Amiket sosem mondanál ki

Salamon Kingának Ha egy kritikától az az elvárás, hogy feleljen meg az objektivitás követelményének, vagy legalább próbálja meg fenntartani a tárgyilagosságra való törekvést, akkor jelen szöveg bevezetője semmiképpen nem tud megfelelni ennek a kritériumnak. (Igyekszem hát majd a folytatásban helyreállítani az egyensúlyt.)
Kiszámíthatatlan és sok minden közrejátszik abban ugyanis, hogy hogyan kerül egy szöveg a kritika célkeresztjébe, a kritikus figyelmének a középpontjába. Én már másodszor járom meg – s milyen érdekes, mindkettő Szeged városához kötődő költő –, hogy egyetlen vers döntötte el az adott költészet felé való fordulásomat. Először 1996-ban: a kolozsvári egyetemen jószerével az Ősz van az űrben című költemény nyomán kezdtem el olvasni a számomra akkor még ismeretlen Baka István költészetét, hogy aztán életre szóló elköteleződés legyen belőle. Másodszor közel huszonöt évvel később, gyakorló irodalomtanárként a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban egy iskolai szavalóverseny alkalmával. 2019-ben (is) a rutinos zsűrizők nyugalmával hallgattuk a verseket, és mint addig is, igyekeztünk szakmai szempontok alapján értékelni kollégáimmal a szavalatokat, amikor a semmiből, a váratlanságból egy végzős diáklány előadásában megszólalt egy vers, egy számomra akkor még ugyancsak ismeretlen költő verse, Dékány Dávidtól Az asztronauta. Az indítás már feszültséget teremt: „hogy a kapualjakban/vagy a teniszpályák felázott salakjában/lapuló ragadozók megérezzék”; és a balsejtelem konkretizálódik: „Anya a nappaliba hívott, leültetett a kanapére,/és akkor mondta el,/(…)./Hogy Danival valami nincs rendben,/beteg a vére”; és innen beindul a drámai gépezet, a szavalat versmondássá válik: „Dani az öcsém, 7 éves./Űrhajós akar lenni, a súlytalanság miatt,/mert manapság gyakran fáradt,/véraláfutásokkal ébred”; és egyre mélyebbre ül a csend a teremben: „Beteg a vére, mondja anya,/de tegnap láttam egy kórházi papírt,/amire egészen más volt írva:/akut mieloid leukémia”; és egyre fénytelenebbül kopognak, zuhannak belénk a költőietlenül költői szavak, feledtetve, hogy ez itt vers, hogy ez itt költészet: „Egyre sekélyebbek a lábnyomai a hóban,/és egyre korábban sötétedik.”; és ami korábban sejtelem, az itt már az önnön végkifejlete felé közelítő tragédia és az azt súlytalanító (ön)vigasztaló, de immár soha be nem teljesülő vágy: „Túl sok a fehérvérsejt, kevés a vörös,/de Dani azt mondja, ne aggódjak,/mert amikor az asztronauták visszatérnek,/bennük is”; és van tovább is, és nincs tovább, végpontra jut a zuhanás, célt ér a szó, szívtájékon talál, azt mondják, ez könny, azt mondják, katarzis: „de reggel felhívták anyát a kórházból,/hogy a visszaszámlálásnak vége,/az asztronauta felszállt. // Idén lenne 18 éves”; és még van néhány sor, előadó meghajol, és taps, és csend száll az asztronauta után.
Egy jó szöveg és egy tehetséges versmondó szerencsés találkozása inspirálta egymást, amiből a még szerencsésebb befogadó profitálhatott. Ez a lelki-szellemi nyereség azonban nem hagy nyugodni, ott zakatol bennem, arra késztet, hogy lássam leírva a hangzó szöveget, a kontextusát, a költő többi versét. A Darwin Motel a Szegeden 1988-ban született költő első kötete, de szinte paradoxonnak minősül, hogy annak a harmadik kiadását tartom a kezemben. Ritka az ilyesmi, hogy egy induló költő első könyve máris három kiadást ér meg. Azóta már megjelent második kötete is, a Dolgok C-hez (Jelenkor, 2019.). De most lássuk Az asztronauta poétai, poétikai dimenzióit.
