.svg)
Ha az ember valamiféle magas helyen van, messze a földtől, azt mondják neki, hogy ne nézzen le. Sokan megszédülnek ilyenkor. Megijednek. Eljátszanak a gondolattal, hogy mi lenne, ha bezuhannának az autók meg a járdakövek közé. Talán látják a vért, a gyötrelemmel telt tekinteteket a szeretteik arcán. Elborzadnak.
Apám egy nyáron elvitt magával az Adriai-tenger partjára. A barátaival meg azok feleségeivel mentünk, az egyiknek volt egy 75-ös Volkswagen T2-ese, abban utaztunk mind. A tengerparton fehér volt a homok, piros ernyős standoknál árulták a vaníliafagylaltot meg a Duna-kavicsot. Egy adag pont annyi volt, amennyi az ember kezébe befért. Apám meg a barátai a jövőről beszélgettek, meg arról a könyvtárosról, akinek a húga meghalt, ő meg Amerikába költözött, elvett egy ukrán nőt, a gyerekeik meg már csak angolul tanultak meg.
– Te magyar vagy, ezt sose felejtsd el. Akárhova kerülnél, és akármilyen nyelvet is tanulnál meg, magyar vagy, hallod? – a kezembe adott egy füzetkét, tele népdalok szövegeivel, ékes gyöngybetűkkel beleírva az összes.
– Éva!
– Jövök mindjárt – mondom. Az ujjammal felírom a korlát szélére az egyik népdal kezdő sorát. Hirtelen csak az az egy jut eszembe. „Mikor a nap lenyugoszik, utána bús harmat esik…” Sok ukrán nő tud a mai világban angolul beszélni. Ki hallgatja most meg őket? Eszembe jut a hullámok hangja, ahogy megtörtek. Apám 2004-ben meghalt.
Mari a nagyanyám testvére volt. Férjhez ment, de nem született gyermeke. A mostohafiait nagyon szerette. Sokszor vigyázott rám, néha játszottam a fiúkkal. Nagyon hasonlítottak, össze is tévesztettem őket sokszor. Az egyik azóta börtönben van, a másik meg egy kertvárosban élő családapa.
Mari mindig adott nekem savanyúcukrot, és mesélt a fiatal koráról. Egy tanyán laktak, négyen voltak testvérek, a szüleik sok állatot tartottak. Nagyanyám és Mari mindig a szomszédtól lopták a cseresznyét nyáron, pedig náluk is volt otthon. „Kukoricacsuhéból babát csináltunk, azzal játszottunk”, mondta mindig, és nevetett melléje. Minden vasárnap templomba mentek, akkor a szebbik ruhájukat vették fel, és megfürödtek előző este. Mari nagyon vallásos volt, erre biztosan emlékszem. A polcai tele voltak rakosgatva Jézus-szobrokkal, a falon szentképek, az asztalon kinyitva a Biblia. Nem látott olvasni, néha én olvastam fel neki, máskor meg fejből mondta nekem a történeteket. Érdekesen mesélt, szombatonként fonóba járt, ott meséltek egymásnak az asszonyok, azt mondta, ott tanulta.
– Ha félsz, Jézuska mindig veled van, imádkozni kell hozzá, és megsegít. Hallod, Éva? – bólintottam, ezután pedig a kezembe adott egy rózsafüzért, és apró keresztet vetett a homlokomra.
Marit elvitte a titkosrendőrség nyolcvanötben. Tizenkét éves voltam, nagyanyám azt hazudta nekem, hogy elutazott, messze, külföldre, de egyszer megláttam a magyar újságjait kinyitva a Biblia mellett az asztalon. Sosem hagyta ott őket. Valami románul a szép, színes lapokra volt írva, bár akkor nem értettem, mit jelentett az írás. Azután többet sosem láttam Marit.
– Éva!
– Pillanat! – Azóta nem olvastam sem a népdaloskönyvből, sem a Bibliából.
Az első szerelmemet tizenhat évesen ismertem meg. Nem tudtam, hogy kell helyesen szeretni. Ő sem, azt hiszem. A fák alatt ültünk, néztük egymást meg a csillagokat. Nem mertem nagyon közel menni hozzá, féltem, hogy megérzi a füstszagot, apám mindig a konyhában szivarazott. Rühellem, hogy szégyelltem apámat. „Tudod, ha felnövök, én zenekarban akarok énekelni, nagy közönség előtt.” „Ez olyan elérhetetlenül hangzik.” „Tudom.” „Nem bánod?” „Dehogy. A vágyakozást nem lehet megbánni, mert nincs, amit.” Nem volt igaza. „Szeretlek, Éva.”
– Éva!
– Jövök.
Amikor a lányom született, sokáig csodáltam. A kis kerek arcát, finom vonásait, pici orrát, nagy, kék szemeit. Tetszett benne, hogy senki nem olyan, mint ő, ő valami egészen új, és én hozhattam a világra. Amíg még kicsi volt, színes, fodros ruhácskákba öltöztettem. Horgoltam neki sapkát meg kesztyűket télen. Aztán ahogy nőtt, divatos ruhákat akart, elvittem vásárolni, kapott édességet is. Én mindig vaníliafagylaltot ettem. Néha elvittem moziba vagy színházba. „Anya, te ugye örökké fogsz élni?” „Persze.” „És megvédsz a rosszaktól?” „Igen, ha velem vagy, semmitől sem kell félj.” „És a Jóisten? Ő is mindig velem van?” „Ő is.”
Ha vásárba mentünk, mindig a fonott karkötők tetszettek meg neki. Gyűjtötte őket, hordta is az összeset. Aztán egyszer a fiókban maradtak, mint a sapkák meg a ruhácskák. Még megvannak.
– Éva! Gyere már!
– Jó, jövök mindjárt – és mintha hirtelen mindenki hangján szólna. Furcsa ez, megijeszt. Rágyújtok. Hagyom, hogy a füst átjárja a számat két és fél másodpercig.
Azt mondják, ha az ember magasan van, nem szabad lenézni. Én most lenézek. Kicsit valóban ijesztő, mintha megsajnálnám saját magam, afféle védekező mechanizmus. A korlátba kapaszkodom két kézzel. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Megdőltöm a felsőtestem, jobban kihajolok. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Elengedem az egyik kezem. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Bal lábammal elrugaszkodom, jobbat felemelem. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Félek. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Kifújom a levegőt. Nem tudom, kire gondoljak, vagy gondoltam eddig már eleget? Becsukom a szemem. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Áthajolok teljesen, lehúz a súlyom a föld felé. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. A zuhanás gyors, de felszabadít. Felszabadít. Felszabadít. Felszabadít. Éva?
A Méhes György tehetségkutató pályázat I. helyezettje próza kategóriában, junior korcsoportban.
