Amit megtudhatunk (All We Shall Know)

Márkos Tünde: Vagyok, aki vagyok (Mózes kód)

Tizenkettedik hét

Martin Toppy egy hírhedt nomád cigány fia és nemrég fogant gyermekem apja. Tizenhét éves, én harminchárom vagyok. Tanítottam őt. Már öngyilkos lettem volna, ha van hozzá bátorságom. A baba meg sem érezné. Kicsi szíve az enyémmel együtt állna meg. Nem kellene egyik sötétségből a másikba érkeznie, a lelke sem szakadna ki belőlem.
Héthetes kora körül a magzat megmozdul. Ez állítólag nem érzékelhető, de esküszöm, tegnap itt belül megrezzent, árnyék-súllyal megmoccant valami. Hetek óta ülök csendben, szinte mozdulatlanul, figyelem. Behúztam a függönyt, némára állítottam a tévét és várom, hogy a robbantások, vérző tagok, lobogóba tekert hullákat cipelő sötét szeműek, vitatkozó, csókolózó, autót vezető emberek, szájukat kinyitó és becsukó emberek lágy villódzásában feltűnjön valami.
Gyakorlatilag az első perctől mérem az időt, nem az utolsó menzesztől számolom a napokat, mint az orvosok és a normális nemi életet élő nők, akik képtelenek egyik pillanatot a másiktól megkülönböztetni. Az én pillanataim itt sorakoznak a kegyetlen fényben, vizsgálatra várva.
Pat tegnap este érkezett, hetek óta vízórákat szereltek, terepen. Azt mondja, az árokban aludtak, ki sem látszottak a munkából. Mikor elindult, lehajolt, megpuszilt. Hideg volt az ajka, kicsit elidőzött, mielőtt felegyenesedett. Nem emlékszem, ránéztem-e. A hetedik hét második napja volt.
Az este a tévészoba ajtajából néztem, a kanapén hevert tréningnadrágban és Liverpool felsőben, mezítláb, borostásan, pocakkal, védetlenül. Terhes vagyok, mondtam. Hirtelen odafordult, szeme nagyot villant, talán öröm volt az, de aztán föleszmélt. Az apát interneten ismertem meg, mondtam neki, azon a hangomon, amit akkor használok, ha azt akarom, hogy komolyan vegyen. Halk és egyenletes.
Elémbe ugrott, JÉZUSOM, kiáltotta, egyszer. Magasba emelte két öklét, mintha meg akarna ütni, de aztán csak a levegőt csapkodta az arcom előtt, megöllek, mondta, megöllek, és öklével a szemét dörzsölte, kivillanó foggal sírt, behunyt szemmel zokogott, mint valami mondhatatlan fájdalomtól szenvedő kisfiú.
Nem nagyon volt mit mondani vagy tenni, úgyhogy elment. Fehéren vonult szerszámos táskájával a bejárati ajtóhoz, arca közepén egy-egy élénkpiros folttal. A nyitott ajtóból visszanézett rám. Kísérteties volt a sápadt-narancs fényben.
Most már kvittek vagyunk? Halkan, szinte suttogva beszélt. Nem válaszoltam.
Mindig szerettelek, Melody Shee, mondta.
Viszlát, Pat, csak ennyit mondtam neki.
Mélyen aludtam az éjjel, egy ideig, legalábbis. Nem álmodtam, vagy ha igen, nem emlékszem. A testem önállósította magát, teszi, amit tennie kell. A baba tizenkét hetes és két napos. Amikor a tizenkettedik hetet elérte, bejelentettem a terhességet. A tizenkettedik héten nincs már azonnali veszély, a magzat megtanul létezni, kapaszkodni, nőni. Körülbelül ugyanekkor ízlelni kezd. Kanállal kéne nyelnem a cukrot, hogy napjait megédesítsem. Ma fagyival próbálkoztam, de a mellkasomban túl hideg volt, a gyomromban túl meleg és pár perc múlva vissza is jött. Most a császárszalonnát kívánom, fehér kenyérrel, vajjal, ketchuppal. Úgy látszik, a baba a sós ízeket kedveli.
