fokozottan figyelni kell, nem akarjuk összetéveszteni őket ugyebár. Amit mondani elfelejtettem, pedig megemlíteni fontos, hogy emberek ők; nem virágok, virágok nem, nem is kenyérpirítók, ölebek vagy cserepek, bár az első kulcscsontjának szakadékából néha isznak az arra járó szarvasmarhák. Meztelenek mindketten, persze, ruháik alatt száraz a hús és szilánkos a csont, a csukott szemek mögött tágra nyílt, félőn dülledő, nyákos szemgolyó, ebből kortyol véres jutalomfalatot Vilmos, az itt lakó kutya, amikor jó kutya. 

A szürkés bőrlemez mögött mozognak a látás üveggolyói, de sötét van a szobában, ha nincs nyitva a szem, és a falra tehetségtelenül felfestett neonzöld domboldalon nem virrad a nap, de a csergőóra kukorékol, és ó, az édes ébrenlét ideje ebben a szűkös világban, hát nem megérkezett? Lucskos, sárga fény folyik ki a körtéből, ami a bal felső sarokban lóg, talán folyhatna banánokból és almából esetleg, de ezt nem az én illetékem felülvizsgálni. A kezükben kenyeret tartanak, nézem, hogy csúszik le az égett kenyér a száraz torkokon, majd erjedt szőlő leve mossa a táplálék rögös útját. Egymásra néznek az ülő lomhák, feszes tagokkal, remegő tagokkal zabálják az úr vacsorájának maradékát, ez a reggeli. Nem sajnálják maguktól a kegyeletet, el kell mondanom; jó, rendes, keresztény emberek, lakomáznak egy másvilág ígéretéből, és jók lesznek tudod, jók, igazak, fénylő, igaz emberek, szeretettel, megbocsájtással, és megértéssel, felebarát, ellenség, mindenki ellen, igen!, csak azt nem tudják szegények, szegény bűnben fogantatott, magányos magzatok, hogy most kihez kell imádkozni. Majd a lakomát befejezett, éhes alakok visszaroskadnak életükbe, a falak előtt mozduló szürkék, kissé görnyedve felállnak, rám néznek hályogos szemükkel, de nem vesznek észre, nem tudnak sokat. Nem is néznek, lehet, csak kutatják, keresik a lapos térben, a szűk, csontroppantó térben a maguk mását. Most fel-alá járkálnak görnyedten, testük egy kérdőjelbe feszül, ritmusra lépnek, így szokták meg, gerincük tüskés ostornyom vagy apró hegyvonulat, ujjaik görcsbe rándultan, koszos körmökkel vájják mind a két dimenziót, hogy találjanak valami újat. Az első testén az árnyékok vicceket mesélnek, minden lépéskor újabb kacagás fakad, a jobb könyöke – mikor kezet ráz vele a monoton ritmus – lábszárcsontjához csattan, ez a ritka cintányér, ilyenkor első és második megfordul, folytatódik az expedicionális tánc. Most a második vezeti a sort, kéken és fakón menetel, bár nyomja – mint említeni szokta, ha néha beszél – a mélység hiánya, úszik szakadhatatlanul ebben a hiányban, gyér haját a sebesség szele tolja, viszi, és szavakat írnak a csatakos fürtök a koponya májfoltjaira, ezeket olvassa le az első, és sziszegi el a lilás fülkagyló szélén, koordináták azok, csak szegényeknek senki nem szólt, hogy már nem azt a térképet kell használni. 

