Alulnézetből az emberek sokkal mulatságosabbak - Beszélgetés Csukás Istvánnal

– Elmondta korábban, hogy a sok sanyarúság meg kínlódás mellett, úgy érzi, a döntő pillanatokban szerencséje volt. Miután kiderült abszolút hallása, hegedülni tanult a Békéstarhosi Állami Énekiskolában. A zenére való fogékonyság a műveiben is megjelenik.
– Kisújszálláson születtem, egy kovácsműhely udvarára. Nagy forgalom, nyüzsgés volt. Ott hallgatóztunk a felnőttek között. Ez azért volt számomra lényeges, döntő és szerencsés, mert hallottam még élőbeszédet. A meséket, történeteket, katonatörténeteket, vicces történeteket, anekdotákat tátott szájjal hallgattuk. Szerencsének mondhatom, hogy egy pillanat alatt megtanultam olvasni. A Petőfi-összest úgy olvastam, mint a mesét. Máig a szívem csücske, mert azon a nyelven írt, amelyen kint az udvaron beszélgettek az emberek. Ez hatással volt rám, így kezdtem érdeklődni az irodalom iránt.
Az akkor alakult csodálatos iskolába ’49-ben kerültem, ebben a kastélyban egy teljesen más világ nyílt meg előttem. Zenére oktattak minket, igen magas színvonalon, éjjel-nappal zenéltünk. Azért tartom szerencsének, hogy ide kerültem, mert egy nehéz korszakomban, a kamaszkorban segített a zene. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek, például amikor Kodálynak írtam dalszövegeket.
Egy kicsit a történelem is segített ebben az ajtónyitásban, de nem csak nekem, hiszen – nagyon is büszke vagyok rá, amíg élek – egy egész nemzedék, főleg inkább az előttem levők, tehát a népi kollégisták ezen a kapun már beléptek. Mi voltunk az utolsó Népi Kollégium. Apám nem nagyon akarta, de anyám ragaszkodott hozzá – és mindig az anyák győznek…
– Erre az időszakra tehető költői indulása is… – 16-17 éves koromban kezdtem verseket írni. A rádiónak volt egy diákköltő-pályázata, az egyik barátom lemásolta a verseimet, beküldte, és megnyertem a versenyt. Ezekből a versekből egy akkori fővárosi újságban meg is jelent néhány. Ez eldöntötte, hogy hegedűművész vagy költő legyek. A költészetet választottam. Mindenképpen Budapestre akartam kerülni, mert itt a sok nyomorúság közt is volt valami élet, a színházak, az irodalom, az újságok; az írók, a költők itt éltek. Ez volt a harmadik szerencsés pillanatom. Úgynevezett vendéghallgatóként kerültem a kollégiumba…
– Ez volt a híres Eötvös Kollégium. – Igen. A jogra mentem, mégpedig azért, mert ott volt hely. Később átmentem a bölcsészkarra, de otthagytam, mert rémes volt az egyetem. Az én „egyetemem” a Hungária Kávéház volt, ’54-ben kezdtem járni oda: akinek a versemet odavittem, a Művelt Népnél dolgozott, és mondta, hogy ott találkozzunk, a „mélyvízben”. Oda járt mindenki, aki élt és mozgott, akit az akkori irodalompolitika kiszorított, a fiatalok közül Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, de az öregek közül is sokan, például Ottlik. Ott ültem az asztal végén, hallgattam a nagyon érdekes beszélgetéseket, és úgy éreztem, hogy valaminek a folytatása vagyok: egy eleven dolognak, amit úgy hívnak, hogy magyar költészet. A szintén oda járó Déry Tibor, amikor kezet fogtunk, azt mondta: „ha velem fogsz kezet, még három kézfogás, és olyan, mintha Jókaival fognál kezet”. Rengeteget tanultam, soha semmilyen egyetemen azokat a történeteket, anekdotákat, tréfás meg egyéb történeteket nem hallottam, mint az asztalnál. Elolvasták az ember verseit, megsimogatták a fejét. Itt találkoztam Kormos Istvánnal is, aki akkor az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztője volt. Itt kezdődött az életemnek egy boldog korszaka, egy új területre nyertem bebocsátást: a magyar gyerekirodalomba.

