Amikor a minden a semmi – az egyneműsítés útvesztői

Az Évszakok-tetralógia első kötetét, az Őszt, a Magvető Kiadó gondozásában és A. Dobos Éva fordításában tarthatja kezében az olvasó. A mű szerzője, a hatkötetes Harcom életrajzírásból ismert, nagy sikernek és visszhangnak örvendő Karl Ove Knausgård ezúttal is nagy léptékű könyvfolyammal jelentkezett.

Az Ősz az elbeszélő születendő negyedik gyermekéhez, Annéhez írt rövid szövegekből áll, szerkezetét tekintve a három őszi hónapra tagolódik, amelyeket megelőz egy-egy, a lányának írt levél. A kötetet Vanessa Baird illusztrációi díszítik, amelyek a három őszi hónapot (nagyfejezetet) egymástól elválasztó és tagoló aláfestések és a kötetben felvetett témakörökkel is összhangban vannak.

A Knausgård neve körüli visszhang, valamint a fülszöveg várakozásteljes olvasásra hív, szabad asszociációi és meghökkentőnek tűnő képzettársításai izgalmas, innovatív szövegeket vetítenek előre: „Az Őszben olyan hétköznapi és mindenki számára ismerős tárgyakat és érzéseket mutat be, mint például az alma, a konzervdoboz vagy a magány, olyan megkerülhetetlen alkotókat, mint Flaubert vagy Van Gogh, és közben tovább bővíti a Harcom könyvekben megismert családi univerzumot.” Ez a fülszövegrészlet valamiféle univerzális, mégis nagyon személyes hangvételt és tartalmat sejtet, olyat, amelyhez épp ebben a kettősség adta komplexitásban lehet kapcsolódni.

Olvasva azonban a kötetet, sem esztétikai, sem poétikai, sem tartalmi szempontból nem teljesedtek be a mű „ígéretei”. Knausgård már a nyitányban, a legelső, augusztusra datált levélben megfogalmazza erre a tetralógiára érvényes ars poeticáját: „Meg akarom mutatni neked a világunkat, olyannak, amilyen: az ajtót, a padlót, a vízcsapot és a mosogatót, a falhoz támasztott kerti széket az ablak alatt, a napot, a vizet, a fákat. Te majd a magad módján fogod látni, saját tapasztalatokat szerzel, és a saját életedet fogod élni, ezért természetesen magam miatt teszem: megmutatom neked a világot, te pici emberke, és ezért lesz érdemes élnem” (17–18.). Ezzel az értelemkereséssel és mintegy vállaltan énközpontú alkotástudattal kijelöli elbeszélői pozícióját: a mindentudó elbeszélő-apa bemutatja a világot, közben pedig végig vállaltan próbálkozik a gyermeki perspektíva elsajátítására és a rácsodálkozásra, amely a gyermekre való várakozásban beteljesedhet.

Műfajiságát tekintve felvetődhet a kérdés, regény-e valójában vagy inkább gyűjteményes könyv az Ősz. Enciklopedikus jellege vitathatatlan, a mű ugyanis tárgyszavak listázásából, azok körüljárásából épül fel. A tárgyszavak bemutatása az elbeszélő szubjektív lencséjén keresztül történik – hol gyermekkora helyszíneit, tapasztalásait és családtagjait felelevenítő passzusok, hol felnőtt énjének megélései és életeseményei azok, amelyek egyfajta önéletrajziságot is beleszőnek a világ dolgainak bemutatásába. Ilyenformán egyfajta naplóbejegyzés-gyűjteménynek vagy bölcsességgyűjteménynek is tekinthetjük a könyvet. Műfajiságán túlmenően azonban kérdésesebb számomra, mi a kötet szervezőelve? A saját létezés validálásának igényén túlmenően mi a tét? Apairodalmat írni apaként, közben meg beleszőni a saját apa hiányát és a világhoz való személyes hozzáállást? Demokratizálni a világban létező dolgokat és hátrahagyni az értékelést? Milyen szempont szerint szerveződnek a szeptember–október–november nagyfejezetek alá a besorolt címszavak? Van-e egyáltalán szempont, vagy az egyenlősítés gesztusa esélyteremtés helyett inkább kaotikusság, rendszerezetlenség érzetét kelti, és koncepciótlanná válik a szövegfolyam?

A Litera kritikai podcastsorozatában megjelent hangzó kritika¹ többek között ezt a koncepció nélküli, céltalan és sehová sem vezető írásgyakorlatot kérdőjelezi meg. A beszélgetés résztvevői hangsúlyozzák, hogy a kötet sok banális filozofálgatást halmoz fel, közbeékelve pár többlettartalmú személyes életigazságot – ezek azonban mint parttalan kijelentések lebegnek a bölcsességek társaságában kibontatlanul, elmélyítések nélkül: „Más szóval, a keret körülhatárol valamit, egyértelműen elválasztja a belsőt a külsőtől, és ezáltal önmagát is meghatározza, belőle is lesz valami. Létrejön a saját identitása. Az identitás azt jelenti, hogy valami az, ami, és nem valami más” (Keretek, 57.). Nagy Gabriella a fentebb említett podcastban felveti a kérdést, lehet-e címszavakból belakható világot teremteni, ahogyan azt tette mondjuk Temesi Ferenc Por című, magyar vonatkozásban műfajteremtő szótárregényében?

