Amikor Kodály formát vett kölcsön

Az antikvitás kitalálta, a reneszánsz újraélesztette, s azóta – ha népszerűsége szinuszgörbére emlékeztet is – rendületlenül tartja magát a poétika egyik legkarakteresebb műformája, az epigramma. Eleinte nem pusztán feliratszerű és bölcseleti tartalmú költészeti sziporkát jelzett, hanem olyan versezetet, amelynek kötelezően valamilyen ellentétből fakadó csattanó van a végén. Csakhogy a költészeteszmények változásával a 19. századi irodalomban már nemigen volt elvárás a „slusszpoén” – de a rövidség és a gondolati konzisztencia igénye megmaradt.

Más irodalmi műformákkal (a románccal, az elégiával, a rondóval stb.) ellentétben az epigramma mint műfajjelző cím és struktúra nem jellemző a zenére. Alig lelhető fel epigrammatikus szerkezet a világ zeneirodalmában, ilyen címmel futó kompozíciók pedig egyáltalán nem – egészen Kodályig.

A Pázmány Péter Tudományegyetemen és az Eötvös Kollégiumban töltött tanulmányi évei mélyen beavatták Kodályt a bölcsészeti ismeretekbe, mi több, e téren is magasan kvalifikáltnak számított. Feltételezhető tehát, hogy tudatosan, minden lehetőséget és kockázatot mérlegelve választotta a rendhagyó kompozíciós formát és címet, amikor 1954-ben kilenc Epigrammáját megírta.

Érdekes ez az év. Kodály előbb 33, aztán 44, később 55 kétszólamú énekgyakorlatát és a Triciniát bocsátja a zenetanulók elé tananyagként. Énekhangra vagy hangszerre zongorakísérettel, szöveg nélkül – így szól az Epigrammák, e szintén pedagógiai célzatú sorozat előadókra vonatkozó megjelölése. A figyelmes hallgató azonban csakhamar rájön, hogy ez a kilenc falatka „zsánerkompozícióként” is eminens alkotás, és bár szakirodalma meglepően csenevész, igazi előadási daraboknak is fényesen beválnak.

Elsősorban persze a tanulók használták. Énekhangon, de szöveg nélkül szólaltatták meg a zeneiskolákban (Lieder ohne Worte – írná rá klasszikusul Mendelssohn). Kodály kortársai azonban igen hamar ráéreztek a tágabb dimenzióra: már négy évvel az epigrammák elkészülte után napvilágot láttak a szerző által is szeretett és elismert, sokirányúan zseniális orgonaművész-zeneszerző, Kistétényi (Kaindl) Melinda prozódiailag feddhetetlen, költőileg mélyen inspirált szövegei, s azóta az epigrammák a sorszámon túl immár címet is viselhetnek. (A maga korában Kistétényi is nagyon jelentős zenepedagógus volt, növendékei közé tartozott többek közt Schiff András, Kocsis Zoltán, Fischer Iván, Ránki Dezső, Dráfi Kálmán, Sass Sylvia, Kincses Veronika. A zongorán és orgonán kívül a zeneelmélet, a szolfézs és az improvizáció kiemelkedő tudású oktatója is volt.)

Az Epigrammák énekszólama azonban szinte minden hangszeren eljátszható! A dallam és kíséret finom egymásra mutogatásával komponált, vidám, meditatív vagy lírai darabokban Kodály zenei nyelvezete tökéletesen integrálja a magyar beszédhangzás sajátosságait, és alig mutat idegenszerű vonásokat: a különböző hangulatú darabokban a derű, tisztaság és szellemi kifinomultság varázsol el. „Epigrammák a késő romantika utolsó lapjairól – és a kodályi új ábécé elsőiről. A közös bennük: az érem megmunkáltsága” – írja a sorozatról Hollós Máté.

S hogy az énekhangon túl a többi hangszer is haszonélvezője lehet e kis „szvitnyi” epigrammának, azt hangfelvételek színes palettája igazolja. A nagybőgő-zongora változaton túl talán a cselló-zongora-kettős a leggyakoribb (Perényi Miklós és Várjon Dénes 2003-as felvétele kiemelkedően sziporkázik közöttük). De persze játsszák orgonán is (Kapitány Dénest ajánlanám például), és mélyen megérintheti a hallgatót Lencsés Lajos angolkürt-változata a Budapesti Vonószenekar kíséretével.

Épp egy éve, november 8-án Fedezzük fel együtt! címmel tartottak nyilvános zeneórát a vásárhelyi Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezésében Makkai Gyöngyvér tanárnő és nyolc zene szakos hallgatója vezetett be az epigrammák zenei-költői világába – iskolai, de értékes igényességgel.

De mi sem tanúsítja hitelesebben Kodály továbbgondolhatóságát, mint az, hogy Lukács Miklós (cimbalom), Kuti László (klarinét) és Szandai Mátyás (nagybőgő) 2019-ben már itt-ott fúgásított, mértéktartó intrókkal ellátott, diszkréten átharmonizált, improvizatív módon újraértékelt epigrammákkal állt elő, kifejezett jazzváltozatban pedig Tálas Áron (zongora), Barcza Horváth József (bőgő) és Gyárfás Attila (ütőhangszerek) tolmácsolta a 7. epigrammát.

‍