A versekben, a versnyelvben ugyanaz a szellemi függetlenség, ami a kötet hátlapjának belső oldalán a költőről olvasható – a világban benneálló, de annak konvencióitól magát távol tartó, azok fölé emelkedő vagy emelkedni akaró attitűd: „Egy irodalmi körnek sem tagja, nem szerkeszt, nem fordít, egyetemre nem járt. Tengerparton temessék majd el – ha mégis úgy alakul, jobb lenne ott feltámadni.” Nem a misztikusok magabiztosabbnak tűnő hite ez, hanem vágy arra, ami a megokolhatón, a racionálisan beláthatón túl van, legalább valamilyen köztességben.
Dékány poétikai világában a látható, a tapintható nem a láthatatlannak, a transzcendensnek a földi mása, legalábbis nem ilyen egyértelmű és megnyugtató a kettő közötti viszony, ha egyáltalán van az a másik, tehát az úgynevezett evilági nem kap értelmet a másikban, nem jön létre célelvűség. Ami a versekben rögzül, dehogy rögzül (!), inkább érzékenyen megrajzolt, bizonytalan körvonalaiból kikövetkeztethetővé válik, az az emberben és az ember körüli világban van, de az elemző értelemben, a mozdulatokra, gesztusokra, elmozdulásokra érzékenyen reagáló lélekben nem jönnek létre ok-okozati összefüggések (Dagály előtt, Szinkópa, Banánzöld). Vagy a dolgok, alakok, történések természete miatt, vagy mert nincsenek, vagy azért, mert valami olyan tudás, illetve érzelmi bázis birtokában van a beszélő, aminek az elmondását nem bírja meg a lélek, nem bírja meg a költői szó. Nem csoda hát, legtöbbször úgy beszél a lírai én, hogy a következményekkel szembesít, kinti és benti, földi és űri, érzelmi és tudományos között vibráló szólamában (Százhuszonhat) megfigyelései a részletekre irányulnak, azokkal bíbelődik, a maradékot, a kacatot, a lomot, a meglevőt rendezgeti, az előzményekről pedig hallgat, esetleg szinechdochészerűen beszél (Lomtalanítás), a veszteséget a felfejtés hiányával, elhallgatásával adva értésünkre, téve elviselhetővé, változtatva maradandó drámai élménnyé.
Mert mitől is válik megrendítővé Dékány Dávid költői világa? Attól, amiről nincsenek, nem lehetnek teljes mondataink, csak sejtéseink, utalásaink, töredékeink: a brutalitástól, ami ott lakozik az emberi lélek mélyrétegeiben (Delta, Radioaktív, A szimbiózis formái), a szerelmi szenvedélyben, a másikban, a vágyainkban, a halálközelségben, a halál megtapasztalásában; a félelemtől, ami úgy jelenik meg (Lámpaoltás), mint létszükségszerűség (és nem létszükséglet!), mint ami beépül a nyelvbe (Eternal September); a hiánytól, ami a múlt, az előzmények hiánya, a jövőé, a másiké. Beleborzong az olvasó abba is, hogy milyen az én–te viszony a versekben: ha szerelmi, akkor vagy csak a testi működés, gesztusok utalnak arra, mi folyhat a lélekben (Éjszakai ügyelet), vagy az adatok, a tények, a mérhető hidegíti-ridegíti azt, ami meghitt lehetne (Hale-Bopp), ha testvéri, akkor olyan, akit – annak halála miatt – egy idegenbe projektálva lehet keresni-megőrizni (Az asztronauta), vagy a te maga a hiány (Zsebkés). Feltevődik tehát a kérdés, ki valójában ez a megszólított másik, van-e önálló létezése, vagy csupán arról van szó, hogy a beszélő én egy másik, megszemélyesített, de közvetlenül megnevezhetetlen (tudattalan?, hallgatag?) rétegének a nyelvtani jele? Olyan teher, amitől/akitől magánya ellenére képtelen szabadulni (Derékszög, Jetlag, Tűlevelű), s ezért kezdeményez párbeszédet inkább az élőbbnek hitt élettelennel (Az antilop)?
