Amerikai valóság (próza Sándor Zoltán fordításában)

Számomra még az ébresztőóra is a múlt része. Csak tizenegytől dolgozom. Általában felébredek kilenckor, természetesen, magamtól, megiszom a kávét, reggelizem, lezuhanyzom, megborotválkozom, öltönyt húzok, megszorítom a nyakkendőt, kifényesítem a cipőmet, és a tükör elé állok. Nincs semmilyen viszonyulásom a tükörképemhez. Nem tudom, hogy szép vagy vonzó vagyok-e. És fogalmam sincs, milyennek látnak mások.

Napi négy cigarettát engedélyezek magamnak. Az elsőt a reggeli kávé mellé szívom el. Kinyitom az ablakot, a csészét és a hamutartót a párkányra helyezem, és a keretre könyökölök. Az ablakom a szomszédos épület falára néz. Ha eléggé kinyújtóznék, meg is érinthetném. Hét emelettel lejjebb szemeteskukákkal szegélyezett kis betonudvar terül el. Amikor kinézek az ablakon, mindig az ingatlanügynököm jut eszembe. Egyetértett velem abban, hogy a lakás nem kap „irigylésre méltó mennyiségű nappali fényt”, és hogy a kilátás nem egy „képeslap-anyag”, de kiemelte, hogy egyáltalán nem erre kell összpontosítanom. Az a fontos, ami az adott fal, igazából egy előkelő paraván mögött rejlik, az pedig az egyetlen és megismételhetetlen New York City! Úgy tűnt, valóban hisz abban, amit mond, és ez annyira meghatott, hogy kibéreltem a lakást.

A második cigarettára ebéd után gyújtok rá, a harmadikra pedig vacsora után. A negyedik a posztkoituszi, amennyiben a koituszra sor kerül. Általában három cigarettát szívok naponta.

Queens azon részében élek, amelyet Sunnyside-nak hívnak. Bevándorlók, nagycsaládosok, munkásosztály. Az írek, pubtulajdonosokként, az elitet képezik. Az indiaiak taxit vezetnek. A kínaiak vásári vackokat árulnak. A latinók borbélyüzleteket tartanak. Sunnyside. Élet az utca napos oldalán.

Én vagyok az egyetlen ember a környéken, aki öltönyt és nyakkendőt visel. Ennek és az irigylésre méltó pigmentnek köszönhetően a szomszédok gazdagnak vélnek. Valójában az alsó középosztályhoz tartozom. A munkaadóim azonban elvárják tőlem, hogy úgy nézzek ki és úgy viselkedjek, mintha a felső középosztály képviselője lennék.

A Billy Python divatóriás kliensekkel foglalkozó részlegén vagyok munkaviszonyban. Irodai munka egy üveg-felhőkarcolóban a Manhattanen. Nem vagyok egészen biztos benne, mi az elvárás velem szemben. A főnököt csak látásból ismerem. Általában a számítógép előtt ülök, és pornót vagy utcai verekedések felvételeit nézem. Időnként elmegyek a toalettre. Kezdetben a megszokott öt percig maradtam, de idővel egyre jobban elhúztam az ott töltött időt. Nemrég teljes ötven percig ültem a WC-ülőkén. Legközelebb megpróbálom kihúzni a teljes órát, habár az ötven perc után a lábaim hasznavehetetlen, zsibongó gólyalábakká váltak.

A tömegközlekedést használom. A famózus subwayt. A hetes számú vonat szinte Queens összes települését összeköti a Time Square-rel, a világok kereszteződésével! Minden reggel az az érzésem, hogy marhavagonnal utazom. Az a sok szolgalány és takarítónő, ablakmosó és kőműves… Kedvetlenül szállnak be, mégis önszántukból. Valahol várnak rájuk a kötelezettségek, emberfeletti erőfeszítések, megalázó bérek. Tudom, hogy hozzájuk viszonyítva szerencsém volt. De azt is tudom, hogy a szerencse forgandó, ezért nem kapatom el magam.

Ma reggel felfigyeltem egy csinos lányra és a mellette lévő szabad helyre. Leültem, és jelentőségteljesen elmosolyodtam. Latinó vagy arab volt, szépen öltözött és méltóságteljes, öntelt. Habár kifejezetten szívélyesen szóltam hozzá, válaszra sem méltatott. Röviden, érdektelenül végigmért. Napszemüveg és olcsó smink vastag rétege volt rajta. Hasztalanul próbálkoztam szóba elegyedni vele, a fülébe helyezte a fülhallgatókat, és a másik irányba fordította a fejét.

A cégben megismétlődött az ismert forgatókönyv. Kávé, desk, számítógép. Közösségi oldalak, pornók, verekedések. WC. Jó huszonhét percen át. Unalmas. Senkivel sem beszélek. Az összes kommunikáció e-maileken keresztül zajlik. De biztonságban vagyok. Van egészségügyi, szociális és nyugdíjbiztosításom, szabad hétvégék, évente négy hét szabadság, fizetett betegszabadság…

Nemrég még életbiztosítást is biztosítottak a számomra. Találkoztam a biztosítótársaság képviselőivel, kockázatfelmérő menedzsereivel és orvosaikkal. Megmagyarázták, hogy a biztosítási részlet és a biztosítási díj az egészségemtől és a szokásaimtól függnek. Kifaggattak, kitöltögették az űrlapokat, vért és vizeletet vettek, röntgenfelvételeket készítettek. Azt mondták, jó eséllyel megérhetem a nyolcvanat, amennyiben csökkentem az alkohol- és a kávébevitelt, még a napi három-négy cigarettáról is lemondok, stresszoldókat és dühkitörés elleni pirulákat szedek, és meglátogatom a pszichiátert a családtörténetünkben fellelhető depresszió és álmatlanság miatt.