Valamikor hajnalban megjött Pat apja. Fölkeltem és mögéje settenkedtem, mint valami kísértet. Ruhákat pakolt egy táskába az előszobai szekrényből, amit ő maga készített nekünk az első évfordulónkra. Összeszedte Pat hurling sisakját, mezét, cipőit, a laptopját, a mappáit és papírjait a kis vendégszobából, az asztala mellől. Nyitva hagyta a bejárati ajtót, úgy cipelte nyalábonként a fia életét kifele a házból. Kifelejtette Pat laptop-töltőjét, úgyhogy kihúztam, szépen feltekertem és odanyújtottam neki. Rámnézett. Arcát pirosra festette a düh meg a helyzet kínossága, nehezen, szaggatottan lélegzett. Szerettem volna teát főzni neki, belekarolni, megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, szerettem volna, ha kedvesemnek meg drágámnak szólít, és szívből mosolyog rám, mint mindig.
Sajnálom, Paddy, mondtam. Szinte láttam, ahogy lüktető szíve kavarja köztünk a levegőt. Szerettem volna lecsendesíteni, eszébe juttatni, milyen gyenge az a szegény szív.
Nocsak, mondta. Nocsak. És nem volt több szava hozzám, mint ahogyan nekem sem őhozzá. Autójával befarolt az udvarra, csomagtartó nyitva, a motor burrogott. A házban gomolyogva araszolt előre a kipufogó füstje. Például így is el lehetne intézni a dolgot, gondoltam. Kihajtott, az úton megállította a kocsit, visszasétált, és becsukta a kaput. Mint valami gondos nagyapa, mintha azt akarta volna mondani: Jobb ezt a kaput betenni, még kiszalad a gyerek, és elüti valami autó.
A tegnapi rosszullét fodrai mára hullámokká dagadtak, szinte percenként összecsapnak a fejem fölött. Ma reggel rettenetesen fáradt voltam, egész nap a kanapén ültem, mosdótállal a lábamnál. Időnként kiürítem a mosogatókagylóba. Járáskor minden izmom sajog, ha felállok vagy leülök, egyből elszédülök, és folyton libabőrös vagyok, mintha sokezer tűvel szurkálnának. Nem emlékszem, hogy ettem volna bármit is, de talán mégis ettem, mert a konyhaszekrényen morzsa és narancshéj díszeleg.
Reggeli rosszullét, egy nagy frászt. Még este is alig szűnik a hányinger. Az éjjel pongyolában aludtam, két paplant is magamra húztam. Pár forró nyári hét kivételével szobánkban mindig hűvös a levegő. Pat szerette ezt a hűvösséget, azt mondta, otthonosabb az ágy, ha az embernek valamije, a lábujja vagy a feje búbja hideg, hogy így sokkal jobb az ágyban ülni. Ó, Pat! Az a sok marakodás, azok az egymáshoz vágott szörnyűségek, sokévnyi civódás, vagdalkozás, és néhány zűrös nap, amikor vicsorogva csontig martuk egymást. És így vetettem véget az egésznek. Bejelentettem, a tévészoba ajtajából, hogy egy másik férfival elvégeztettem azt, ami neked nem akart összejönni. Végtelennek tűnő órák teltek négykézlábon állva. Ezt már nem bírom elviselni, pedig sokkal rosszabb járna nekem. Hamarosan átcsúszunk a sötétbe, ott élünk majd tovább, te meg én, miután az összes kilógó szálat szépen elvarrtam.
Ma reggel mezítláb álltam kint a pallón, ott teáztam. A rosszullét elmúlt. Gondoltam, elszívok egy cigit. Csendes volt minden porcikám, csak ágyéktájon éreztem egy-egy rándulást, mintha valami hosszú álomból ébredt, zavarodott mirigyből kiszabadult elektronok pulzálnának ott bent. Tiszta és friss volt a levegő, nyers fű illata terjengett. A közelben valahol valaki belevágott. Néztem a padlat túlsó sarkában a virágcserepet, Pat évekig óriás hamutartónak használta, soha ki nem ürítette, halomban állnak benne a maszatos, megfeketedett csikkek. Kicsit fölkavarodott a gyomrom.
Elképzeltem, hogy az akasztófa alatt húzódik ez a palló, lábamnál a csapóajtó deszkáival. A közönség: bogáncs és fűcsomók. Megérintettem pongyolám övét. Eszembe ötlött az erős akasztó, magasan a fürdő falán. Eltűnődtem, meddig tartana, mennyire volna fájdalmas. Eltűnődtem, van-e Stanley penge Pat bontatlan szerszámosládájában a kidőlt-bedőlt fészerben. Elképzeltem egy nagy kád lobogó fürdővizet. Miért annyira kézenfekvő, természetes helyszín a fürdőszoba? A víz, a szappan, a fertőtlenítőszer, fehér csempével fedett padló és falak, könnyen tisztíthatók, a gomolygó gőz. Valahogy vonz ez a sötét visszaforgatás, kilépni a világból, belesimulni a szűk, forró térbe.Ettem: főtt tojást, száraz pirítóssal. Nem jött vissza. Aludtam.