Az Aszimmetria lírai énje így fogalmaz: „De van ez a megszokhatatlan része”. Ez a megállapítás lehetne talán a teljes kötet mottója is. A Darwin Motel lakóját ugyanis mindvégig karcolja valami, belülről is, kívülről is: a végtelen magány és az emiatt tartó úton levés. Gyanús, hogy akkor és ott is egyedül van, amikor fizikailag talán nem, de ez a páros magány az énben léthelyzetté spiritualizálódik, „félelemre nyíló panorámával” (Holnapután). Kérdés, világban-létéből mint átmeneti szállásból merre tart? Hová érkezik, megérkezik-e egyáltalán? És akkor mire való ez az út, a motellét átmenetisége, szabadsága fedezék-e, és mire? Lehet, olyan dilemmák ezek, amikre ember ezen a földön nem kap megnyugtató válaszokat. De lehet magának a költőnek és az olvasónak a reménye, hogy egy olyan poétai-poétikai szállás a Dékány Dávidé, ahová jó (volt) be- és visszatérni, elidőzni, de jó lesz továbblépni is – a költőnek egy olyan hibátlanabb versnyelv felé, ami ebben a kötetben még itt-ott (de az induló költőknek megbocsátható módon mérsékelten) túlbeszélt (Százhuszonhat, A víz felé), maníros vagy szétviszi a versbeszédet az asszociációk köre (A műveletek sorrendje, Újratervezés), az olvasónak pedig azért, hogy megtapasztalja, ezen a csiszoltabb, fegyelmezettebb nyelven olyan újabb független, a mindenséggel érintkezni akaró szellemi-lelki világ teremtődik, ami még áthatóbb és megrendítőbb, akár egy egész köteten át kitartó katartikus élménnyé teszi azt a részletekben felfejlő drámát, aminek a neve lét, költészet, Dékány Dávid senkiével össze nem téveszthető költészete. (Hogy merre tart a dimenziók között lebegő asztronauta költőjének, a Darwin Motel lakójának tragikus, de a tragédiában nem élvezkedő, puritán nyelvezetű és ebben a szándékolt nyelvi eszköztelenségben a lelket lecsupaszító (vers)világa, arról a Dolgok C-hez már számot is adott.)