Budapest, 2008. november 26.
Csukás István író, egy sárkánybábbal a kezében Csukás István-Bergendy István: Süsü, a sárkány címu zenés mesejátéka próbájának szünetében. A muvet Harangi Mária rendezésében november 30-án mutatják a József Attila Színházban.
MTI Fotó: Kollányi Péter
– Lázadásokkal teli ez a korszak: lázadt az apja,az iskola, az egyetem ellen. Honnan ez a lázadó természet? – Nem akarom ezt a lázadást teljesen a kamaszkorra kenni – ennél sokkal súlyosabb volt, még Tarhoson kezdődött. Mi ott úgy éltünk, mint az Isten tenyerén, ugyanakkor az ember kapta a leveleket, amik borzasztóak, nyomorúságosak voltak. Elvették apámtól a kovácsműhelyt, kisemmizték, anyám, szegény, otthon maradt egyedül. Éreztük, hogy valami nagy, valami borzasztó történik a világban.
Amikor fölkerültem Pestre, az kettős érzés volt. Egyrészt úgy érkeztem oda, hogy Budapest az én fővárosom, másrészt ezt a várost én meg akarom hódítani. Meg is hódítottam. Az ember próbált hinni a világban, az életben, és ezekről verseket is írt, de egy idő után egy csomó dolgot már nem lehetett leírni. Tudtuk, hogy egy hazugságtengerben fuldoklunk, ugyanakkor kezdett valami kivirágozni: a hit. Ez végül is ’56-ban csúcsosodott ki, amikor kitört a forradalom. 18-20 évesen ezt a folyamatot fiatalként nem csak hogy átéltem, de a magamévá is tettem, a kortársaimmal együtt: tulajdonképpen költőnek való állapot volt. November 4-ét, a forradalom eltaposását viszont nehéz volt kibírni. A barátaim fele elmenekült az országból, más részük börtönbe került, én úgy tudtam védekezni, hogy otthagytam mindent és elkezdtem albérletekben bujdosni Budapesten. Nagyon rossz korszak volt, de ezt is túl lehetett élni, mert sosem volt az ember egyedül.
– A korai versek otthonkeresése, nosztalgikus hangulata után „érdesebb, fanyarabb, mondhatni »bartóki« lett ez a zene, a lágy harmóniák helyett metsző disszonanciák jelentek meg” – írja Pomogáts Béla. Ma hogyan jellemezné a költészetét? – Voltak nagy témák: a szülőföld, az elszakadás, a szerelem, a halál. Amit máig szeretek, és ki is tudtam tágítani egy kicsit, az a szülőföldtől való elszakadás, amelyhez hozzátartozott a gyerekkortól, az ifjúkortól való elszakadás. 26 éves koromban jelent meg az első verseskönyvem, hatéves késéssel. Ez azért nem szerencsés egy költői pályán, mert az ember nyakára avasodnak a versek. 18 éves koromban már olyan verseket írtam, amiket ma is vállalok, és be is tettem a köteteimbe.