Tizenharmadik hét

Napjaim szép, négynegyedes ritmusban telnek. Reggel nyolckor ébredek, mint mindig. Minden nap első órája abban a meggyőződésben telik, hogy öngyilkos leszek. Megkönnyebbülés. Az ezt követő órában az öngyilkosság következményei miatt szorongok. Oda a megkönnyebbülés. A következő óra abban a meggyőződésben telik, hogy nem leszek öngyilkos. Ismét megkönnyebbülés. Az ezt követő órában az öngyilkosság mellőzésének következményei miatt szorongok. Oda a megkönnyebbülés. Még háromszor ismétlem ezt a ciklust, majd lefekszem. Nyolc órát alszom.
Micsoda zsinór köt engem a földi világhoz? A fájdalomtól való félelem. És apám rémült pillantása, amikor a ház elé húz a járőrkocsi, Cotter atyával az anyósülésen. Remegő kezekkel matat a zárral, az ajtófélfába kapaszkodik, hogy el ne dőljön. Rogyadozó lábakkal közeledik, nagy Jim Gildea kilép, kedves, erős, megilletődött, vagy esetleg egy veres képű, feszengő fiatal járőr, alig várják, hogy végezzenek a kellemetlen üggyel, közrefogják és besegítik az autóba. Lelki szemeim előtt a kép, ahogy ott áll egyedül a sírnál, arcába hideg szél fúj, zavarodottan fogadja barátok és alig-ismerősök részvétnyilvánításait, de fülében mindvégig hamisan csengenek a szavak: Köszönöm; Szép, hogy eljöttél; Legalább az eső elállt; Most már jobb helyen van; Ott van az édesanyjával. Egyedüllétének gondolata, bánatának súlya, s az, hogy most már semmit sem tartogat számára a világ, csak szomorúságot.
Az elmúlt éjszaka olyat álmodtam, ami után az ember csak ül az ágyban és fogalma sincs, melyik a való világ. A Kurt Cobain Klub ülésén voltam. Breedie Flynn mezítláb, keresztbe tett lábbal ült, rövidnadrágban, én vele szemben, lábak keresztben, rábámultam. Arcán patakokban folyt a könny, ragyák apró völgyeiben meggyűlt, mielőtt a föld felé vette volna útját. Breedie arca gödrös volt és fakó, Breedie arca annyira szép volt, hogy néha már gyűlöltem őt. Álmomban Breedie hálószobájában ültünk, egy székhát és Breedie ágya közt lepedőből sátort vontunk a fejünk fölé, a világtól párnákkal, díszpárnákkal és Breedie gyerekkori plüssállat-gyűjteményével barikádoztuk el magunkat.
Breedie Flynnel kettesben alapítottuk a Kurt Cobain Klubot 1994 áprilisában. Breedie úgy gondolta, Kurt isten, én meg csak azt, hogy isteni. Kurt Cobain rövid életében mindvégig gyomorbántalmakkal küzdött. Szép barátném, Breedie úgyszintén. Úgy perelt a kiragasztott poszterrel, mintha Kurt a szobában lett volna. Szégyenkezve hallgattam, és ha szinte öntudatlanul megfogta a kezem, nem néztem rá, de azért nem esett rosszul. Íme a Kurt Cobain Klub tulajdonát képező tárgyak: egy Ouija tábla, amivel Kurt Cobain szellemét próbáltuk megidézni; egy liter vodka, amiből félve kortyolgattunk; egy magnó, mikrofonnal, ezekkel rögzítettük Breedie Flynn őrült történeteit és képzeletbeli párbeszédeit a menő csajok, a srácok, a tanárok, a szüleink mesterfokon utánzott hangján, háttérben sikító nevetésemmel.
Álmomban Breedie rám nézett, Melody, miért hagytál el? kérdezte. Megragadta a kezem, erős fény sugárzott körülötte, a keze égetett és akkor arra ébredtem, hogy Breedie, ó, Breedie, sajnálom, verejtéktől lucskosan feküdtem a hidegben és az émelygés rohammá erősödött.
Apám naponta felhív, hogy elmondja nekem mindazt, amit szerinte tudnom kellene.