Harangok hallatszanak a padló döngésében, kereső átkokat, áldásokat szól a fal, felváltva keresztelőre és temetésre hívja a férgeket az egyhangú zene. Marcangolják az oxigént éppen, lábaik csatadobja pergő ütemre veri a szívritmust, lábkörmeik alatt nyikorogva gyűlik a padló, szemük kocsonyásan pislog minden feledik percben, menekülnek és úsznak, rágnak és köpnek, tehát éppen mindent csinálnak, amit egy valamirevaló alak tesz egy takaros szobában, amikor egy másik világból, a kettő tudatának perifériájából – egy harmadik dimenzióból, mintha –, különben pedig jobb oldalról megérkezik Vilmos. Csóválja a farkát, lihegi a nyelvét, körbependül a tengelye körül, lefele ül, felfele néz, a bogarak a szemében élénk várakozással pislognak a két emberre. A párnácskák a talpán vizes nyomokat hagynak a padlón, az orrán sáros foltot hagyott egy követett szag, a jobb füle mögött a fekete szőrbe kivirágzott bogáncs van akadva, mit lehet mondani; hát itt egy kutya.

A második látta meg először, szemének sárgájába gennyes erek nyilalltak, arcát eltorzította egy ősrégi félelem emléke, nyelve figyelmeztető szavak után tekergőzik, csak távolról jövő sikolyt talál. De már az első is látja, testén rettentő remegés fut át, és belátásom szerint a lét fuvallata lehetett az, ami csontjaiból, eme szuvas szélcsengőkből, kancsal dalt fakasztott. Ez pár percig statikus kép, csak a farok csóvál, a kérdőjelek pedig önnön alakjuk tagadásában rendszertelen hullámok lesznek, a lomha húsú két szűk testszelet megfagyottan áll, majd szégyen magas sípolása hallik a második tüdejéből. Ekkor visszaomlanak a behorpadt párnákra, szemüket lesütik, alig bolyong az értelem, de a hályog visszahúzódott a redőkbe. A kereső ritmus abbamarad, az arcok valamelyest kisimulnak Vilmos nyelve alatt, és az első katonás sorba teszi a csontjait, a második lenyel két kortyot petyhüdt bőre kékségéből, mintha a térbe tűzött tüskék fellazulnának, és a második, majd az első keze Vilmos meleg fejére simul áldón, éltetőn.

Áhítattal nézik Vilmost, A Vilmost, Őt, kérges lelkük beissza a fenséges lényt. A szemekben lappang azonban valami szorongó félelem, együtt jár az ilyen a csodálattal, az esőillat, a mozgás, a tiszta szemek iránti csodálattal, és egy mély szomorúság, valószínűleg az elmúlt múlt képkockái miatt, bár én azokról nem sokat mesélhetek. Sebes szájuk szavak után kutat, mit mondhatnának, hogy szólhatnának, hogy az az eseményekhez mérhető legyen?, ez folyhat az erőlködő szemöldökök mögött. Elméjük lapjai üresek maradnak a hiányos válasz árnyékában. Egy hosszú, áhítattal égő csend után a második hullaajkai rebegték el, formálták meg a légből a drága hangokat; szóra fakadt az ember:

– Vilmos.

Kifejező, kőbe, szívbe, márványba és különféle nemesfémekbe vésendőnek vélem a tudat kagylója eme hosszú vajúdás után megszült epekövét. Az első, buzgó társához való felzárkózás vágyával kinyitja száját, és torkából, nézd, vaspitypangok nyílnak, kínok közepette szüli meg a tüzes szót:

– Hát te? – hörög, és az érdeklődéstől kidülledt szemeit Vilmos orra kegyesen löki vissza helyére. Vilmos, lényéből fakadóan nem válaszol egyszerű szóval, csak az első testén még lármázó árnyékokra vakkant kettőt, hogy csend legyen, majd a többet tudók magasztosságával megvakarja a füle tövét, ásít, pislog, majd az epekő mellé telepedve elszundít. Pillanatba fagyva, dermedten ül a kettő – persze nem hibáról van szó, aggódni nem kell, az élet képe forog tovább, kiváló felbontásban –, csak az imént történteket nehézkésen emészti tápcsatornájuk maradéka. Ez a dermedt állapot eltart több óráig, ami megemlítendő azonban, ahhoz a mikrofonokat lehúzni ajánlatos. Az első teste a hosszú tétlenség után rángásokkal életre kel, és amikor a gerinc és a medencecsont találkozik, öblös harang hangja csattan, melyet mellkast széttépő, tüdőből robbanással távozó üvöltés követ – az ember ismét rángó kérdőjellé törik. A kérdőjel vége a szeppent Vilmos fölött lóg, balsejtelemmel, élesen, az egyetlen mély üvöltésbe pedig százezer hangszál félős visítása visszhangzik, és ez tart, tart, ó Öreg, tart a hang, míg a kevés színek is a káosz nedves tüzében égnek. Az áhítat és Vilmos felé húzó csodálat, ami volt, a hosszú csendben a tisztán világító agressziónak szolgált táptalajul, mely most éltető földjéből kinőve, hát látjuk: gyűlöletet virágzott. Vilmos behúzza a farkát, nyűszít, kuporodik és megszűnik – hirtelen, huss – ebben a világban tartózkodni. A második közben, mint halványlilán bolyhosodó penész, a falra telepedett, erjedt benne a sztoicizmus, most pedig mint nem kellően nyálas bélyeg kunkorodott vissza a földre. Az első is, mint ki dolgát jól végezte, visszahorpadt a padlóra. Majd érezvén, hogy az édes sötét órája eljött, a második az első feje felé nyúlt, az első a másodikét markolta meg, és bárgyú mosollyal arcukon elkezdik a fejeket a falba verni, kétségbeesett reménnyel – ahogy a másvilág kapuin dörömbölnek sokan – és pihentető, nárciszos álmokba fektették egymást. Újból szép sötét.

Nem sok, de szegénynek a kevés is elég: hát így telnek a mi bájos hétköznapjaink.

Kinyújtózkodom a széken, elmentem a mai munkaanyagot, az Öreg mindig mondja, hogy ez gyengeség, de az óvatosság számomra roppant fontosnak tűnik ebben a hivatásban. Néha ő is be szokott jönni az irodába, de mostanában már nagyon ritkán, olyankor is vizenyős szemekkel néz, hallgatag. És amikor sóhajt néha, akkor gyökerüktől válnak el ríva a szomorúfüzek, magukba horpadnak a hegyek és néma súllyal zuhan az ég a tengerbe. Amikor sóhajt, akkor – hopp – az idő is kivár, és a tanácstalan anyag szerteszét szalad. Megvallom, mint barátok közt, szerintem zavarja, hogy munkájának egy részét már én töltöm ki; kedves, Ősi lélek, szerette a munkáját nagyon, és kezdő létemre nem talál megfelelőnek a feladatra. Szóra sem érdemes, kivétel nélkül jó modorral van irántam, meg is kellene látogatnom. Nagyon kevésszer voltam nála, nem is mondta, hogy hol lakik, csak hogy hol keressem, ahol megnyilvánuljon nekem; mert ilyen rébuszosan szokott ő beszélni. Átbukok hát a hullámzó tükrökön, a szobája a fa legtetején egy bunkerház, az ötletet, így mesélte, a Földön élő számos gyermektől vette, akiknek legszentebb helyük az ilyen tákolmány. Még mielőtt kopognék, hallom a hangját erdők avarán recsegni, és szól, hogy menjek be. Megpillantom az öreget, a szavakból kiapadtan állok. Az Öreg lassan kuncogni kezd, amitől bíbor vér patakzik le állán, ezer sebéből is kacag a vörös.

– Ne nézz olyan félkegyelműen, ülj le. Jó, hogy jöttél, akartam már beszélni veled – szikrázza hangja.

– Hogy vagy? Festettél már jobban is. Nem tudtam, hogy rosszabbodott a betegséged, miért nem hívtál, hogy segítsek?