Micsoda mázlista vagyok.

Délután kettőtől háromig ebédszünetem van. Az egy óra elegendőnek tűnik, de nem az. Meg kell várni a liftet, keresztüljutni az utcai tömegen, bármilyen minőségi ételért beállni a kilométeres sorba, találni egy szabad asztalt vagy padot a parkban. És ilyenkor rendszerint feladom. Eszem a céges kantinban, amely ugyanazon az emeleten van, mint az iroda. Kartontányér, műanyag eszcájg, gumicsirke, nejlonsaláta. Olcsó, úgyhogy nem vagyok az egyetlen. Szeretem figyelni a kollégákat, amíg e felett a moslék felett kérődznek. Világosan lerí róluk, hogy nem ismernek jobbat.

Ebéd után visszatértem a munkahelyemre. Nem tudtam, mit kezdhetnék magammal. A történelem legjobb kiütéseinek a toplistáját és egy alig ismert starletta privát bukkake felvételét néztem. Elsétáltam a toalettre. Megpróbáltam onanizálni, de nem ment. Kissé elpityeredtem. Olykor megesik velem. Egyszerre csak ok nélkül sírva fakadok. Megmosdottam és visszatértem az íróasztalomhoz. Negyvenhárom percig voltam távol.

Azt hiszem, elaludtam. Az egyik pillanatban összerezzentem és az órára pillantottam. Hat ötvenöt. Kitöröltem a keresési előzményeket a számítógép memóriájából, kikapcsoltam a gépet, bezártam az egyetlen, teljesen üres fiókot, és ok nélkül az órát nézve kirohantam az irodából.

A nyakkendőt azonnal levettem a fejemen keresztül. Gyakran az az érzésem, hogy valami fojtogat. Éjszakánként felriadok, pánikrohamom van a tömegben, a zárt helyiségekben. A nyakkendő a legszörnyűbb rémálmom. Sohasem vagyok benne biztos, hogy túlságosan megszorítottam-e, vagy pedig ismét a paranoia kerít hatalmába.

A metróban túl meleg volt, ezért levetettem a zakómat. Kiadósan megvacsoráztam a környékbeli kínaiaknál, ami arra kényszerített, hogy kikapcsoljam a nadrágszíjam. Amíg a liftre várakoztam, kioldottam a cipőfűzőimet. Micsoda megkönnyebbülés! A két lábfejem forró és izzadt volt, duzzadt, mint a friss tésztavekni. Amint beléptem a lakásba, minden mást is levetettem magamról. Szeretek meztelenül sétálni a lakásban. Segít fesztelennek és szabadnak éreznem magam, olyannak, amilyennek már rég éreztem. Segít nem elfelejtenem azt az embert, aki egykoron voltam, a fiút, aki magabiztosan váltogatta a munkáit és az odúit, kíváncsian hányódott új országában, iratok és pénz nélkül, aki szerelemből szerelembe esett, barátságokat kötött és türelmetlenül várta a jövőt.

Elindítottam a Best of Morphine-t színvonalas sztereóberendezésemen. Kivettem egy sört a frizsiderből, leültem a fotelba, a plafont bámultam, s azon gondolkodtam, hogy itt az idő a harmadik cigarettára.

Akkor megcsörrent a telefonom. Felugrottam, inkább a meglepetéstől, mint ijedtemben. Eszembe jutott, hogy egész nap senkivel sem beszéltem.

A készülék a kisasztalon hevert, a fotel mellett, elérhető távolságban. Óvatosan, kinyújtott nyakkal, a távolból a kijelzőre pillantottam. Az a nő hívott, akivel az elmúlt hetekben szexuális viszonyt folytattam. Úgy döntöttem, minden kapcsolatot megszakítok vele. Csakhogy ő még ezt nem tudta. Nem mondtam meg neki, mert egyetlen tisztességes okot sem tudtam felhozni. Meguntam, ennyi az egész. Rájön magától, amikor majd a harmadik hívás után sem jelentkezem.

Felálltam, és eldöcögtem az ablakig. A sört és a hamutartót a párkányra helyeztem, rágyújtottam, és rákönyököltem az ablakkeretre. A falat bámultam. Hajthatatlannak tűnt. Lejjebb pillantottam. Macskák kapirgáltak a konténerekben. Köptem egyet, és tekintetemmel egészen a földszintig követtem a fehér folt zuhanását. A hét emelet halálos magasság. Dohányoztam, és azon töprengtem, vajon a beton odalent eléggé kemény-e.

Szegény fejemnek.

‍

‍

SÁNDOR ZOLTÁN fordítása