Kint járt az üveggyűjtőnél. Valaki egész szemétrakományt zúdított bele. Jó ég, mondta, micsoda riadalom. A CCTV kamerák nyilván nem működtek. Csendbe burkolóztam, ő meg folytatta: Mossy Shanleyvel találkoztam tegnap este a hurling pályánál. Kildagan megverte a kiscsapatot. Mossy szegény öreg Jack Matt-Anden köszörülte a nyelvét. Elmondta mindennek, a padlót felmosta vele. Megver az isten, mondtam neki, ha így beszélsz a halottakról. Hagyjuk ezt, mondta, és kiköpött. Ha meghalt is, csak egy balfácán volt. Ezt Mossy mondta, képzeld. Istenem, szegény Jack. Kenyérre lehetett kenni. Nem is akart az mást, csak inni és mesélni. Imáról hazafelé jövet láttam egy srácot, kocsiban, egyik kezében telefon, a másikkal a haját igazgatta, a kormányt egyikkel sem fogta. Ki tudja, lehet, hogy volt egy valahonnét kinőtt harmadik keze is neki, csakhogy azt én nem láttam. Nem bizony.
És elhallgat, és várja, mondok-e valamit, és figyeli, hogy szomorú-e a hangom. Tudom.
Jössz-e errefelé valamelyik nap?
Jövök, apa.
Tudom, hogy lefoglal az a sok írás-olvasás óra.
Kicsit valóban foglalt vagyok, apa.
És ugyanazt a kis üstfoldozó srácot tanítgatod még mindig?
Nomád, apa.
Ja, ja, nomád. Úristen, de kényes lett mindenki arra, hogy őt ezzel vagy azzal a névvel illetik.
Hamarosan ki kell menni az utcára. Fejbőrömtől a talpamig és visszafele kúszva telik az idő. Ételt kell szereznem, hogy éhen ne haljak, amíg a halált várom, és a rosszullétre sem ártana már valami. Második harmad eleje: vége a reggeli rosszullétnek. Egy könyvben olvastam, ilyen megfogalmazásban, hanyagul, tényként odavetve, mint ami vitathatatlan, kétségbevonhatatlan, alatta szép, mosolygós, tökéletes kismama fotója. És mi van, ha az a rohadék reggeli rosszullét csak az első harmad végén köszönt be? Egy marék Valiumot is legyűrnék, csak hogy nyugodtan fekhessem és végre aludjak egy kicsit. A fürdőszobaszekrény orvosságos polcán van egy üveggel. Vodka is van a bárszekrényben, tonik a hűtőben, jég a mélyhűtőben. Jézusom, mekkora bulit csaphatnék. Bulizunk, kisember? Nem tudom, miért vagyok annyira biztos abban, hogy fiú. A kicsinyített apát látom a gyerekben: piros arcú, kék szemű, sötét hajú, gyönyörű. Ha élek még, miután ez a rosszullét-hullám alábbhagy, meglátogatom apámat.
Nos, továbbra is itt vagyok, kevésbé betegen ugyan, de cseppet sem mozgékonyabb állapotban. Rossz helyre születtem volna? Negyven évvel ezelőtt bezártak volna, hogy tisztességes férfiak foltos ruháit javítgassam, ingeit, gatyáit, zokniit, alsóit azoknak, akik nem hívják ki maguk ellen a Fennvaló haragját. A babát elragadták volna tőlem, eladták, átnevelték volna, hogy kegyelemben cseperedjék emberré, a fertőtől távol. Nyom a szabadság, megfojt a tágas tér. Órák óta ülök magamba roskadtan, képtelen vagyok megmozdulni, kimenni a szobából, fogalmam sincs, ha kilépek, merre forduljak: végig a folyosón a hálószobába, ki az ajtón az autóba? Hova mehetnék? Egy évre vagy talán még több időre is elegendő a pénzem, és ez a nyugalom, amire annyira vágytam, nemsokára szertefoszlik, és amit annyira szerettem volna bevégezni, az mind újból a nyakamba szakad. Pat majd az ajtót döngeti és könyörög, hogy mondjam neki, hogy hazugság volt az egész, én meg kinyitom, de otthagyom a láncot, ő pedig benyúl a résen és zokog, Kérlek, Melody, kérlek! Szükségem van rád, Melody. Mindig szüksége volt rám, a mai napig sem világos előttem: miért.