– Áh, hagyd el, meghalni nem tudok, élni nem éltem, milyen betegség ez? Hagyjad el azt te, vannak kötelességeid – hangjában az ironikus él szitált homok. Eddig a földre szegezett tekintetemet felemelem rá, és látványa csíp, éget, viszket és vakar, az a típusú, ami a légutakba fagyasztja a párát. Fekszik, teste kiszáradt algaként terül a képlékeny ágyon. Lénye közepén egy hatalmas hasadék, át lehetett látni rajta, testét csak az odakúszó indák tartják egyben. A hasadékban éltető tavakat formál a testnedv, így a vegetáció káprázatos skálája burjánzik ott, ahol maga hiányzott testéből; de mind emez élet alatt ő maga haldoklott. Kifordult tüdejének szenes hörgőiről hüllők legeltek, és színes, kalapos gombák erdeje telepedett meg szívének ellustult kamráiban. Az Öreg ily módon táptalaj mindig az élet formáinak, de önnön testén felismerni véltem az első, a második, de még sok-sok száz- és milliomodik emberi alak görbeségének nyomát, fekélyeiket, az enyészetnek induló lomha szöveteket. Bal kezében csilingeltek, mint az elsőnek, a palaszerű csontok, elkékült ujjai a második erőtlen mozgását végezték, és a harmadik égő bőre, és a negyedik szuvas szeme, és az ötödik letépett füle, a hatodik megrágott lábujjai, a hetedik bevarrt pupillái; mind-mind ott a testben, az emberiség bomló szervei voltak, és mégis ugyanezen fényes földben szaporodtak a vadvirágos rétek; ürülékszaga volt és mézillata, szörnyű volt, rettenetes, haldokló, összeaszott, borzalommal eltöltő tiszta erő. Talán kiabáltam, amikor ezt mind elgondoltam, mert mint aki körbejárta gondolataimat, válaszolt:

– Ne akarj megkülönböztetni a rohadó hústól vagy a nárcisz illatától – nevetett, és nevetésében sárga zivatar hullt alá.

– Tessék?

– Most elbeszéljük, amiért idehívtalak – a szívem megtört, hogy témát vált gyorsan és feledékeny az Öreg, szomorú látni az ilyen leépülést, de nem szóltam rá semmit.

– No, beszéljük akkor, Öreg – mosolyogni próbáltam. Néztem, ő is nézett, de nem mondott semmit, mintha elmélázott volna valamin. – Öreg. Miről akartál beszélni? – kérdem óvatosan. Rám emeli tengermély szemét, lassan szólal meg.

– Hogy megy a munka?

– Jól. Nagyon jól. Minden szemmel van tartva.

– Rendesen viselkednek, úgy látod? – felköhög egy marék fűrészport.

– Persze, minden szokásos.

Specifikus emberekről kezd kérdezősködni, de mintha a válaszaim nem elégítenék ki, minden részletre rákérdez, mániákusan, gyorsan, és mintha egyre dühösebb és dühösebb lenne, persze nem mutatja, de északról hideg szél fúj.

– De Öreg – próbálom lenyugtatni, mert nem sok gyakorlatom van az elsősegély terén ha itt túlságosan felizgatja magát nekem –, ne foglalkozz ezzel, vigyázz az egészségedre, én szemmel tartom az összeset. Ez a munkám – próbálom emlékeztetni.

– Nem jó ez így, nem jó. Szemmel tartod, azt mondod.

– Igen! Te pihenj, jó?

– Pihenjek.

– Igen! – fogalmam sincs, hova akar menni ezzel, és a levegő olyan állagú kezd lenni, mint amikor vihar közeledik.

– Ismered te egyáltalán ezeket az embereket?

– Persze, itt is vannak az elmúlt pár nap felvételei, ha gondolod, nézd át őket, de igazán semmi különös – keresgélni kezdek az archívumban valami izgalmasabb mozzanat után, de amint mondottam, semmi különös.

Hatalmas, öblös, elnyelő nevetéssel nevetni kezd, remeg körülötte a lég.