Két vonzás között éltem. Az egyik nagy vonzás, amit hoztam magammal, az a nyelv. Az anyanyelv édes hatalma – ezt sokszor megírtam. Óriási költőnemzedék volt előttem, akik a magyar anyanyelvből csináltak gyönyörű költészetet, arra gondoltam, hogy keresgélni kéne még valamit. Újabb példaképeket találtam, az egyik Szabó Lőrincnek a kicsit szikár, kevésbé muzsikás, nagyon prózai verseit, és a másik nagy csábítás, ami inkább a zeneiség fele vitt el, az Weöres Sándornak költészete. A két pólus között sikerült megtalálnom azt a hangot, amely az anyanyelv tisztaságát őrzi természetesen, de megpróbálja egy kicsit a városi nyelvvel is vegyíteni. De nem is a nyelv az érdekes, hanem a magatartás, ahogy az ember a világot fölfogja és visszaadja, kifejezi. A zeneiségre Weöres figyelmeztetett később: „Nagyon vigyázz, mert nagyon jó a füled.” Én erre meghökkentem: „Miért kell erre vigyázni?” „Azért, mert elvisz.” Egy kicsit vissza kellett fogni ezt a csengő-bongó muzsikát. Máshol egyébként szépen alkalmaztam, és volt hely, ahol pont erre volt szükség. Ez nem csak egy hang volt, nem csak az, hogy ilyen meg olyan népi stílus vagy pedig városi stílus, hanem megpróbáltam megtalálni a saját magatartásomat, hogyan kell viselkedem emberként, költőként az én koromban. Azért volt érdemes érte harcolni, mert elértem odáig, hogy csak akkor írtam verset, amikor úgy éreztem, hogy ez óhatatlanul fontos, a lélek fényűzésének tartottam.
– A gyerekirodalom felé fordult. Mivel győzte meg Kormos? – Kormos azért volt remek szerkesztő, mert toborozta a szerzőket a magyar gyerekirodalomba. Volt egy nagy mondása, hogy a dilettánsokat csak úgy lehet kinyomni a gyerekirodalomból, ha tehetséges fiatalok írnak a gyerekeknek. A magyar gyerekirodalom a világ legcsodálatosabb gyerekirodalma, mégpedig azért, mert az előbb is említett szocialista realizmus rémes dúlása alatt, amikor kirekesztették a tehetséges és jó írókat, ők ebben találtak menedéket. Kormos másik nagy felkiáltása az volt, hogy: „Ne nyomorogjál itt összevissza, tessék a gyerekeknek írni!” Még abban is bölcs és nagy pszichológus volt, hogy azt mondta: „Ne verset írj, mert azt egyrészt már jól tudsz, másrészt pedig Weöres és a többiek után verset már nem nagyon érdemes írni, mert azok nagyon jók.” „Jó, mit írjak?” „Írj prózát!” Ezért is áldom a Kormost, mert én prózát addig soha életemben nem írtam, nem is gondoltam rá. Épp ezért az első könyvet – amelyben már megjelent a később híressé vált macska, Mirr-Murr a barátaival együtt – kicsit nehezebben is írtam.
– A Móra Kiadóban hogyan lehetett tenni az irodalomért? – Amikor beszabadultam ebbe a birodalomba, rögtön láttam, hogy itt nagy tér és pálya nyílik, nemcsak alkothatok, hanem szerkeszthetek, szervezhetek is. Sok állásom volt, de a legkedvesebb a Móránál. Ugyanúgy toboroztam a barátaimat és kollégáimat, mint ahogy engem Kormos, a mézesmadzaggal, hogy sokkal nagyobb hírre lehet szert tenni így, mint költőként. Hála Istennek, a fiatalok, a középnemzedék tagjai szagot fogtak és rákaptak, és ez a gyerekeknek volt elsősorban jó…
– Mire kell odafigyelni, amikor az ember gyerekeknek ír? – A gyerekeknek pont azzal az erőfeszítéssel, tehetséggel, küzdelemmel írok, mint a felnőtteknek. Sokáig kerestem, és meg is találtam a gyerekírói hangomat: talán az a lényege ennek, hogy igyekszem derűsen, kicsit tréfásan is, a szürreálisba átvinni a történetet. Amikor a Keménykalap és krumpliorr című filmet forgattuk, volt egy szellemes operatőrünk, aki leguggolt, és azt mondta, hogy guggoljunk le mi is, nézzük onnan a világot. Kiderült, hogy a világ nagyon nagy, sokkal érdekesebb így, mint fentről nézni. Igen, tessék csak belegondolni, egy picit alulról nézve az emberek sokkal mulatságosabbak. A gyerek sokkal jobb közönség, sokkal érzékenyebb. Azért kell jobban írni nekik, mert még mindent elhisznek, hiszen azért gyerekek.