Sikerül-e az elbeszélőnek olyan szövegvilágot teremteni, amely nemcsak felvet újfajta viszonyulásmódokat, hanem meg is ágyaz azoknak, meghívva olvasóját a perspektívaváltás ritmusára? Több-e mindez puszta rámutatásnál, fogalmak listázásánál és értelmezésénél? Gesztusnál, amely nemes és szerethető, hiszen a saját születendő gyermek a megszólítottja és címzettje, róla és neki figyel, részletez, reflektál. Több-e egy ajándéknál, amely magabiztos, okos elbeszélő tollából születik, és gyermeke számára megkérdőjelezhetetlen értékkel bír (majd)? Olvasásra érdemes-e másnak, mint az elbeszélő saját gyermekének?

Mindezek mellett, olvasatomban a mű erősebb, tartalmilag és esztétikailag is többletet kínáló részei elsősorban a magány, elhanyagolástapasztalat, félelem megfogalmazására tett elbeszélői kísérletek (ld. pl. Láz, Kígyó, Magány): „De ami ennél is fontosabb, és ez az igazán jó ebben az állapotban, az a gondoskodás. (…) Máskor soha senki nem ért hozzám, a simogatás ritka volt a családunkban, kivéve, ha beteg és lázas volt valaki (…)” (98.), és „Gyerekkoromban a magány valaminek a hiányát jelentette, valami bajt, és gyakran fájdalmas volt. Ha egyedül volt valaki, az azért volt, mert senki nem akart vele lenni, vagy mert nem volt kivel lennie. (…) Mert inni kezdett, és az alkohol tompítja a hangot, és úgy lehetünk együtt másokkal, hogy nem halljuk a kórus hangját. (…) Elképzelhető, hogy nem hallotta a kórust, nem ismerte, ezért nem vonatkoztatta magára, és mindig kívül állt, onnan nézte azokat, akik valamin belül voltak, csak ő nem tudta, mi az a valami?” (Magány, 137–138.)

Továbbá a társadalmi különbségekre (ld. pl. August Sander) és a természet kisemmizésére (ld. pl. Borz) vonatkozó írások is problémacentrikusak, azonban reflektáltságuk kérdéses: „(…) és látom, hogy valamelyik gyönyörű fekete-fehér pofájú állat véresen, mozdulatlanul fekszik az úttesten, tehetetlen düh fog el, mert az a struktúra ölte meg, amelynek én is működtetője és fogyasztója vagyok, és amelyről nem akarok lemondani” (129.).

Az egyéni felelősségvállalás, a világban való tudatos mozgás és jelenlét tematizálása, majd elvitatása és feloldása a mi-be való átforgatással egy etikailag megkérdőjelezhető álláspont lehet, amely visszaköszön más szöveghelyeken is, például az eltávolítás, tárgyiasítás gesztusaiban: „Az én gyerekeim gombosdoboz nélkül nőnek fel, és soha nem látták a szüleiket varrni, mert ha meglazul egy gomb, eldobjuk a ruhadarabot, és újat veszünk helyette. Nem szeretem ezt, ahányszor megtörténik, rám tör egy enyhe szomorúság, mert ennek nem így kellene lenni. De miért?” (Gombok, 200.); és „A gombok így egy zárat képeznek, és ez az a technika, amellyel ruhába bújtatjuk a testet, és gyakoroljuk az önuralmat” (Gombok, 200.).

Így keveredik az elégikus, Modor Bálint szavaival élve egyfajta prekapitalista múltba visszavágyódó hangnem (ld. Templomok) a kapitalista rendszer szabályrendszerének normalizálásával, ahogyan a szubjektív és objektív időről való gondolkodás, valamint a szégyen pszichológiájának tematizálása is – kissé banalizáló, elsősorban testi működésekre fókuszáló szégyenértelmezéstől a minden jól van, ahogy van – önmegnyugtató filozofálgatással. Mintha Knausgård mindenféle döntéshozás nélkül a gyermekvárás kilenc hónapjában látott, érzékelt testi, lelki, szellemi, külső-belső terekhez köthető hatások elemeit ragadná meg és tenné be a közösbe.

És bár szimpatikus és nem hagyomány nélküli a világ egészlegességének megragadására tett kísérlet, a különböző életelemek egyenértékűségének felvetése számomra mégis céltalan, tét nélküli bolyongássá, az egészlegességre törekvés által önbecsapássá és az ebből fakadó elvesztődésbe torkollik a kötet – innovativitása benne ragad a fülszöveg gondosan érdeklődést keltő soraiban, hiányérzetet és dühöt hagyva maga után.

‍

Karl Ove Knausgård: Ősz. Évszakok. Magvető, Budapest, 2023. Ford. A. Dobos Éva.

Jegyzet

1      https://litera.hu/media/litera-podcast/ahogy-tetszik-kritikai-podcast-28-karl-ove-knausgard-osz-cimu-muverol.html

‍