Még mindig elrepülhetnék Londonba, véget vetni az egésznek, aztán ha visszajöttem, mondhatnám, Igen, Pat, hazudtam, ő pedig rávenné magát, hogy higgyen nekem, és hétvégére elutazhatnánk valamerre, ahol majd valaki megmasszíroz bennünket, ahol kéz a kézben sétálunk a folyóparton, megállunk a vízesés alatt, arcunkba spriccol a víz és nevetünk, a vízsugár mögötti, világtól elvágott barlangra gondolunk, ott lakik a békesség, vacsora után iszunk valamit, aztán ágyba bújunk és húsunkkal megpróbáljuk fölmelegíteni egymást, de nem lesz ott más, csak kemény hidegség, semmi befogadás, semmi bűnbocsánat; és újra elfordulnánk egymástól és hátunkon hevernénk az ágy két oldalán, szavakat eregetve az örökkévalóságba meg nem született babákról, ki nem szolgált szükségletekről, prostituáltakról, internetes szexről, rettenetes, megbocsáthatatlan bűnökről, örvénylő vádakról és hamis megtorlásról, majd mire a nap fölkúszik az ég aljára, kimerülten hátat fordíthatnánk egymásnak, mint annyiszor, és indulásig alhatnánk a könnytől maszatos párnákon.
A gondolatok éles késekként fúródnak lesüllyedt, elcsavarodott derekamba. Mennyire elfelejtettünk mindent, Pat meg én. Mennyire szerettük egymást. Ha csak egy pillanatra magunkba szálltunk volna, hogy kívülről vagy felülről figyeljünk, hogy testen kívüli tapasztalatra szert tegyünk, mint a vértől csöpögő sebészeten fekvő fölhasított, mozdulatlan szívű testekből fölszabaduló lelkek, amikor fájdalomérzet nélkül végignézik a kibelezést.
Alaposan megnyomorította magát mások elvárásaival az én Patem: anyja, apja, testvére, barátai, monomániás hurling-edzői elvárásaival, meg az enyémekkel. Azt mondta egyszer nekem, nem is olyan régen, amikor még szinte értelmes lények voltunk, hogy mielőtt a nagyokat megismerte volna, soha nem érezte kicsinek magát. Nevetett, de cseppet sem viccelt. Könny gyűlt a szeme sarkába. A szívem szakadt meg, annyira fájt. Nem tudtam mit mondani neki, annyit suttogtam csak, hogy szeretem, és hogy ez mindig így lesz. És mégis, mindezek után, tudván, amit tudtam, azok után, amit mondtam neki, és azután, hogy fájdalmát annyira szerettem volna magamévá tenni, pár röpke évvel azután mindent megtettem, hogy egyre kisebbnek érezze magát. Hadat üzentem neki és ő hadat üzent nekem.
Szép, nagy segged van ahhoz képest, hogy állandóan fogyókúrázol, mondogatta.
Ahhoz képest, hogy szobatiszta vagy, még mindig jelentős mennyiségű pisi kerül a padlóra, mondogattam.
De sokat tudsz te a szobatisztaságról, így ő.
Ha tőled függ, bizony soha nem is tudok meg többet, így én.
Mire ő: Miért nem írod meg versben? Beküldhetnéd valahova. Hogy a szomszédok ismét jól szórakozzanak. Meg a fiúk is, lent Cissnél, hadd dülöngéljenek a röhögéstől. Ott olvassák egymásnak a verseid, behugyoznak a gyönyörűségtől, tudod?
Mire én szemébe vágtam, hogy nem férfi, soha nem is volt az.
Erre mondta, hogy milyen istenverte hideg öl az, amiben nem marad meg a gyermek.
És elmondtam utolsó rohadék perverz állatnak, rekedtre ordítottam magam. És hozzávágtam, hogy soha nem szerettem.
Erre nyugodt, reszelős hangon közölte, hogy szívből utál.
Hogyan vadultunk ennyire el? Hogyan tűnt el még a szerelem emléke is belőlünk? Micsoda dolgokat mondtunk egymásnak, gondoltunk egymásról! Szegény, szeretetreméltó Patem, ragyogó kisfiam, hősöm! Mennyire kegyetlen voltam, és fogalmam sem volt az egészről! Holnapra megint megfeledkezem majd magamról.


LÁSZLÓ NOÉMI fordítása


Donal Ryan: író, 1976, Nenagh, Tipperary. Regényei: The Thing About December (Ami decembert illeti, 2013), The Spinning Heart (Pörgő szív, 2012) – ez utóbbi 2013-ban elnyerte a Guardian First Book Award díjat, és az írországi Év Könyve címet. Novelláskötete, A Slanting of the Sun (Ferdén tűz a nap, 2015) a Booker Prize-jelöltek hosszú listáján szerepelt, elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Donal Ryan jogtudományból diplomázott a Limerick-i Egyetemen. Kreatív írást tanít, ugyanott. 2016 szeptemberében jelenik meg All We Shall Know (Amit megtudhatunk) című regénye.