– Te tényleg azt hiszed, hogy ismered ezeket az embereket?

– Öreg, ne haragudj, már hogyne…

Ekkor elkezd feltápászkodni fényből vetett ágyából, sebei, beteg tagjai mállanak az erőlködéstől, de ő maga erősen áll.

– Mit csinálsz? Idejöttél, leültél, egy lyukon figyeled, ami a lét. A létnek alsó szintjéből jöttél, az emberek cuppantottak, mint vérző sebre piócát, szobáik sarkaiba, és te összepréselted nekik a teret, így szűkös létezésük megspórolja a szabadság betegségét. És kisimított terük, életük szűkös színpadja puha lett, takaró, te így mondanád, de selyemlepedőjük vésett homlokukba ráncokat. Életlen késsel kivájtál egy darabot a valóból, megjelenésed ténye ásta el a véres cafatot, és nem találva a hiányzó húst, lassanként az összes ember elhitte, hogy a rettenetes seb testük természetes alakja, ezt csináltad.

– Öreg, erre semmi szükség, el kell ismerned, hogy bennem is hasonlóképpen él és működik a világ, mint benned.

– Él és működik – hangjában árva madárfiókák éhes csőre sír. – Láttad már az eget? Látják, mikor te támasztod világuk sarkait, az eget az emberek? A felhőket, tudod mik azok? Tudod, hogy fénylett a sok kis földi gyertyaláng a felhőknek? Nevetséges volt, igazán, boldog habfürdője emberi szemnek, a bárányfelhők puha paloták. És a naplementét? Mutattál valakinek naplementét? A fényben szétfoszló kristályablakok látszanak a kamerán át? Nem tudod, mi történt, és nem szakad meg tőle a lényed, mert nem ismered a súlyát, amikor azt mondom neked, hogy az emberek elfelejtették az eget! Kifeszített szép pokróc, egy kék pokróc volt hagyva az emberiség felett, hogy alatta megmelegedjen, aki fázik, most reszketve izzad mindenki saját ázott takarója alatt; és hideg van a léleknek, amíg lángol körülötte a test. Eddig az ég anyaga, édes-fanyar, éltető levegő volt szegény vérükben, most a plafon addig facsarta őket, amíg a leázott vakolat anyaga töltötte ki őket, s korlátjaikat pumpálja beléjük a félős ritmust ütő szív.

– Amit fontos, az embereket, azokat számon tartom. Ne viselkedj úgy, mintha nem ez lenne a fontos, neked is ez a fontos.

– Gyűjtöttél információt a kilapított alanyokról, lelkesen ugrottak szeges présed alá, de nehogy azt hidd, nehogy egy pillanatig, hogy amint te nézel, az bármily szinten látás. Eltüntettél – a háromból, amit kaptak –, mindenestől megszüntettél egy dimenziót, eltűnt annak tere, anyaga, fénye, illata. De megmutatom, amiről eddig lemaradtál, megmutatom, amit nem láthat egy webkamera!

