.svg)
Az E-MIL Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának legutóbbi, október 30-i vendége Lanczkor Gábor költő, író volt, akivel az est folyamán László Noémi beszélgetett. Lanczkor a családjával érkezett Kolozsvárra, előtte viszont Târgu Jiu városát is útba ejtették, ugyanis régi vágya volt, hogy Brâncuși munkáit megnézhesse élőben. A szobrász nagy hatással volt rá – hozzátette, hogy nagyjából a húszas éveinek első felében a nagyobb irodalmi hatásai (pl. Weöres, Petri) már lezajlottak, ezentúl pedig leginkább a képzőművészet az, ami még képes igazán frenetikusan hatni rá.
Rómában volt irodalmi ösztöndíjas kétszer is, egy-egy fél évet, ahol alkalma volt képzőművészettel behatóbban foglalkozni, például Caravaggio elementárisan hatott rá. A második római tartózkodása alkalmával vele volt Kopasz Tamás képzőművész barátja is, aki „megtanította látni”. Lanczkor első felolvasásából érződik, hogy valóban „lát” és ezt az olvasójának is észrevétlenül adagolja. Ugyanakkor, mint aki parfümériában kávészemet szaglász, hogy orrát kitisztítsa két illat között, Lanczkor némi performaszjelleggel köríti felolvasását, ugyanis a versek között rövid szájharmonika-futamokat ékel be. A hangulatukban passzoló dallamok a résztvevő agyát kitisztítják egy-egy erőteljesen megkomponált mondat után.
Római rezidenciáját követően írta meg A mindennapit ma című kisregényét is, ami Néri Szent Fülöp legendáját is feldolgozza. Az foglalkoztatta benne, hogy Szent Fülöp miért csupán egy órára támasztja fel az arisztokratát, hogy utána újból meghaljon. László Noémit igencsak érdekli az – a beszélgetéssorozat alatt általában faggatja a szerzőket erről –, hogy miként fér meg az írás többféle „identitása” egymás mellett. Költő-e Lanczkor Gábor regényírás alatt? A komplexitása ennek nem merül ki abban, hogy épp mi az identitás. Vannak olyan elmondandók, amelyek bizonyos műfajokat kívánnak maguk után. Lanczkor a negyedik regénye írásakor érzi azt, hogy ennek időt kell adnia, lassan megy, fokozatosan bontakozik ki, még akkor is, ha minden nap ír bele egy-egy kicsit. Korábbi, piacképesebbnek ítélt regényei mellett a most készülő Szaturnuszi mesék inkább patikamérlegen van, egy breviáriumnak nevezhető. Ugyanez a helyzet a párhuzamosan íródó verseskötetével is, amely temetői fejfák, sírfeliratok magán-terepszemléje, párhuzamosan megalkotott check-in történelme – a Kárpát-medence temetőit foglalja majd magába.
Lanczkor megfigyelte, hogy a prózakötetek esetén, ha egyből nagyon sikeresekké válnak, a későbbiekben „elvárják”, hogy a stílus ugyanaz maradjon. Bolaño például halála után lett nagyon népszerű és Kiš pedig szinte minden regényében megújította a nyelvet. Nem szereti az olvasófetisizmust, nem kell mindennek az olvasónak megfelelnie. Inkább a folyamatos építkezésben, írásban hisz, nem kell belehalni semmibe, nem kenyere a megszállottság.
Hogyan viszonyul a formához? – kérdezi László Noémi. Leginkább prózaverseket ír, de annak is nyilván van formája – sőt, a nem prózaverseiben is úgy rejti el a formát, hogy azok ne lehessen észrevenni (tört szonett, jambikus sorok beékelése stb.) Kiderül az is, hogy Faludy Györggyel volt sokáig mester-tanítvány viszonyban, de Lanczkor számára már idegenné vált Faludy utolsó, nagyszabású humanizmusa (»Hogyan lehetnék humanista./ Én kegyetlen vagyok./ Varratos csontburokba/ Zárt agyamban/ A teremtésmítosz szomorú relikviái.« – mondja új-és válogatás kötetében, a Monolitban, az utolsó oldalon.) Mint ahogyan már minden műfajban kipróbálta magát, ugyanúgy nem tud egy helyben ülni, »a nomádnak a legnagyobb ellensége az unalom«, mondja, de a lányai is nagyon szeretik.