Dékány Dávid C-je

A Dolgok C-hez hátlapján az olvasható, hogy C-t kézenfekvőbb lenne a szövegek megszólítottjaként értelmezni, valójában „inkább egy fizikai vagy matematikai konstansra hasonlít”. S bár a természet tűnik az egyik ilyen – ha nem az egyetlen – állandónak, valójában erre sincs konkrét bizonyítékunk. Az állandót inkább a vele való párbeszéd vagy fordítva, a természetnek az emberrel kezdeményezett párbeszéde jelenti, de ez a próbálkozás folyamatosan kudarcot vall, nem jön létre kapcsolat, nem történik semmi, pontosabban a semmi van történőben: „4-kor bejött a vihar a szobába,/és a szokásaimról kérdezett./Eláztak a pólók a szárítón,/és a szőnyegre borult a víz a bongból./A kupakban lévő üzenet//megint nem volt jó semmire.” Amint azt a négy dőlt betűvel szedett vers, a kötet többi szövegétől grafikailag is elkülönülő és egyébként is a könyv súlypontját jelentő Semmi, Bármi, Valami és Minden jelzi: látszólag a hiánytól a dolgok viszonylagosságán át a teljesség megtalálásáig vezet az út, valójában a József Attila-i semmiből mint eleve adottból (úgy is, mint költői hagyományból) nincs lehetőség a kilépésre, menthetetlenül külön él egymástól a kint és a bent, a konkrét és az elvont („Történhet bármi, belül ugyanúgy/mondom tovább a monológot” – Bármi), bár nem túlzás azt sem gondolni, hogy a volt, a van, a konkrét a költői képzelet játékában bármivé válhat, és hogy éppen ez, a költői játék jelentheti a világ történéseitől való szellemi függetlenséget, az én autentikusságát. A címként funkcionáló határozatlan névelő, a Valami és a vers szövegének egymástól sorközökkel elválasztott mondatai, illetve nehezen összeolvasható távoli asszociációi éppen ettől a bizonyosságképzettől fosztanak meg: ha minden lehet valamivé, éppen úgy megvan az esélye, hogy ez ne következzék be, és ne jöjjön létre összefüggés a részletek között.

Nem csoda, hiszen a hasadás (már korábban) magában a nyelvben következik be: leválik a jelölő a jelöltről („ráírom a szót, hogy tórusz,/és nem mondom meg, mit jelent” – Tórusz), csődöt mond a nyelv, amit nem képes felváltani egy másik kommunikációs jelrendszer („Akkor, aznap abban maradtunk,/hogy innentől egy szót se, de ilyen esetekre/legalább valami jelet kitalálhattunk volna.” – Regolit), így lesz egyre elérhetetlenebb és értelmezhetetlenebb a világ. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nyelv az én önámítása, amennyiben komolyan gondolja az én, hogy uralhatja a nyelvet, amikor ilyet állít: „le is tehetem az elbeszélő nézőpontját a földre” (A buszon); „az alanyt próbálom kitapogatni/egy hiányos mondat mögött” (November 71.). Sokkal hitelesebbek azok a szöveghelyek, ahol az én elismeri önmaga jelentésnélküliségét (ez költői feladat is a Teendőkben: „Addig mondogatni a saját nevemet,/amíg már nem jelent semmit”), meghasadtságát, szétesését („Lehet, hogy ezek nem/személyiségjegyek, hanem egy tünetegyüttes” – Asdf), magára maradottságát, jövőtlenségét („egyetlen éjszaka létezik,/az halad a Földön körbe-körbe” – Lejövő), nyelvbe, létidőbe vetettségét, létének determinált voltát: „mintha egy másik életből/felejtettek volna bennem egy emléket” (Másik). Amint az énen átszűrt világ körvonalait veszíti az énben, az én részleges, viszonylagos az én önmagáról alkotott képe is, és a rideg, tudományos, helyenként bántóan költőietlen vagy egyenesen költészetellenes szólam (Tiltott színek, Borderline, Lelet, Toboz) azt sejteti, hogy amint a tudományos nyelv nem vesz tudomást a költői nyelv létezéséről (sőt egy-egy vers erejéig annak létét is veszélyezteti), a világ sem vesz tudomást az énről, az én létezése átmeneti, (ön)megítélhetősége lehetetlen. És ez a minden, a töredékesség és a kiúttalanság ironikus tudomásul vétele. Ahogy a Mindenben megfogalmazódik: „Ez nem is én vagyok, csak valaki belőlem./ Szökni akarok, de nincs honnan.”