Felém jön, felém nyúl, keze haragoskék hullám, a vállamtól fogva megfordít, és akkor megpillantom, ami eddig mögöttem volt. Az Öreg lök egyet az anyagon, és a tér kilapozódik magából, a tompa felszínek burjánzóan kikristályosodnak, a falak helyett csarnokok bonyolult birodalma a világ. Fényes lemezekben tágult szét a dolgok lényege, és most belépünk a halványan derengő rétegek közé; hirtelen átölel, ami van, a létezés most körülöttem áll. A hegyek domborulata most megállít, a barlangok mélye befogad, a mindenség elemei, melyeket ismerni véltem, új rendszerben épülnek elém. Egy pillanatig szédülök, és majdnem valami komoly rendszerhiba történt, de sikerült talpon maradnom. A fényes hártyákon, anyaméh szent burkain gondtalanul kelünk át, és az Öreg is mintha erőre kapott volna, bár az arcán véres könny gördül, magabiztosan vonul végig a különös. Lenyűgöző, meg kell mondanom, hogy a dolgoknak van hátoldala, és az elemek egy komplexen felszabdalt egységen nyilvánulnak most meg. Sokáig tanulmányozom az alapvető lényegiséget, majd az Öreg szigorú tekintettel egy megadott irányba terel, és megérkezünk az emberiség csomókkal teli birodalmába. A kristályfalakat olykor magam előtt tolva, olykor megkerülve, olykor rajtuk hasítóan átvágva tapasztalom meg, az Öreg szerint ezt jelenti a sűrű harmadik dimenzióban navigálni. A teret a legkülönbözőbb dolgok szelik át váratlan, az itt honos lények látszólag még csak fittyet sem hánynak a tényre, mily mesterien állnak ellen bármely sík vonzásának. Aztán ott van, amiről beszélt, az ég ránk borított bánatkék teknője jóindulattal őrizte a tudatlanok birodalmát, s őrzi még ebben a pillanatban is, mert megvan az a kellemes szokása, hogy nem tűnik el. Összességében azon a véleményen voltam, hogy igencsak érdeklődést fakasztó ez az úgynevezett harmadik dimenzió, amikor egy túl valódi nyikkanás vándorolt hozzám – a selyemhártyákat rezegtetve –, egy rövid, végzetes nyikkanás, és akkor előborzadt a kellemes alakiságból ezen világ végletes tehetsége a bántás művészetében. Egy zakatoló, recsegő, gyors, rettenetes, éles test – vonat – zúgott olyan galád ábrázattal, és lényege zavartalanul tépte-szaggatta a tér rétegeit, valóságszilánkokat szórva minden irányba. Majd a szilánkokon friss vér, és meleg vér, és illatos és ragadós, elborzasztó halálvér. Ami eddig játék volt, most maga szárazságában volt igaz; a képek, amiket eddig láttam magam elmei magányában, nem festették le annak az unalmas egyszerűségét, ahogy a kegyetlen testek, hatalmukat a tér felett kijátszva, egymáshoz érnek. És mily szenvtelen az ütközet, mily valódi az alakiság veszélye; a közelség oly módon hasítja a teret, hogy szegény tért felhasználó alakot, téged, kimetsz onnan az erősebb anyag.

– Öreg! – a dühöm túlcsordul, és remegve megszólalni sem tudok. Szétvet a harag, és sima, egyszerű világok közeli emlékét simítja belém, én pedig a képet magamból kitépni kívánnám, ráragasztani a káosz sarkaira, és biztonságos ágyat vetni. Az Öreg rám pillant a szeme sarkából, de a szaggató erő érdektelenségével néz, és tovább vezet. – Te nem láttad, mi történt? – üvöltöm, de a hangom kikerüli őt. És akkor még rengeteg kemény, elfelejtett seb mellett megyünk el, a síkból kiváló testek olyan érzékenyek egymásra; a mindenségnek mélysége van, és ez a mélység egymásba taszítja a dolgokat. Ez a törvény a még egy dimenzióban, ez a szabály, erre jöttem rá sétánk alatt.

– Amit én látok, Öreg – mondom a látottaktól csüggedten és szorító ürességgel –, hogy szép a kék ég; de minden élő égig ég az ég alatt – erre hosszú idő óta először igazán felkacag, ami felháborít, mert ki zavarja fel így a temető csendjét.

– Nálad gyengébbek is álltak tovább ellen a cinizmusnak – sandít rám az arcán nagy jelentőséggel. – Mutatok még valamit. Még nem láttad az embereket.

Azon a helyen vagyunk, amit már jól ismerünk, az első és második szobája az, most ott állunk, ahonnan mindig nézni szoktam őket. A szemben levő fal mellett Vilmos alszik gondtalan. Alszanak, a kettő is, úgy, ahogy hagytam őket, ahogy szoktak, az első szótagokat motyog, a második lassú ütemre rágcsálja az ajkait, és úgy általánosságban a maguk szeletébe vannak ágyazva. Az Öreggel most közelebb lépünk.