– Miért fontos a mese a gyerek számára?
– Azért, mert ez segít neki abban, hogy megértse, megismerje és meghódítsa a világot, mert az a világ az övé lesz. Nem mindegy, hogyan hódítja meg: általában az a legjobb, ha a meséken keresztül. Egy népmesében benne van a születés, a halál, a túlvilág, sőt a csodák is. A magyar gyereknek magyar mesét kell olvasni, mert ebbe a világba született bele, ezt a világot kell egészen a zsigerekig magáévá tennie. A gyerek agya szinte végtelen felfogóképességű, a mese pedig azért nagy műfaj, mert mindent tud ábrázolni. Mindenkinek azt mondom, hogy ha meg akar tanulni mesét írni, olvasson népmeséket, azokban ott vannak a megfelelő szavak.
– Ez az egyik megoldás lehet arra, hogy az ún. Z-generáció még kapjon valamit 6 éves kora előtt. Milyen tanácsokat tudna adni a szülőknek? – Azt, hogy térjenek vissza az élő meséhez, az élő kapcsolat tovább erősíti az érzelmek átadását, a szókincset – ne bízzák ezt a számítógépre. A gyereknek három nagy korszaka van, ezek alatt különböző műfajokat tud befogadni: az első korszak 6 éves koráig tart, amikor még nem tud olvasni, ez a mese korszaka. Utána, 6-tól 10 éves koráig inkább rövidebb, már realistább történeteket tud befogadni. A harmadik a kezdődő kamaszkor, amikor jönnek a kalandos, izgalmas regények és a szerelmes könyvek is. Amit kihagyunk egy-egy korszakból, azt később nem lehet pótolni. Az olvasást egyszerűen nem lehet kihagyni, s ennek már gyakorlatibb oka van: aki nem olvas, az butább lesz annál, aki olvas. Kétségbe vagyok esve, mert azt látom, hogy az olvasás visszaszorulásával az emberiség visszaesik, elbutul.
– Köztudott, hogy Lázár Ervinnel jó barátságban volt. Nevezhető a kapcsolatuk egészséges versengésnek? – Nagyjából ketten futottunk a pályán. Ez olyasmi, mint a 100 méteres síkfutás: bénával, féllábúval versenyezni nem lehet. Ervin nem volt se féllábú, se béna, tehát ilyen értelemben igenis inspiráltuk egymást.
– Sajdik Ferenccel, több művének grafikusával hogyan találkozott? – Szerencsém volt az ún. testvérművészekkel. Egy olyan írónak, mint nekem, akinek a művei nemcsak könyvalakban jelentek meg, hanem más műfajokban is, feltétlenül szüksége van munkatársakra, és nem mindegy, hogy azok milyenek. Minden munkatársam zseniális volt, többek között Sajdik Feri is. Volt egy nagy leleményünk – de aztán mást is csináltunk –, Pom Pom meséi, a kedvenc mesém. Addig, nálam is, minden történetnek fiú volt a főszereplője. Végre kitaláltam egy olyan történetet, amelynek egy kislány a főszereplője, Picur, aki lassan, nagyon lassan megy az iskolába, és mindenfélét elképzel. Ez azért volt érdekes vállalkozás a részünkről, mert a szereplői se nem állatok, se nem emberek, hanem képzelt lények. Kíváncsiak voltunk, a gyerekek megértik-e. Megértették, a gyerekeknek jobb a képzeletük, mint az író bácsinak, és ezt Sajdik képileg is hasonló színvonalon, hasonló beleérzéssel mesélte tovább. Ezek nagyon jó találkozások, máig is inspiráljuk egymást.
