„Ami lent van, az van fent, ami fent van, az van lent”

Lélegezni, mintha normális volna. Sírás és ordítás, nevetés kettőssége. Önmagunk elvesztése és mederbe terelése. Közben pedig az ismételt atyai tanácsok: Szedd össze magad!

A belépési, beavatási szertartások rituáléja idéződik fel bennem, amint felütöm Kürti Andrea és László Noémi négykezesét, a 2021-ben megjelent Darázsolást. A Darázsolás egyértelmű, bőrsejtekbe beivódó példája a médiumok összhangjának, a vizuális és írott világ alkotóerejének, az ember és a lét komplexitásának. Milyen világba lépünk a Darázsolás lapjain keresztül? Beavatódunk-e a mélyrétegekbe, és ha igen, hová, kihez vezetnek azok? Nagyon emberit, nagyon bensőségest alkotni (írni és rajzolni) különösen összehangolt lélekrezdülésekre reflektáló folyamat.

Amint az a fülszövegből is kiérződik, a mű világát, akárcsak az emberét is, dualitás jellemzi és konstruálja. Oda-visszakapcsolódás kép és szöveg, szöveg és kép között, egyedüllét, magány, életerő és vidámság között. A koronavírus-járvány idején elinduló alkotói projekt érzékenyen tükrözi a külső és belső világok kettősségét és pluralizmusát, a folyton változó, elidegenedő, majd visszatalálást remélő törekvéseket, a csendet és a hiányokat. Mindezt úgy, hogy a reménykedés és az életbe vetett hit mintha mindvégig kúszna-mászna, olykor lapulna, máskor felbukna, de összekötő kapocsként jelenne meg a művek között. Talán a folyton mozgásban, átalakuló holdban érhető ez tetten, amely visszatérő, konstans eleme az illusztrációknak, s amely kötetzáróként kitisztult égen ringatózik a maga teljességében – közege a csend, közege az abszolút, az örökkévalóság („A Holdat nézd / Ég óceán hajósát, / ringatja csönd és / örökkévalóság”, Három, 95.).

A kötetkompozíció dualitása egyrészt a szöveg-kép számbeli egyenrangúságában, másrészt pedig a térelrendezésben is megmutatkozik, a párbeszédre hívó rajz vagy vers ugyanis mindig a kötet bal oldalán található. Hömpölygő felfedezőutat, ide-odatekintgetést kínál ez a fajta párbeszédesség. A természetközelség, a szürrealista és groteszk alkotásmód, az elvágyódás és a légiesség szervezi Kürti Andrea rajzait. Sötét alapon nő, virág, madár, ház, ég és föld. A természet és annak hiánya, mint az élő és a holt, mint a lehetőség és a lelki rabság jelenik meg. A koronavírus-járvány időszakára (is) jellemző bezártságérzés, a betonmonstrumok köré és közé szerveződő életek fojtogatóak, ezt boncolgatva pedig mintha négy fordulatból álló párbeszédet is végigkövethetnénk egy-egy elszórt szöveg-kép párosban: a Vannak vidékek nyitányának és ritmusának parafrázisaként is értelmezhető Virág megállásra, elrévedésre késztet, hisz „Vannak mezők, / ahol nem mész tovább: / százszorszép, vadmák, / szarkaláb” (80.). A természet csendje és bája azonban nem zavartalan: „A rét körül / gubbasztó dombokon / sötétlő aszfalt / színtelen beton” (80.), mindez pedig visszaköszön az illusztráció szín- és formavilágában is: mákszemek hullanak a szürke épületek közé szorult asszony ölébe. A Miről gondolatvilága éppen e köré a masszív formázó anyag köré épül, ám itt még nincs lehetőség a természet lágyságába való belépésre: a várost építő, lelket romboló elemek bezárják a tudatot, megtörik szárnyait: „Bármerre fordultam, épült a fal, / mögötte daruk oszlopaival, / markológépek, kotrók, traktorok / mutatták, miről álmodozhatok” (64.).

‍

A bezártság, a kemény élettelenség mellett kulcsfontosságú az idő kérdése is, amelybe beleszövődnek az önreflexió különböző formái, amelyekkel egy hömpölygő, álomszerű légtérben találkozhatunk. A Gyér világ szürreális hangulatot kelt, képlékennyé válik a megfogható, a hazaérkezés, a lét esendő („az álmodó fellegfoszlányon áll, / fönt s lent között feloldozásra vár”, 23.), egy utópikus, vágyott valóság képe tükröződik a homokóra fentjében és lentjében („a lombok égre omlanak, / a falnak ága-szárnya van”). Az álomidő időtlen, teret ad a szárnyalásnak, bár az álmodó mint kívülálló tekinti a fel-le járkálás folyamatát, miközben a fizikai valóság, „az ébrenlét kevés” (23.).

Az idő mint tájékozódási és észlelési rendszer eggyé válik a térrel, megszűnik köztük a mellérendelő viszony, az idő mint tér lesz jelölője az életútnak, a kezdetek és végek megfogalmazhatóságának. Az „idő udvarán” várakozni (Összhang, 87.) egyfajta önszembesítő gesztus, a tér ugyanis foszlányos, légies, karnyújtásnyira a szürke tömbház a maga összes ablakával, üregével. „Ami lent van, az van fent, ami fent van, az van lent” – idéződhet fel bennünk az Összhangban: „Üregek fent és lent, / előtt, után, / várakozás / az idő udvarán” (87.). Az üregek (üres?) helyek, amelyek összhangban a végekkel és kezdetekkel tudnak nőni, mozogni. Egyfajta életútösszegzés a fehér telihold alatt álló nőalak versszöveggel összehangzó ábrázolásában.

A lepergő idő, az álomszerű, ködös lebegés és az elmúlás átitatja a szürke-fekete színben játszó oldalakat. Ott lappang egy szorító, olykor kapálózó, máskor bele- és megnyugvó lassúságérzés. Egy lépés előre, kettő hátra, bilincsben a szabad akarat, ellehetetlenül a fennmaradás, a „hajnalfolyó lassú, iszapos” (Szembekacagni, 8.), mintha minden az elvesztődést sugallaná, mégis… A mégisekre, az ellenpontozásra, az önerőből elért szinten maradásra fűzhető fel a kötet: a tisztaság és nyitottság, a természetes élet igenlése ad groteszk erőt a szembenézéshez: „[…] küszködni folyton, végül jégre vált / szívvel szembekacagni a halált” (8.).

A Darázsolás a lelassult, gyakran kőtömbök, keretek közé szorított, máskor visszájára fordított, pezsgő életdarabok összevarrása, a ránco(láso)k, az élettörténések díszes mozaikozása. Útvonal az énhez. Lassan lépkedő, ugrándozó tánclépés tömbházak feletti képzeletköteleken, ritmus, amely „ég s föld között örökké föl-le jár” (Örökké, 48.), s amelynek rezdülései átívelik a tereket, fogódzókat keresve-remélve a szürke-fekete valóságokban is.

László Noémi – Kürti Andrea: Darázsolás. Gutenberg, Csíkszereda, 2022.

‍