És mint egy tavirózsás víztükrön átbukva, mögöttük találom magam, és térdre hullok, ahogy ott van, ami nem látszott eddig, ott van a mögöttük húzódó, végtelen, légüres térben a halvány ezüstből megfont, bonyolult szövevény. És ahogy ennek a szövevénynek a közelébe érek, elmerülök fénylő jelentőségében, és a finom szálak mintázata előtt magam megadva figyelem az eddig láthatatlan valót anyagi mivoltában. A mindenség határáig húzódik a komplex szövet, és mélységében, méllyel teli mélységében, mint tengernyi, lágyan partot mosó fényben, elmerülni lehet. Elmerülvén, a hálózat sziromkezű szálai terelnek, és az illatok, érzetek között haladva képek érnek hozzám, suttognak és léteznek. A világosságból alakok támadnak fel, emberi alakok, és a hárfa barázdái között eltáncolva egymáshoz közelebb érnek. Tündéri ezüst fényességből feltámadt kezek és lábak, a hálózatosság felhőárnyain lépkednek, a tér suttogó részeiből előszitált, fényben fogant zenére szaladnak. Ekkor eszembe jut, és rettegek – ne most! –, az anyag maró, véső mivolta; de a két alak, két szellőn szálló fehér rózsaszirom, közeledvén egymáshoz lágyan esnek egymás közelébe, a tér hártyáit biztos kezekkel igazítva derengő alakjuk biztosan folyik eggyé, és egy mélyebb, ragyogóbb fénnyel lesznek most egy alak. Fehéren, vakítón ég a tisztaság bennük, vagy benne, mondanám inkább, minthogy az ölelésben a két emberi alak megszűnt formát ölteni, és ebben a végtelen, fehér tűzben úszott tovább, mint a többi itt lakó gyöngyházfényű érzelem és gondolat. A találkozás láttán könnyek hulltak le némán arcomon, de lévén a könny ebből a dimenzióból ered, szelíden fel is szívódtak a világosságban. Barangoltam még itt, az ezüstszín, pehelykönnyű, átlátszó magmában; mondanám, hogy évmilliókat, de mintha itt, a szelíd szövevényben nem az idő tekerte volna a szálakat. Barangoltam, és hasonló pompás képekben úsztam, a megismerés és találkozó összeforrás fénykelyheiből ittam, selyem szeretet csengő pihegése volt a háttérzene, de a mély felé egyre lebegve a képek egyek lettek az illatokkal, míg a derengő fény magába foglalt minden addig megtapasztalt, oly valós látomást. És egy égésbe foglaltatott minden fényben fogant entitás, a hálózat egy oly teljes, légies fehérben világosodott ki. És ebben az ezüst, égő lényegben kerekedett ki minden rátalálás, lágy érzete minden simító tudatnak, a fényesség összes ölelése ebben az űrben égett. Lebegés volt ez, zene, fátylakba simítva. Csönd volt, létező teljesség, végtelen, teljes űr. Itt voltunk mind.

Ezer kaparó fájdalom tépett ki a fényfonalak világából, sírt minden érző lény a szaggató szétválás pillanatában, keserű nyomát viselte a tér a rettegő, hideg magánynak. Már nem az első és második szobájában voltunk. Csak az Öreg van itt, testét még körbejárja a derengő ezüstség, ez folyik könnyként is patakokban szeméből. Bánat volt, amit érzett, bánat volt, amit éreztem. Tudta, hogy láttam, én tudtam, hogy tudja; láttam, amit másként nem lát egy egyszerű webkamera. És könny volt az eső, a zápor, majd zivatar. Mert ami leválasztatott, egy oly teli dimenzió, nem tudtuk fényét mi visszaállítani a világban.

‍