– Hogyan született meg a többi mesehős? – Süsü, amely a leghíresebb lett a bábjátékaim közül, egyenesen megrendelésre készült. A munkásságom két részre osztható: a nagyobbik részét itthon írtam az íróasztalnál és én kerestem meg vele a kiadót, a másik, kisebbik részét pedig megrendelésre írtam. Magam is nagyon kíváncsian figyeltem, hogy az egyik műfajból hogyan megy át a mese egy másik műfajba, tehát a könyvből hogyan lesz például rajzfilm, színpadi mű vagy film. Egyet mindenképpen le lehet szögezni: a papír végtelen. A papír a legnagyobb úr, az író fantáziája a papíron teljesen szabadon röpködhet. Nagyon sok minden van még most is a fejemben.
– Melyik a kedvenc műfaja? Kipróbálta a meseoperát is… – Az régi, gyerekkori vágyam volt, szinte Tarhos óta, és már 4 éve, hogy bemutatták. A kedvenc műfajom azonban még mindig a könyv. És újabban nagyon megszerettem a színházat.
– Mit tanul a gyerekektől? – Ha van egy kis erőm meg időm, csak gyerekekhez megyek el, velük akarok találkozni, nem felnőttekkel. A gyerekektől még most is felvidulok, az ember egyszerűen sugárzó fejjel jön ki egy ilyen találkozóról. Szavakat lehet tőlük tanulni, mert ők még szabadon bánnak a magyar anyanyelvvel, kettévágják, kifordítják, összeragasztják, remek dolgok születnek így. Ezeket megjegyzem azonnal, és beleírom a legközelebbi műbe. Meg abból is lehet tanulni, ahogy beszélnek egymással, ahogy viselkednek. Boldog ember vagyok, ez az én jutalmam.
– Mekkora felelősség az élő klasszikusság, és ezt hogyan éli meg?
– Olyasmit is vállalok, ami nem feltétlenül az író feladata, de belefér az időmbe és erőmbe, ezeket hangoztatom is folyton. Nincs elég színház a gyerekeknek, kevés a könyvek példányszáma – hátha mégis énrám hallgatnak, hátha nem marad falra hányt borsó, amit mondok. Ebben a felelősségben mindenkivel osztozni kell, szülőkkel, óvónőkkel, tanárokkal, mert nem mindegy, hogy a gyerek mit kap első szellemi ajándékként, benyomásként, útravalóként az életben.
Őze Áron színészbarátom alapított egy díjat, a neve: Csukás István-díj. A fiatal drámaírókat próbálják ezzel ösztönözni, Szárszón színházat működtetünk vagy öt éve, amit szerényen rólam neveztek el. Csak azért egyeztem bele, hátha ez becsábítja a gyerekeket – és becsábította. Ez már rég nem hiúsági kérdés, szeretem ezt csinálni, mert ebben még nagyon hiszek.


Csukás István a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas író, költő, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. 1936-ban született Kisújszálláson. Az elemi iskola elvégzése után hegedűművésznek tanult a békéstarhosi zeneiskolában, járt jogi egyetemre és bölcsészkarra, de nem fejezte be. Tizenhét éves korában jelentek meg első versei. 1960-ban a Fiatal Művészek Klubjának vezetője lett. Dolgozott a Magyar Televízióban, volt újságíró is. Kormos István ösztönzésére kezdett el gyerekeknek írni. 1978-tól 1985-ig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője, azóta szabadfoglalkozású író. Eddig közel száz kötete jelent meg Magyarországon és külföldön. Olyan halhatatlan mesefigurákat teremtett meg, mint Mirr-Murr, Pom Pom vagy Süsü, a sárkány. Ezekből többnyire rajz- és bábfilmek is készültek, több ifjúsági regényéből pedig sikeres tévéfilmet rendeztek.