Így válik a kötet a cél és jelentés nélküli lét lírai narrációmozaikjává, jelentsen is poétikai szempontból bármit és valamit (hogy a kötet által ihletett szójátékkal éljek). Jelent a halál ellen a szépséggel tiltakozó látásmódot, ami ilyen szummatív, testamentumszerű, gondolati nézőpontot érvényesítő, meghökkentő mondatokban jut kifejezésre: „Biztos röhejes halálom lesz,/rosszul megválasztott utolsó szavakkal” (Puhatestű); „Ha erőszakos halált kell halnom,/öljenek meg jó ízlésű, szép emberek” (Bármi). És jelent a hétköznapiságot átpoetizáló, hapax legomenonként ható sajátos képalkotást: „Aki még soha semmit sem/forgatott meg kókuszreszelékben,/az ne beszéljen a ragaszkodásról./Te is csak válasz voltál a körülményekre,/és ártatlan, mint egy lerombolt kekszgyár” (Kókusz). De jelent sajnos poétikai rövidzárlatot is, mint például a Jegyzet, amelynek szándékoltan rontott szövege sejteti az alkotói szándékot, de nem éri el a kívánt hatást, és inkább irritációt okoz az olvasóban, mint arra való késztetést, hogy beillessze az elbeszélhetetlenség lírai narratívájába. És – bár a szabad asszociáció nagy dolog – visszaköszön az az alkotói, a Darwin Motelben tapasztalt esendőség is, ami meglátásomban nem teszi lehetővé hasonló és hasonlított, viszonyító és viszonyított egységesülését, vagy a vers egészében nem válik jelentésessé a kapcsolatuk („Egy mosogatógép hangjai/belülről ugyanolyanok,/mint amiket egy magzat/először hall az anyaméhben” – ráadásul itt a lírai én mindentudása is megkérdőjelezhető), nem egyszer a különböző területekről vett képek elrendezése nem tartja egybe, teszi nehezen követhetővé a létrejövő jelentésmezőket („Az ágytól a konyháig/sötétben is tudom az utat./Most elkezdhetném kiszámolni,/hogy egy átlagos kapcsolat/mennyi folyadékveszeteséggel jár” – Másfél). Ugyanez a szervetlenség tapintható ki olykor ok és okozat összekapcsolásában is (Asdf), nem úgy, mint a Darwin Motelben, ahol az ok elhallgatása és az okozattal való szembesítés drámai hatást kelt a befogadóban. S végül a tudományos nyelv adagolása az, ami egyfelől szétfeszíti a kötet versvilágát, másfelől – enyhén szólva – próbára teszi az olvasói ízlést. Mint ahogy Whitman Téli mozdonya óta nem újdonság a technika dicsérete, úgy – mint a fentiekben utaltam rá – van poétikai relevanciája a tudományos nyelvezetnek is az én világban való létének, önmagához és világhoz való viszonyának körvonalazásában. Helyenkénti kizárólagosságra való törekvése helyett annak mértékletes használata, átpoetizált(abb) működtetése azonban talán csökkentené/kiiktatná a tudálékosság vádját a szerzővel szemben, és hitelesebben töltené be azt a szerepet, amit nem ok nélkül szánt neki, hiszen önmagában az adatok, az ismeretanyag sorjázása nem minden ponton metaforizálódik a puszta átvétel által (mint például Örkény Mi mindent kell tudni című egypercesében).
Ha minden tekintetben még nem is jött létre az a Darwin Motel alapján remélt, csiszoltabb, egyenletesebb és egységesebb versnyelv a Dolgok C-hez című második kötetben, meggyőződésem, hogy amint Dékány Dávid lírai énje úgy tud megszólalni, hogy jelentésesebb az, amiről hallgat, a dolgok változásában és viszonylagosságában megtalálva a verssé, saját hanggá érlelhető állandót, ami csak benne, csak nála van (legalább az én emléke!), a szerző képes lesz költői hangjának úgy védjegyévé tenni a tudományos ismeretanyagot és nyelvet is, hogy az ne takarja ki C-t, akihez szól, ami felé tart ez az épülő költészet.

Dékány Dávid: Darwin Motel. Libri Kiadó, Budapest, 2015, 2016. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018. Dékány Dávid: Dolgok C-hez. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019.